DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY
DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY
DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt jelen lévő Képviselőtársaim! A szülőtartással kapcsolatosan szerintem azt érdemes leszögezni, és nem akarok túl hosszan beszélni róla, és inkább jogászként nyilván valamilyen tapasztalattal, bár a szülőtartással kapcsolatosan semmilyen jogi tapasztalatom nincs, ezt előrebocsátom önöknek, de mégis a tartással vagy magának a tartásnak a lényegével, természetével kapcsolatosan azért pár gondolatot megosztanék önökkel.
Amikor a szülőtartásra gyorsan rákerestem még egyszer, hiszen ez egyszer már járt vitaként itt a tisztelt Ház előtt, és egyszer túl voltunk ezen a vitán, azért magamban mégis kellett egy viszonyítási pont. És ez a gyermektartásnak, illetve rokontartásnak az intézménye volt. Magát a szülőtartást, bár nem ezen a néven, a jogszabályok, a családjogi törvény, a Csjt., illetve korábban a Ptk. ismerte el, tehát nem egy újdonság, azonban egy nagyon kevéssé alkalmazott, sőt mondhatjuk úgy, hogy talán egyáltalán nem alkalmazott intézmény volt. Ez többek között azért is volt, mert valamiért a joggyakorlatnak sikerült úgy alakítani a bíróságon az ügyeket, hogy ne legyen kedvük az embereknek pereskedni ebben a tárgyban.
Azonban most mégis úgy látszik, hogy a fokozott foglalkozás és a fokozott figyelem valamilyen módon felboríthatja a szülőtartás és gyermektartás közötti korábban meglévő arány vagy egy jól meghatározott különbség egyensúlyát. Amikor gyermektartásról beszélünk, azért a jogszabály vagy a jog mindig azt feltételezi vagy azt mérlegeli és annak ad hangot, hogy amikor a gyermek megszületik vagy amikor a gyermek növekszik, akkor a saját gazdasági helyzetére nincs ráhatással, nincs önálló vagyona, nincs önálló keresete, éppen ezért az ő életét, az ő igényeit csak tartással, ha már nincs egységes család, tudja megvalósítani, így hát valamelyik felet vagy valamelyik szülejét, esetleg mind a két szülejét kötelezik arra, hogy a gyermek tartásáról az ő megélhetésére, tehát a szülőknek a megélhetésére tekintet nélkül is, tehát annak rovására is gondoskodjék.
Ehhez képest a szülőtartás egy teljesen más viszony, hiszen mire eljut ide az ember, és abba a korba jut, és ne adj’ isten, erre szüksége van, addig van mögötte egy gazdasági élet, tele döntésekkel, tele lehetőségekkel, tele hibákkal, tele sikerekkel. Ugyanez egyébként már akkor az ő felnőtt gyermekére is elmondható, hiszen neki is többszörös választási lehetősége van, hogy milyen úton megy, sikeres vagy sikertelen lesz. Úgy gondolom, hogy az egy teljesen más gazdasági viszony, amikor egy szülő rászorultságáról, egy rokon, egy felnőtt rokon vagy adott esetben a házastárs - hiszen ugyanaz a kategória az is - tartási kötelezettségéről beszélünk, ami egy jóval másabb jogviszonyt jelent. Éppen ezért, egyébként helyesen, nincs is tekintettel már erre, illetve bocsánat, pontosan tekintettel van arra, hogy meddig nyújtható és meddig köteles tartás nyújtására, hiszen a saját megélhetésének a rovására már nem köteles ebben az esetben. Tehát nagyon nyugodtan, életszerűen azt lehet mondani, hogy lepapírozhatja valaki a bíróság előtt, hogy bizony ő az utolsó fillérig feléli a keresetét, és a vagyoni helyzete olyan, hogy képtelen a felnőtt, nagykorú hozzátartozójának a tartására.
Azonban azt említettem önöknek, hogy ha voltak is ilyen perek, nem voltak túl gyakoriak, és egyáltalán nem voltak jellemzőek. Viszont azzal, hogy olyan irányba tereljük most ezeknek a pereknek a lehetőségét, hogy mögötte egy állami struktúra áll annyiban, hogy ha fő szabály szerint a jövedelemhányada és az intézményi térítési díj közötti különbség fellép vagy jelentős mértékű lesz, akkor először az állam akként lép be ebbe az egyébként a személyeknek a magánviszonyába, hogy egy megállapodási lehetőséget ad nekik, ha jól értelmezem, és ha ez a megállapodási lehetőség nincs, akkor van lehetősége az intézményvezetőnek. Itt most nem tudom, hogy akkor járási hivatalon keresztül, vagy maga az intézményvezető lép-e fel ebben az esetben. Bár nem tudom, hogy a fenntartónál van-e erre jogi képviseleti vagy a szervezeti egység képviseletére lehetősége; azt hiszem, ez egy fenntartói alapszabályban vagy bármilyen más szerződésben rögzítve van.
De ha jól értem, ekkor lép így az intézmény mégis egy bírósági szereplővé, és avatkozik be valójában két felnőtt magánszemély egymás közötti nemcsak vagyoni, hanem - és akkor talán ez itt a probléma lényege - személyes és magánviszonyába. Hiszen nagyon sokszor azt lehetett látni, hogy a tartási szerződések és a tartási perek mögött - ilyenhez viszont már volt szerencsém - nagyon sokszor megromlott emberi kapcsolatok álltak. És ezzel az intézmény talán még lök ezen egyet, és esetleg ront ezeken a helyzeteken, amelyek ilyen megromlott személyi viszonyok között vannak. El kell fogadnunk, hogy nem mindenkinek sikerül úgy a személyes felnőtt élete a családtagjaival, a szüleivel szemben, ahogy szerette volna, hiszen valószínűleg mindenkit úgy neveltek fel, hacsak nem a farkasok nevelték, hogy a szülői tisztelettel vagy a tőlük kapott törődéssel szemben valamilyen más törődést, valamilyen tiszteletet tanúsítanak, de úgy gondolom, az állam ebben az esetben úgy avatkozik be, hogy egy sokkal nagyobb gyötrelmet okoz az egyébként is megromlott viszonyban.
Én nagyon nagy részt mindig azt látom, és az élet sajnos ezeket hozza elő, és értem én, hogy az állam próbálja azokon visszahozni, akiknek esetleg van valamije, a saját kiadásait, a saját terheit, de általában mindig olyan esetekben fog ez előbukkanni, és ne legyen igazam, amikor egy rendkívül megromlott szülő-gyermek viszonyba kell hogy az állam belépjen harmadik félként, és próbáljon meg érvényesíteni egy díjkülönbözetet vagy a díj és a jövedelemhányad közötti különbözetet. Persze nyugodtan mondhatjuk azt, hogy annyi biztosítékot jelent a jogszabályokban a tartási sorrend, hiszen itt se tudja megelőzni a szülő a tartásra szoruló gyermeket, házastársat, élettársat, tehát meglehetősen a végén csatlakozik be a szülő, de azt is mindenki tudja, hogy életszerűen akkor kerülnek a szülők ilyen intézménybe, vagy akkor kerülhetnek ilyen intézménybe, amikor a gyermekeik már túl vannak a gyermekvállalásnak azon a zenitjén, hogy ők maguk gyermektartásdíj-fizetésre kötelezettek lehetnek vagy legyenek.
(20.00)
A másik. Persze, hogy van a bíróság előtt bizonyításra lehetőség, csak a bíróságok szerintem az elején egy kicsit eltévedten vagy bolyongva fognak közlekedni a jogszabályok tengerében, hiszen ők maguk is valamilyen korábbi intézményhez vagy korábbi joggyakorlathoz fogják mérni. Egyébként a gyermektartáshoz fogják mérni a saját gyakorlatukban, és akkor itt nagyon messzire fog vezetni, a bíróságok vehemenciájától függően, hogy milyen bizonyítást fognak felvenni. Közel sem vagyok biztos benne, hogy helyesen, és nem valamilyen megfelelési kényszerből fognak ítélkezni. Azt nem mondom, hogy bármilyen módon részrehajlóak lennének a felek között, de valamilyen megfelelési kényszerben fognak ítélkezni.
A jelenlegi lehetőség az, hogy az állam részére lehetőséget biztosítsunk, hogy két felnőtt ember személyes viszonyába és egymás közötti vagyoni viszonyába is beléphessen az állam vagy valamilyen módon szereplőjévé váljon, úgy gondolom, nem biztos, hogy szerencsés, hogy most ez kinyitásra kerül. Értem természetesen azt, hogy az intézmények fenntartását valamilyen módon biztosítani kell. Arról is tudomásom van, hogy nem egyszerű az intézményeknek kigazdálkodniuk saját működésüket, nem feltétlenül elegendőek a jövedelemhányadok ahhoz, hogy az intézmény a saját költségvetéséből kijöjjön. De természetesen a szociális háló, a szociális társadalom fenntartása egy ilyen modern államban azzal a felelősséggel is jár, hogy az államnak ilyenkor sajnos méltánytalanul helyt kell állnia mások helyett.
Ami itt elhangzott, hogy lehetnek vidéki visszaélések öregezők és egyéb kérdésekben, erre most is nyitva áll a lehetőség. Ha van olyan élelmes öregező, vagy vannak olyan élelmes tartási szerződést kötők, akik majd szeretnék a tartásra kötelezett nagykorú rokontól beszedni a pénzt, azt most is meg tudják tenni. Eddig egyébként nagyjából az ítélkezési gyakorlat állt ennek ellent. Most ebbe a kategóriába lép be az állam, és nagyon kérdéses lesz, hogy az intézmények ezt milyen vehemenciával és mekkora bölcsességgel fogják gyakorolni. Csak remélni merem, hogy valamilyen szintű bölcsességet, valamilyen kollektív eligazítást fognak kapni, hogy ezután ne hegyekben szülessenek egymás után az ilyen perek, mert úgy gondolom, a bírósági gyakorlat, a magyar joggyakorlat, a magyar morális gondolkodás szerintem nem biztos, hogy fel van készülve arra, hogy helyesen, ne pedig egyik extrémből a másik extrémbe esve ítélje meg ezt a problémát.
Úgy gondolom, az államnak most inkább tartózkodnia kellene attól, hogy személyes kapcsolatokban, a szülőtartás intézményének kikényszeríthetőségével egy személyes gyötrelmet okozzon ezekben a kapcsolatokban. Szerintem mindenképpen az lenne a helyes, ha az állam, a kormány most ebből a pozíciójából visszakozna, hátrálna, és hagyna esetleg 5-10 évet arra, hogy megnézzük, hogy az újonnan reflektorfénybe került szülőtartás miként találja meg helyét a polgári jogban, a polgári eljárásjogban, illetve a bírósági gyakorlatban. Úgy gondolom, ez lényegében kellő ok lenne arra, hogy most a törvényjavaslatnak ezt a részét teljes egészében töröljük. Arról nincs tudomásom, hogy van-e esetleg módosító javaslatunk rá, de ha nincs, államtitkár úr fontolja meg, illetve a kormány fontolja meg, hogy egy időre ezt a problémát, ha nem is odázzuk el, de várjunk vele, hogy egy tiszta ítélkezési gyakorlat és tiszta joggyakorlat legyen benne, és utána ismételten nekifussunk esetleg ennek. Köszönöm szépen. (Vágó Sebestyén tapsol.)
