DR. WIENER GYÖRGY
DR. WIENER GYÖRGY
DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Politikai Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Sejtettem azt, hogy fel fog merülni valamely ellenzéki képviselő részéről az, hogy nagyon kevesen vesznek részt kormányoldalról ebben a vitában, ezért már jeleztem azt, hogy az ilyen alapvető jelentőségű, ám mégis szakmai jellegű törvényjavaslatok vitáját a parlamentben nagyon kevesen folytatják le. Ha megnézzük, hogy hányan ülünk itt a patkóban, akkor nagyon könnyen össze tudjuk számolni a képviselőket, tudniillik az ellenzéki oldalról is mindössze négyen vesznek részt a vitában, mégpedig ez is egy eléggé alacsony létszám. (Dr. Hargitai János: Négyszeres létszámfölény.) Nem hinném, hogy egy törvényjavaslat komolysága attól függ, hogy a megvitatása során hány képviselő nyilvánít véleményt. Egyértelmű az, hogy az a képviselő, aki egy frakció részéről kifejti a maga álláspontját, nem egyszerűen saját véleményt fogalmaz meg, saját álláspontot fejt ki, hanem egyben frakciójának az álláspontját, frakciójának a politikai platformját is. Ennek következtében úgy vélem, hogy amit eddig elmondtam, az frakcióvéleménynek tekinthető, s ebből a szempontból megítélésem szerint közömbös az, hogy hányan ülünk a teremben.
Nem egyszer, amikor a képviselői munkáról érdeklődnek a választópolgárok, s hiányolják a képviselőket a parlamenti padsorokból, el szoktam mondani azt, hogy mind a kormánypárti, mind az ellenzéki képviselők akkor dolgoznak igazán, amikor nem ülnek itt. Nincs értelme annak, hogy olyan képviselők vegyenek részt egy vitában, akik az adott témakörnek nem szakértői, ezzel szemben, amíg zajlik a parlamentben a plenáris ülés, ezek a képviselők bizottsági tevékenységet folytatnak, a minisztériumokkal, az országos hatáskörű szervekkel, az önkormányzatokkal tárgyalnak, építik a kapcsolatokat a választóikkal és így tovább. Tehát a képviselők rendkívül komoly munkát végeznek, és én mindig azt szoktam mondani az érdeklődő választópolgároknak, hogy nyomon kellene követni egy képviselő hetét, és ennek alapján lehetne eldönteni azt, hogy végez-e munkát a megválasztott képviselő avagy sem. Azt is hozzá szoktam ezekhez a megjegyzésekhez tenni, hogy természetesen mindaz, amit állítok, ellenzéki és kormánypárti képviselőkre egyaránt vonatkozik, és szeretném, ha ennek a Háznak a gyakorlatából kikopnának azok a kiszólások, hogy hányan vesznek részt egy vitában, és éppen egy vitában részt vevő, mivel egyéb feladata volt, a vita közben elment, elhagyta a termet, és ilyenkor aztán mindig jönnek a felszólalásokban az utalások arra, hogy tulajdonképpen nem is veszi a képviselő komolyan a feladatát.
Nemcsak azért szólaltam azonban meg, hogy mindezt elmondjam, hanem azért is, hogy reflektáljak Hargitai János tartalmi érveire. Véleményem szerint a jogalkotásról szóló törvényjavaslat nagyon is komolyan veszi a nyitott jogalkotás koncepcióját. Azon valóban lehet gondolkodni, hogy 15 vagy 30 napos határidő abban az esetben megfelelő-e, ha valamilyen testületi szervnek kell állást foglalnia. Azonban 30 napon belül lehetőség nyílik arra, hogy a kisebbségi országos önkormányzatot is összehívják, hogy a kisebbségi országos önkormányzat megfogalmazza a maga véleményét, vagy arra is lehetőség nyílik, hogy a kisebbségi önkormányzat vezető testületét vagy elnökét felhatalmazza az önkormányzat arra, hogy ilyen esetekben állást foglaljon. Természetesen, ha a törvényjavaslat elfogadását elősegíti az, hogy a 15, illetőleg 30 nap helyett hosszabb határidőt állapítsunk meg, hogy ezt a határidőt meghosszabbítsuk, akkor első közelítésben - ezt már nem egyeztettem a frakcióval, hiszen itt merült fel az elképzelés -, bár ezt nem tartom kardinális kérdésnek, ám mindenféleképpen egy méltánylandó álláspontnak.
Vitatnám ugyanakkor képviselőtársamnak azt a felfogását, hogy valamilyen alkotmányjogi szankciót kellene fűzni a véleményezési kötelezettség elmulasztásához.
(18.10)
A véleményezési kötelezettséget elmulasztotta nem egy alkalommal az előző kormány is, az azt megelőző is, a legelső szabadon választott kormány is, és tulajdonképpen - bár nem vezettem erről semmiféle nyilvántartást - nem zárom ki, hogy ilyesmi esetenként most is előfordulhat, bár úgy vélem, hogy most sokkal jobban odafigyelnek erre, mint korábbi időszakokban.
A javasolt szankció azonban képviselőtársam esetében sem alkotmányjogi, hanem közigazgatási, államigazgatási jogi. Az nem egy alkotmányjogi szankció, hogy nem kerülhet a tervezet a közigazgatási államtitkári értekezlet elé; ez egy tipikus, a kormánnyal kapcsolatos közigazgatási szankciónak tekinthető.
Véleményem szerint azonban itt nem jogi szankcióra lenne szükség, a szankció ugyanis ebben az esetben is, mint számos más alkalommal, az alkotmányjog szférájában politikai. Ha úgy ítélik meg a szervezetek, hogy a kormány a törvényben rögzített jogait nem biztosítja a különféle civil szervezeteknek, beleértve a kisebbségieket is, abban az esetben ezen szervezetek tagjai mint választópolgárok ki fogják fejezni álláspontjukat, mégpedig akkor, amikor dönteni kell az általános választások során a kormány sorsáról és a jövendő kormány politikai színezetéről.
Úgy vélem, hogy a jogi szankcióknál a politikai szankciók, mindenekelőtt a nyilvánosság sokkal nagyobb szerepet játszhat. A kisebbségi szervezet is és más szervezetek is jelezhetik a nyilvánosság számára azt, hogy a kormány nem tárgyalt velük, nem egyeztetett velük, nem kérte a véleményüket. Ezt én sokkal komolyabb “büntetésnek” tartom, mint azt, hogy a közigazgatási államtitkári értekezlet a tervezetet az egyeztetés után még nem tárgyalhatja meg, ebben a tárgykörben nem foglalhat állást.
Képviselőtársam harmadik megjegyzését szintén komolynak és megfontolandónak tartom, de hallatlanul nehéz megmondani azt, hogy kik igazából az érintettek. Mindazokat a példákat, amelyeket képviselőtársam felhozott, speciális eseteknek kell tartanunk. Tehát azt viszonylag könnyen meg lehet mondani, hogy egy adatvédelmi kérdést érintő jogszabálytervezetet kinek kell véleményeznie, és tulajdonképpen még azt is meg lehet mondani, hogy egy, a kisebbségeket, nemzeti és etnikai csoportokat érintő tervezetet kinek kell véleményeznie, mely intézményeknek kell ebben a kérdéskörben állást foglalniuk. Az azonban sokkal nehezebben meghatározható, hogy bármely más, nem ilyen jól körvonalazható ügyben valójában mely civil és egyéb hasonló jellegű szervezetek az igazán érintettek.
Az, hogy a feladatkörébe tartozó ügyekben kell kikérni az egyes szervezetek véleményét, valóban egy általános megfogalmazás, de egy jogalkotási törvény többet nem vállalhat. A konkrét tárgykörökre vonatkozó jogi szabályozások természetesen ezen messze túlmehetnek. Egyébként Salamon László képviselőtársam már utalt arra, hogy például az 1990. évi IV. törvény sokkal egzaktabb rendelkezéseket tartalmaz e tárgykörben, azonban az ottani szabályok és a törvényjavaslatban szereplők nem állnak szemben egymással, hanem a speciális és az általános viszonyában vannak. Tehát ezen törvény elfogadása után is élnek mindazok a rendelkezések, amelyeket a vallás- és lelkiismereti szabadságról szóló 1990. évi IV. törvény megfogalmaz.
Végezetül pedig pozitívnak értékelem azt, hogy ellenzéki képviselőtársaim a társadalmi vélemények megismerését ennyire fontosnak tartják. Ha már a jogalkotási törvény történeti sorsát elemezzük, akkor emlékeztetnem kell arra ellenzéki képviselőtársaimat, hogy 1990-ben az újonnan összeülő többpárti parlament rendkívül jelentős lépésnek tartotta azt, hogy az 1990. évi XXXI. törvénnyel felszámolta a társadalmi vita intézményét. Kiderült azonban az, hogy a többpárti parlamentáris berendezkedés mellett is szükséges az, hogy a civil szervezetek és más társadalmi szerveződések a jogalkotási folyamatban kifejtsék az álláspontjukat. Egyébként nem volt következetes az 1990. évi XXXI. törvény, hiszen nem iktatta ki az akkori jogi szövegből mindazokat az együttműködési formákat, amelyeket egyébként megfogalmazott az 1987. évi XI. törvény, és amelyek lényegében ma is hatályosak.
Világosan látnunk kell tehát azt, hogy szükséges a nyitott jogalkotás, szükséges a civil szerveződések bevonása a jogalkotási folyamatba, mindez a társadalmi részvétel erősödését jelenti. Azonban azt is látnunk kell, hogy ennek a jogalkotás technikája okán fennállnak azért a korlátai is, és ezt nem lehet teljesen parttalanná tenni, hiszen ez komoly gátat jelentene a jogalkotási munkában. Hosszabb távon azonban az úgynevezett interaktivitás keretében természetszerűen a társadalmi beleszólásnak, a részvételnek, a civil szféra szerepének a jelentősége tovább növekedhet.
Köszönöm a figyelmet.
