ANDER BALÁZS
ANDER BALÁZS
ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A szakképzést átalakítani szándékozó törvényjavaslat múlt heti vitája során számos kérdést, illetve kételyt megfogalmaztunk. Az a baj, hogy ezekre a kérdésekre nem kaptunk érdemi választ, az aggályok megmaradtak, márpedig a Jobbik nemet mond a helytartókra, ezért nem értünk egyet azzal, hogy a kormány komisszárokat rakjon a szakképzési centrumoknak az élére. A tervezet ugyanis eltaposná a hazai közoktatás fajsúlyos részét jelentő, mintegy negyedmillió diákot, nappali rendszerben oktatott tanulót és a mintegy 25 ezer főállásban foglalkoztatott tanárt, valamint számos egyéb munkakörben alkalmazott dolgozót felölelő szakképzési rendszer megmaradt szabadságának utolsó darabjait is.
A versenyképesség növelésének a célja, amit önök megfogalmaztak kormányzati oldalról, nemes dolog, ezzel egyet is tudunk érteni, de félő, hogy a szakképzési centrumokban bevezetendő kancellári rendszer csak a Fidesz-KDNP újabb kádertemetője lesz, ahol a pályáztatás nélkül kinevezett pártkomisszárok élet-halál uraiként fognak rendelkezni az anyagi és emberi erőforrások fölött.
A totális kontroll bevezetését, a szakképzés gyökeres átalakulását hozó törvényjavaslatot érdemi társadalmi egyeztetés nélkül nyújtotta be az Innovációs és Technológiai Minisztérium, ezért komoly és jogos szakszervezeti ellenállást szül ez az elképzelés. Amennyiben a hatalom valóban szívén viseli a szakképzésnek a sorsát, a Jobbiknak van néhány alternatív konstruktív javaslata a szakképzési centrumok hatékonyabb működtetésére vonatkozóan.
Először is, anyagilag és erkölcsileg becsüljék meg jobban az ágazat dolgozóit! Aztán növeljék a helyi gazdasági élet szereplőivel napi kapcsolatban álló, őket éppen ezért jobban ismerő intézmények autonómiáját. Helytartói posztok kreálása helyett pedig inkább a szaktanári és szakoktatói ellátottságra, valamint arra koncentráljanak, hogy a szakképzésben kiütköző társadalmi problémák kezelésére, a pedagógusok tehermentesítésére legyen elég jól felkészült szakember - iskolai szociális munkások, szociálpedagógusok, iskolapszichológusok - ezekben az intézményekben. Minderre a helytartókkal ellentétben óriási szükség lenne, hiszen az iskola nem gladiátorképző.
Erre bizonyíték, hogy egy nemrégiben készült felmérés szerint Magyarországon minden második diák válaszolta azt, hogy az elmúlt hónapokban valamely módon részese volt áldozatként vagy elkövetőként az iskolai erőszaknak. Szerencsére ritka az olyan, egyébként a VIII. kerületben történt eset, amikor egy versenyszerűen bokszoló, cigány származású tanuló az iskola épülete előtt agyonverte osztálytársát. Az első fokon eljáró bíró annak idején szokványosnak nevezte az iskolai erőszakot, és valami minősíthetetlenül felháborító módon csupán felfüggesztettel jutalmazta ezt a vadállati tettet.
De persze nemcsak azokban az iskolákban fordulhat ilyesmi elő, ahol az úgynevezett ellenállás - de nevezhetjük akár önszegregáló kívülállásnak is - kultúrája dívik, amitől a nersevik elit gondosan elszeparálja saját csemetéit a méregdrága magániskolákban, hiszen pont az egyik neves kaposvári gimnázium napokban szabaduló, jó családból való két diákja volt az, akik borzalmas tettükre egy hónapon át készülve tíz éve brutálisan meggyilkolták a társukat.
Lehet ugyan elrettentő, súlyos ítéleteket követelni, én magam, engedtessék meg, de hiszek a kemény megtorlásnak a visszatartó erejében, viszont mégiscsak sokkal-sokkal bölcsebb dolog lenne megakadályozni ezeket a tragédiákat. A meggyengülő családi kötelékek és társadalmi normák korában, ahol sokszor a média mintái vezérlik a fiatalokat, óriási szükség lenne a tanárok megsegítésére. Az iskolai erőszak elterjedésének megállításához sok-sok szociálpedagógus, iskolai szociális munkás és pszichológus, no meg a tanárok terheinek csökkentése kellene; mindez persze komoly költségvetési forrásokat is igényel. Kérdezem tehát joggal, hogy miért nem áldoz erre a területre többet a kormányzat.
(15.40)
Bódis József oktatási államtitkár, aki eredeti foglalkozását tekintve egyébként szülész-nőgyógyász, a paradigmaváltás egyik kulcsának azt tartja - ezt nyilatkozta nemrég egy MTA-konferencián -, hogy az lenne megoldás, hogyha olyanok választanák a tanári hivatást, akik nem csak kereseti lehetőségnek tekintik a pedagógusi pályát. Megint csak megkérdezném: akkor eddig pénzsóvár pernahajderek választották ezt a hivatást?
Nagyon jó lenne, ha elkerülnénk az efféle demagógiát, és a kormányzat érdemben kezdene el foglalkozni az oktatásügy problémáival.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Jobbik soraiból.)
