II. A délmagyarországi német községek, lakóik s ezek szokásai.
II. A délmagyarországi német községek, lakóik s ezek szokásai.
A német falvak tagadhatatlanúl díszére váltak és válnak még manapság is Magyarország déli vármegyéinek, s megélénkítői a különben egyhangú síkföldnek. Magyarországon bizonyára sehol sem találni oly nagy számban egymás mellett igazi csínnal és szabályossággal épített, egyenes, szellős és befásított útczákkal ellátott helységeket, mint ezen a vidéken. Példáúl említhetjük e tekintetben Zsombolyát, Perjámost, Nákófalvát, Szent-Hubertet, Charlevillet, Sándorházát és Haulikfalvát Torontálban; Apatint, Palánkát, Verbászt és Kúlát Bácsmegyében. A német községek mindenütt a határ emelkedettebb helyén terűlnek el. Mintegy 18–20 öl széles fő- és 6–8 öl széles mellékútczáik egyenes vonalban szelik keresztűl a falvakat. A község közepét kerek vagy szabályos négyszögletes tér díszíti, melyen a templomot, paplakot, iskolát, községházat és a nagyvendéglőt találjuk, a mint azt a bogárosi és charlevillei templomtért föltűntető képeink mutatják. Azon községekben, hol tornyos templom nincs, a tér közepét diszítő feszűlet mellett mindenütt haranglábakat találunk. A házak tiszták, fehérre meszeltek és az útcza felől 2–3 ablakkal látvák el, melyek zöldre festett táblákkal vagy zsalukkal záródnak. A házak rendesen náddal, a jobb módúakéi zsindelylyel vagy cseréppel vannak födve. Itt-ott régi nádas házaknál a ház homlokzatán, a tető irányában két deszka van alkalmazva, melyek egymást keresztezik és lófejekben végződnek. E különös tetődísz ősgermán eredetű és Németországban is sok helyütt látható. Az útczáról nehány lépcső vezet a festett útczaajtón át a kissé emelkedettebb tornáczra, mely az udvaron befelé nyúló főépület elején egészen végig húzódik. A folyosóról ajtó nyílik a tágas és rendesen festett tiszta konyhába, hol csinos takaréktűzhelyet és ragyogó, fényesre súrolt házi edényeket látunk. A konyhából jobbra-balra ajtó nyílik a szobákba. Jobbról van a díszszoba (Stube), mely nem hiányzik egy német házban sem, de mely csak ünneplő szobának szolgál vendégek fogadására. Ez a szoba büszkesége szokott lenni a háziasszonynak. Két oldalról hímzett hófehér párnáktól duzzadó tornyos ágyak, azok előtt kékre festett s piros virágokkal díszített fa-lóczák, a szoba közepén ugyanolyan ékítményű asztal, a falak mellett fiókos szekrény, magas ruhatartók, itt-ott már pamlagok, nád- és karosszékek, schwarzwaldi óra, színes virágos edénypolczok teszik egy ily díszszoba bútorzatát. A csipkés fehér leplekkel elfüggönyözött ablakok közén oltárszerű szentkép-csoportozat látható, mely előtt ünnepek előestéjén, a szintén fehér abroszszal leterített, findzsákkal és különféle csecsebecsékkel sűrűen megrakott fiókos szekrényen olajlámpát gyújt a vallásos háziasszony. Az udvar felőli másik szobát kamarának (Kammer) nevezik. Ez a család tulajdonképi fészke, lakó és háló szobája. De ez már sokkal egyszerűbben van berendezve. Közönségesen asztal, szekrények, ruhatartók, székek és két ágy van benne. A lakószobából ismét ajtó nyílik az éléstárba, hol a fiatal házasok vagy serdűlő hajadonok szoktak tartózkodni. Innen rendesen a lóistállóba juthatni, melyhez a tehénistállók csatlakoznak, mind egy födél alatt úgy, hogy a gazda éjszakának idején soha sem kénytelen az udvarra kimenni, ha lovait és egyéb jószágát meg akarja tekinteni. A lóistállóban hál a szolga a család legidősb fiával.
A német háztelek útcza felőli másik oldalán egy kisebb lakóházat találni, többnyire csak egy szobával, konyhával és éléstárral. Itt laknak a család nyugalomba vonúlt vénei. Ide költözik a német parasztgazda, mikor a gazdaságát elsőszülött házas fiának átadta. Az udvartelek többi részeit a háttérben az úgy nevezett kotárka (kukoriczagóré), a sertésólak és a baromfi-ketreczek foglalják el. Pajtákat, csűröket nem igen építenek a németek. A gabonát padlásra öntik; szalmájuk, szénájuk a többi takarmánynyal együtt kazlakban és boglyákban áll a szabad ég alatt.
A ház előtti tiszta udvart léczkerítés választja el a gémes vagy kerekes kúttal ellátott gazdasági udvartól. A mögött azután a házi kert következik lombos gyümölcsösével, illatozó virágágyaival, soros szőlővenyigéivel és üde konyhanövényeivel. A kertben minden főzelék megterem, a mi esztendőn át az asztalra szokott kerűlni.
A délvidéki németeket, noha általában véve nem mindnyájan tartoznak a sváb néptörzshöz, a köznapi életben leginkább csak sváb-oknak szokás nevezni Magyarországon. Ők azonban következetesen németeknek mondják magukat.
A délvidéki német erős, közepes nagyságú, zömök emberfaj. Jó asztala és rendes életmódja mellett elhízásra hajlandó. Arczukat az öregek rendesen beretválják, a fiatalok azonban, mondhatni, kivétel nélkűl bajuszt növesztenek. Öltözetük a magyar parasztgazdákéhoz hasonló, csakhogy nem zsinórzott. Újjas zekéjük, ezüst gombos magas zárt mellényük, szűk, csizmába húzott nadrágjuk, sötétkék vagy fekete posztóból, ugyanolyan vagy szürke színű nyári ruházatuk könnyebb kelméből készűl. Süvegük karimás fekete nemezkalap, télen fekete báránybőr sapka. Télen sötétkék posztóval bevont és fekete báránybőrrel béllelt zekében járnak. Nyári munka közben szellős kényelemre vetkőznek. Akkor csak a durva szövetű vászon fehérnemű, fehér gyapjúharisnya, meg a bőrpapucs járja.
A nők jobban megőrizték az eredeti viseletet. Leányok és fiatal asszonyok bőven ránczolt rövid viganóban járnak és széles fehér vagy kék kötővel övedzik derekukat, a melyet különben fínom vászon ing, fekete vagy színes selyem mellényke és keresztbe kötött színes selyem vállkendő takar. Nyakékűl fekete bársonyszalagon ezüst vagy arany keresztecskéket, olykor üveggyöngy- vagy klárissort használnak. A leányok hajadon fővel járnak és sisakszerűen hátas fésűvel tűzik a fejök tetejére hajfonatukat. Az asszony fekete, kék vagy sárga színű kendővel köti be a fejét. Lábbelinek kivágott fekete bőr- vagy fekete bársony czipőt, a hajadonok fehér, az asszonyok piros eresztékű kék harisnyát hordanak. Az ékszerviselés még kevéssé divatos náluk. Legfölebb a fiataloknál látni ezüst fülbevalókat, férjhez menetelük után pedig egyszerű jegygyűrűt. Más ékszert nem igen használnak. Aratás idején széles karimájú szalmakalapokban végzik a munkát. E kalapokat többnyire ők maguk fonják.
Nyugalomba vonúlt öreg német házaspár.
Mannheimer Gusztávtól
A délmagyarországi német általában véve nagyon gyakorlati, házias, számító ember. Szorgalmas, ügyes, jó gazda s majdnem a fösvénységig takarékos. Főeszménye a jó mód, sok pénz és a mennél nagyobb birtok. Ezért ritkán elégszik meg a saját földjeivel, hanem elmegy bérelni a szomszédba is. Földjeit mintaszerűen kezeli s rendszerint gazdag aratásnak örvend.
A munka fölosztásában nincs semmi válogatás. Vígan, fütyörészve, dalolva dolgoznak s roppant munkát végeznek. A nő csak úgy adogatja föl a szekérre a nehéz kévéket s csak úgy vontatja a faluba a megrakott szekereket, és általában úgy hozzányúl minden mezei munkához, mint a férfiak. Csak a kaszát nem veszi kezébe. Behordáskor embernek, lónak világos éjszakákon sincs nyugodalma. Éjjel-nappal szakadatlanúl foly a verejtékes munka, s talpon kell lennie mindenkinek. Behordás után nyomban végzik a csépelést benn a faluban, a ház és kert között lévő tiszta udvarszérűn. A hol nem gazdasági gépekkel dolgoznak, mi ma már nagy ritkaság a németeknél is, ott lovakkal nyomtatják el a gabonát. Rövid pár hét alatt learatják, betakarítják, kicsépelik nagy mennyiségű földjeik egész termését. A termést közönségesen három részletben adják el: betakarítás után, télen és húsvét táján. Így a magasabb gabonaárak mindenikét elérik. A mennyi a házi szükségletre lisztnek marad, azt maguk őrlik meg a községbeli szárazmalmokban, minők minden falu végén párosával találtatnak.
A földmívelésen kivűl leginkább lótenyésztést szeret űzni a német gazda. Szép, drága lovakra sokat tart. Istállójában csak nemes vérű délczeg állatokat találhatni. Némely telkes gazdának 18–20 darab lova is szokott lenni. Szarvasmarhát azonban nem igen tenyésztenek, s ritka német végzi a mezei munkáját ökrökkel. A szarvasmarhából egyedűl a tehenet szeretik, ebből is a javát. Sertést csak annyit tartanak, a mennyinek meghizlalása a házi szükségletet kielégíti. Birkát keveset, kecskét épen nem tartanak; de annál több a szárnyas jószáguk, mely a háziasszony felügyelete alatt áll.
A szőlőmívelést nagy gonddal gyakorolják. Borát minden német gazda a tulajdon szőlejében termeszti, melyet jobbára háznépe fogyaszt el. Eladni nem igen szeretnek belőle. Azon kivűl a pálinka sem hiányzik a sváb gazda pinczéjéből. Ezt ő maga főzi rozsból vagy törkölyből. Reggelenként egy-egy korty pálinkát, délben és este bort isznak.
A házi gazdaságban jelentékeny tényező a dúsan megrakott éléstár. Liszt, zsiradék, füstölt hús és kolbász, tej, tejfel, túró, sajt és vaj, mindenféle befőttek és czukros csemegék, zöldség, gyümölcs, eczetbe rakott uborka, savanyított káposzta és különböző fűszerek minden valamire való német ház éléskamrájában elegendő mennyiségben találhatók. A német asszony soha sem látogat át a szomszédba kölcsön kérni; a szomszédoknál alkalmatlankodó nőt rosz gazdasszonynak tartják és nem igen becsűlik.
Jellemére nézve a délvidéki német higgadt, komoly. Szenvedély által nem igen ragadtatja el magát. Ügyei rendezésében nagy számítással jár el. Kedvező anyagi körűlményei mellett önérzetes, rátartós. Idegenek irányában tartózkodó, az urak iránt meg épen bizalmatlan. Vendégszeretet dolgában is meglehetősen tartózkodó. Mindazonáltal az idején érkező ritka vendéget udvariasan fogadja és nagyra van vele. Szereti, ha jóllétét fölismeri és dicséri az idegen. Különösen szavatartó, becsűletesség és józanság dolgában kifogástalan, a törvényeknek engedelmeskedő, rendszerető, a tisztaságot és háziasságot kedvelő. Házas élete rendesen békés és boldog, bár a házasság megkötésénél nem a fiatalok szíve, hanem az öregek számító esze szokott határozni. A délmagyarországi német nem igen illeszkedett az őt környező más nemzetiségek mintáihoz. Jellemében, ízlésében, erkölcseiben, modorában és szokásaiban megmaradt a maga eredeti valóságában.
Német házaspár a pitvarban.
Mannheimer Gusztávtól
Vallási tekintetben kételkedésre hajlandó. A vallás külformáihoz azonban ragaszkodik; eljár a templomba vasárnapokon és ünnepeken s részt vesz az egyház szertartásaiban.
Gyermekeik oktatására kiváló gondot fordítanak a délmagyarországi németek és sokat áldoznak iskoláikra. Virágzó népoktatási intézeteik dicséretet érdemelnek. Német községben nem igen találni tanköteles gyermeket, ki hanyagúl vagy épen nem látogatná az iskolákat. Az iskolák minden német községben jó karban vannak s a község legszebb épületeihez tartoznak. Még a legszerényebb német faluban is 3–4 osztályt találni ugyanannyi tanítóval és egy női kézimunka-tanítónővel. Nagyobb községekben rendszerint megvan mind a hat külön osztály, a női ifjúság kiképzésére pedig külön leányiskolák állnak fenn. Újabb időben a kisdedóvás ügyét szintén szépen fölkarolták a nagyobb német községekben. Iskolai könyvtárakat már sok német községben találni. A tanítók fizetése a legjobbak közé tartozik az egész országban. A magyar nyelvet és a honfi érzetet is gondosan ápolják a német iskolákban. A jobb módúak nem elégszenek meg a falusi iskolával, hanem tovább taníttatják fiaikat. Elviszik őket a temesvári, szegedi, aradi, szabadkai, zombori, pancsovai, bajai vagy kalocsai gymnasiumokba, vagy reáliskolákba, hogy tanító, pap, ügyvéd, vagy orvos legyen belőlük, vagy legalább magyarúl tanúljanak meg.
A községi iskolából kikerűlt ifjúság az ismétlő iskolát látogatja a 15-dik életévig. Ezeket „kis legények”-nek („kleine Buben”) meg „kis leányok”-nak („kleine Menscher”) nevezik. Ennek a kis népnek még nem szabad a nyilvános mulatságokon megjelennie. Mikor 15 évesek, fölveszik őket a „közép korú legények vagy leányok” („mittlere Buben, mittlere Menscher”) társaságába. Ekkor már megjelenhetnek a tánczmulatágokon s távolról nézhetik azokat, sőt maguk is rendezhetnek valamely félreeső kisebb vendéglőben tánczmulatságokat. A falusi fiatal társadalom felső fokán a „nagy legények” („grosse Buben”) és a „nagy leányok” („grosse Menscher”) állnak. A nagy legények viszik a falusi német fiatalság közt a főszerepet. Őket illeti meg ünnep- és vasárnapokon a nagykorcsmai táncz, ők rendezik a nyilvános népmulatságokat, meg a németek fő ünnepélyét, a búcsút, melyről alább részletesen szólunk. Minden nagy legény a saját választottjával jelen meg a vasárnapi tánczra. Mihelyt vége a vecsernyének, legott rázendűl a nagykorcsmában a fuvó hangszeres zene s kezdetét veszi a fiatalok táncza. Addig kell tánczolni, míg a zene tart; mert nem illik táncz közben helyére vezetni a tánczosnőt. Kedvelt német tánczok a lassú és a gyors keringők (Schleifer és Hopser). Megkisérlik olykor a magyar nemzeti tánczot, a csárdást is. A szünetek alatt boroznak vagy söröznek, birkóznak s a leányokkal dévajkodnak. Este felé haza megy a fiatalság vacsorálni, a jószágot etetni, tehenet fejni. Aztán folytatják a tánczot éjjeli 11 óráig.
Udvarló sváb legények.
Mannheimer Gusztávtól
Egy másik mulatsága a fiatalságnak a fonókák és a tollfosztó társaságok látogatása, a hol mesélgetéssel, énekléssel töltik az időt. Azokat a régi szerelmi dalokat és népballadákat dalolják, bár némi változtatással, melyeket még őseik hoztak magukkal. Népmeséik is régiek. A mellett majdnem minden falunak helyi mondái is vannak.
Télen, mikor a mezei munka szünetel, szokták a legtöbb látogatást tenni ismerőseiknél, rokonaiknál. Ilyen látogatás alkalmával a férfiak beszélgetve pipáznak és kártyáznak pénzre vagy kukoriczára, olykor babszemekre. Az asszonyok fonnak s csendesen beszélgetnek. Szokásban van téli ünnepeken ebéd után a szánkázás is. Nyilsebesen repűlnek ilyenkor a prüszkölő tüzes mének, az újjongó víg néppel megrakott szánok. Az ismerősök házai előtt meg-megállnak, hogy sonkát, kolbászt kóstoljanak és egy-két pohár új borral („rámpás”) melegítsék föl megfázott tagjaikat.
Tavaszszal a fiatalok útczahosszat labdáznak, a kicsinyek sárkányt eresztenek, az asszonyok a ház elé, a férfiak az útczasarokra ülnek (scharfes Eck). Vasárnaponként tekéznek a nagyvendéglő udvarán. Az útczasarkokon csinálják a nagy politikát, megrostálják sorra az előljárókat és szervezik a pártokat.
A délmagyarországi német általában igen jól táplálkozik, főkép a mezei munka idején. A jobb módú családoknál négyszer esznek napjában. Kevéssel a reggeli munka után reggeliznek. A reggeli szép fehér kenyérből, a melyet otthon sütnek, valami hideg húseledelből, sajtból vagy túróból áll. Az ebédet déli harangszóra tálalják ízletes főtt ételekkel. Kedvelt ételek: a krumpli és galuska (Grundbirn und Knödln), a túrós és tejfölös rétes, a tejbe főtt metélt (Milchnudeln) és dara (Brei). Délután négy óra tájon vajas kenyeret, tejet vagy hagymás szalonnát ozsonnáznak. A vacsora esti hét órakor van s meleg ételekből áll. Az ital közönségesen víz, vagy saját termesztésű könnyű kerti bor (Heuriger). A vörös bort jobban szeretik, mint a fehéret. Az asztalnál rendesen mindnyájan egy tálból kanalaznak.
A házasságok kötése nem szorítkozik ugyan valamely évszakra, mindazonáltal a legtöbb lakodalom farsangra esik. Az esküvők közönségesen vasárnapon, vagy kedden délután mennek végbe.
Egy német udvar belseje Zsombolyán.
Mannheimer Gusztávtól
Mikor a legény (Bursch) megérett a házasságra, szüléi valamely asszonyt bíznak meg az út egyengetésével az előre kiszemelt lánynál. Ez előbb csak egyedűl, aztán a vőlegénynyel és annak apjával, meg két tanúval elmegy a menyasszony lakására és hivatalosan megindúl az alkudozás mindenekelőtt a hozomány iránt. A menyasszonytól legalább is annyi hozományt kivánnak, mint a mennyi a vőlegény félvagyona. Ha mind a két részről egyesség jő létre, nyomban megtartják az eljegyzési szertartást, a mi többnyire este történik az említett két tanú, a szülék és nehány atyafi jelenlétében. A vőlegény kezet fog a menyasszonynyal, miközben tallért nyom a markába. A frigykötés megerősítésére bort öntenek a jegyesek kezeire és egy tányérra csorgatják alá. Ebből aztán sorra isznak a házasúlandók, a tanúk, a szülék, meg a többi jelenlevők. A házassági föltételeket másnap a falu jegyzője (Notari) írásba foglalja. Ritkán fordúl elő, hogy a sváb irott szerződés nélkűl lépjen házasságra. Ezután jelentkeznek csak a papnál a hármas hirdetés czéljából. Rendesen falubeli leányt vesznek el; ritka eset, hogy szomszéd faluba menjenek leánynézőbe. A házasságot a német nagyon megbecsűli és esküvője napját „a tisztelet napjá”-nak (Ehrentag) nevezi. A lakodalmakra mentől több vendéget hívnak. A meghívásokat a násznagyok vagy vőfélyek végzik díszöltözetben, rozmarinbokrétával s a következő üdvözlettel: „Adjon Isten jó estét! A vőlegény úr, meg a menyasszony jó estét kivánnak kegyelmeteknek, és azt izenik általunk, hogy ekkor meg ekkor jelenjenek meg kegyelmetek a lakodalmas házban (Hochzeitshaus); onnan elmegyünk a templomba (Kerch) és vissza ismét a lakodalmas házba, a hol táncz is lészen. Ott aztán egyék, igyék mindenki, a mennyit konyha, pincze nyujthat.” („Dort helfe verschlicke un verzehre, was Küch’ und Keller vermag.”) A meghívottak számát nem mondják meg, de felírják krétával a szoba ajtajára s azzal a furfanggal élnek, hogy nem a személyeket nevezik meg, hanem kiteszik, hogy hány kanalat, hány pár kést és villát vigyen a meghívott család magával. Ez aztán ugyanannyi személyt jelent.
A délmagyarországi sváb nászmenet igen mutatós látvány. A férfi és asszonynép tisztességes ünnepi köntösben van jelen, a leányok vegyes színű szalagokkal s virágokkal ékesítvék. A legények kalapjáról virágbokrétás piros szalagocskák csüngnek alá. A mellökre is virágokat tűznek. A násznagyok mellén és kezében szintén bokréták, rozmarin-csomók illatoznak.
Mikor a pap az új házaspárt megeskette, az egész nászmenet megkerűli a nagy oltárt és a menyasszony czitromba, narancsba vagy almába szúrt rozmarint tesz az oltárra. Ezt az eskető lelkész kapja ajándékba. Miután a násznagyok az esküvést a plebánián beíratták, ismét rendbe szedi magát a nászmenet és az említett sorrendben a menyasszony szülei házához tér vissza; mert a menyegzői ünnepélyt a menyasszonyi házban szokás megtartani. A mint a házba érnek, a vőlegény és menyasszony jobbról-balról az ajtóba állnak és kézszorítással fogadják a köztük belépő szülők, násznagyok és vendégek szerencsekivánatait. A vőfélyek közűl előáll egy s ekkép üdvözli az új házaspárt: „Kivánok a boldog új házaspárnak egészséget, hosszú életet, békét s egyességet, haláluk után pedig örök üdvösséget. Kivánok nekik terített asztalt, minden kuczkóban egy-egy sült halat, meg egy pohárka bort. Vígan éljenek! Éljen a menyasszony is és mellette én is!” („Jungfer Braut soll lewe, und ich darnewe!”) Azután következik a lakoma, mely alatt sok tréfát űznek (ellopják a menyasszony czipőjét, megberetválják a vőlegényt, stb.), továbbá a táncz, mely sokszor másnap reggelig is eltart.
Sváb gyerekek a mezőn.
Mannheimer Gusztávtól
Az elsőszülött ifjú férjnek az apja többnyire mindjárt, de egy-két év múlva bizonyosan átadja szerződésileg minden vagyonát: házát, földjeit, lovait és egyéb jószágát. Kikötve magának és feleségének bizonyos készpénzösszeget, szabad lakást és eltartást, megszűnik gazdálkodni és nyugalomba lép. Ezt a délmagyarországi németek „Ausbehalt”-nak hívják. Az ilyen kikötött ellátás, birtokeladás esetén, a vevőre is átháramlik. Ez a különös szokás bizonyos tekintetben a majorátusok természetével bír és az öröklött ősi birtok együtt tartására czéloz. A megnősűlt elsőszülött fiú 3–4.000 frtot fizet ki készpénzben szüléi kezéhez a birtok átvételénél minden egyes telek szántóföld után (32 hold), azonkivűl a telek negyedrészét a szülék számára munkálja, melynek termését készen a szülék padlására köteles beszállítani. A 3–4.000 frt kézpénzen, mely összeg a fiatal menyecske hozományából kerűl ki, ismét földet vásárolnak az öregek többi gyermekeik eltartására és kiházasítására. A másod- és harmadszülött figyermekek menyasszonya szintén visz hozományt férje vagyonához mérten, míg a leánygyermekek a szülék tehetsége szerint készpénzzel elégíttetnek ki.
Kereszteléseknél többnyire minden gyermeknek más-más keresztszüléket hívnak. A kisdedeket rendesen keresztszüléik nevére kereszteltetik. Kedvelt nevek: János (Hanzi), Jakab (Jakob), Ádám, Péter, Gáspár (Kasper), Miklós (Niklos), Fülöp, Pál, stb. A női nevek közűl: Margit (Margareth, Gretche), Mária-Anna (Mariann), Borbála (Berbl, Vávi), Éva (Évi), Anna (Ammi), Rózália (Ros’l), stb. Karácsonykor, a húsvéti és pünkösdi ünnepeken ajándékokkal kedveskednek a komák (Path, Gőd, Godl) keresztgyermekeiknek.
Halálesetek alkalmával szokásban van a halott melletti virrasztás. Házas és korosabb halottaknál csak házasok és korosabban gyűlnek össze. Fiatal halottaknál az atyafiakon és szomszédokon kivűl a fiatalság szokott összegyülekezni. A temetéseket sokan kisérik. Temetés után meghívják az atyafiakat, jó barátokat, szomszédokat és halottvivőket halott torra (Todtenschmaus, Todtenimbiss). A megholtak iránt sok kegyelettel viseltetnek. Halottak napján fölújítják és megkoszorúzzák sírhalmaikat, imádkoznak és misét szolgáltatnak értök, viaszgyertyákat égetnek a templomban és emléköket kegyes alapítványokkal tisztelik meg.
A főbb ünnepeket áhítattal szokták megülni.
Karácsonykor bethlehemes gyerekek járnak házról-házra és énekelve hirdetik az Üdvözítő születését. Vízkeresztkor a királyoknak öltözött s csillagot hordozó fiúk váltják fel őket.
Szent János evangelista napján bort visznek palaczkokban a templomba, melyet megáldatván, otthon az asztal felett ilyen jelmondással adnak kézről-kézre: „Szent János áldása; ezt meg kell inni!” („Sanct Johannis Segen, muss getrunke sin.”) E napon cserélnek gazdát a cselédek. Az új cselédeket s virágos festett ládáikat négyes fogaton viszik az új gazda házához. De ha szerdára esik János napja: a cselédek költözködése a megelőző vagy a következő napon történik; mert a szerda szerencsétlen nap, melyen a világért sem szabad valamit kezdeni. A módosabb gazdáknak négy cselédjök van: két béreslegény (Grosser Knecht, Kléner Knecht), meg két szolálóleány (grosse Magd, kléne Magd). Az idősb férfi-cseléd nagy tekintélyt képvisel a német házban. A gazda után ő az első személy, a család második támasza és tanácsadója; mindig az asztalnál étkezik és a gazda mellett ül.
Húsvét vasárnapján korán kelnek. Szót sem váltva egymás közt, kimennek az udvarra a szabad ég alá, s égre emelt kezekkel ekként fohászkodnak: „Dicső szent húsvét! őrizz meg a hetvenhét láztól. Segíts meg Atya, Fiú és Szentlélek Isten!” E fohász, úgy látszik, az ősöktől ered, kiket a Bánság mocsaras tájain folytonosan gyötört a láz. Reggeli után a Szentháromság nevében (in den drei höchsten Namen) három barkaszemet nyel minden családtag a virágvasárnapi barkaágról. A húsvéti reggeli három szelet szalonnával készűlt rántottából áll. Szokásban van húsvét vasárnapján a piros tojások osztogatása, melyeket a húsvéti nyúl (Ostehas’) hozott. Húsvét-hétfő reggelén a legények meglocsolják a lányokat, kedden viszont a lányok a legényeket.
A május első napját megelőző este, magyar nemzeti színre festett sugár fenyőszálakat (Maibaum) állítanak a legények. A fenyők hegyébe szalagos, virágos zöld galyakat tűzvén, egyet-egyet fölállítnak belőlök a plebános, tanító, biró, jegyző, a földesúr és a nagykorcsma előtt. A díszfa ott marad a helyén egész május hónap végéig.
A délvidéki német legkiválóbb mulatsága, fő-fő községi ünnepe a búcsú (Kerweih). Már az előtte való héten nagy a sürgés-forgás minden házban, gazdagnál szegénynél egyaránt, mert a közelebbi szombatra vendégek érkeznek a szomszéd falvakból, atyafiak, gyermekek, víg czimborák és ismerősök, hogy a búcsúban résztvegyenek. A búcsú előtti estén csakugyan megtelik minden ház vendéggel. A válogatott különféle ételek mennyisége meghalad minden képzeletet. Esznek, isznak három nap és három éjjel egész a csömörlésig.
A külső vigalmaknál a fiatalság viszi a főszerepet. Minden legény már tíz nappal előbb leányt szemel ki magának, ki a három ünnepnapon rendes tánczosnője, tartozván kalapját szalagokkal és bokrétával földíszíteni.
A mulatság előtti szombaton délután négy órakor riadóra harsannak meg a trombiták, s üdvlövések durrognak. A nép kitódúl a főútczára és a templomtérre; most vonúlnak át az útczákon zenebandájokkal a nagy legények. Mikor az ünnepiesen öltözött csapat a templomtérre érkezik, a legények jelesebbjei kiválnak a tömegből és előbb a paplakba, onnan a biróhoz meg a jegyzőhöz térnek be az ifjúság nevében tisztelegni s engedelmet kérni a mulatságra, meghíva az előljárókat az ünnepre. Innen az összes legénység zenekisérettel valamely vendégszerető házba megy vacsorálni, a mi azonban csak rögtönözve történik; mert csakhamar fölkerekednek a nagykorcsma felé, hol a falu lányai már nagy számban összegyülekeztek. Legott megkezdődik a táncz és éjfélig tart, mikor a biró erélyes hangon közibök kiáltja: „Feierobet”; azaz: takarodjatok haza!
Másnap, vasárnap délelőtt (néhol már szombaton délután) zsibongva, kiabálva, lövöldözve a májusfát s a templomtér közepén fölállítják. A májusfa csúcsán bokrétás fölszalagozott férfikalap, selyemkendő, meg egy palaczk bor lóg. Ez a búcsú pályadíja. A májusfa tövébe egy nagy üres hordót hengerítnek állványnak. A mint ez megtörtént, az ifjúság muzsikaszó mellett bevonúl a templomba, misét hallgatni. Az isteni tisztelet után ebédre mennek egy kijelölt házba, onnan pedig a szatócsboltba, hol a rozmaringbokrétát mindenféle színű szalagokkal fölpiperézik és a nagy kivonúlásra rendezkednek.
Ekkor már késő délutánra jár az idő. A község apraja-nagyja körűlseregli a májusfát, lesve a történendőket. Végre rázendűl a zene s az újjongó fiatalság czifra csoportja elindúl a májusfa felé. A templomtér egészen megtelt fiatalokkal és néző közönséggel. Mikor a menet a májusfához ér, a zene rögtön elhallgat. Az ifjúság vezére föllép a hordó tetejére s a dob ütemei mellett messzehallható hangon árverezni kezdi az ünnep rozmarinvirágból való díszbokrétáját. Végre a legtöbbet igérő legény elnyeri a bokrétát és átnyújtja választott hölgyének. Ez most a legboldogabb pár a faluban; rajtok függ az egész közönség szeme, feléjök irányúl sok fiatal szív rejtett irígysége. De ők nem törődnek most senkivel, hanem körűltánczolják háromszor a tágas kerek tért a májusfa körűl, a melyet tánczhelynek szemeltek ki. Senkinek sem szabad velök tánczolni; a jogot arra egyes-egyedűl ők nyerték meg és ők lettek az ünnep főszereplőivé mind a három napra. S mivel mind a három napon ők kezdik az ünnepi tánczot: előtánczosoknak neveztetnek. Az előtánczosok után az a legény veszi át a rozmarinbokrétát, a ki elsőnek lépett be az ünneplő legénytársaságba; de neki már nem szabad tánczolnia, hanem csak körűlfutkos egymagában a bokrétával a táncztéren, mialatt a többiek, már most mindnyájan párosával, tánczra kerekednek és a vigalmat alkonyatig folytatják. Ekkor mindenfelé bebarangolják zenekisérettel az útczákat s megköszönik az előljáróságnak, hogy részt vett a mulatságban. Az előljárók mindegyike egy-két forintot ajándékoz annak a lánynak, ki a rozmarinbokrétát elnyerte. Ennek szüléi vacsorát adnak az nap este a mulatságnál jelen volt nagy legényeknek és zenészeknek, a mi nem ritkán sokba szokott kerűlni. Vacsora után a nagykorcsma táncztermére kerűl a sor. Három nap és három éjjel folyton folyvást suhog-topog benne a friss és lassú keringő. A harmadik napon elárverelik a májusfa csúcsán lógó kalapot és selyemkendőt, a begyűlt összeget pedig szétosztja a fiatalság maga közt. A boros palaczkot szintén leoldják a májusfáról s az ünnep végét jelentő szetartással ama gödörbe temetik, melyben a májusfa állott. A körűlállók siránkozó hangon zokogják: „Oh jaj, oh jaj! vége a búcsúnak!” („O jerum, o jerum, die Kerweih is hin!”) Az elásott palaczk ott marad a föld gyomrában a következő év ünnepéig, mikor ismét feltámasztják halottaiból s a leirt módon virágokkal és szalagokkal feldíszítik. Szerdán reggel kábúlt fővel, a zene bágyadt hangjai mellett rekesztik be a fáradalmas napokat.
Kuglizó svábok.
Mannheimer Gusztávtól
A délvidéki német községeknek, csekély kivétellel, fúvóhangszerekből álló tulajdon zenekaruk van. Ezt szokták használni minden vigalmaiknál. Némely község iskolázott és műértő karmestert tart; de többnyire csak a helyi tanító vagy kántor szokta zenére oktatni a vállalkozó paraszt legényeket. E falusi német zenekarok egynémelyike olyan tökéletességre viszi zenélő mesterségét, hogy a legnehezebb dalműveket is meglepő ügyességgel s kottákból tudja eljátszani. Kiválóbb hírnévre a zsombolyai, varjasi és nagy-becskereki német gyermek-zenekarok tettek szert, kik külföldi műútakra is eljárnak.
A délmagyarországi németek közt, haladottabb műveltségi fejlettségök daczára, még sok babona, balítélet, vakhit, igézés és kuruzslás van elterjedve. Ha beteg valaki és vasárnapra jobban érzi magát, javúlása nem lesz tartós, sőt könnyen meghalhat. Ellenben, ha a beteg vasárnapra roszabbúl érzi magát, akkor már van reménység a fölgyógyúlásához. Ha először megy valaki a beteghez látogatóba, el kell rejtőznie a többiek háta mögé, hogy a beteg mindjárt észre ne vegye. Ilyenkor egész halkan ezt szokás mondani:
„Bűnös! ha még jobbúlásod várod,
Mozdítsd meg a lábod.
De ha bajod jelenti végedet,
Mozdítsd meg a kezed!”
Mozdítsd meg a lábod.
De ha bajod jelenti végedet,
Mozdítsd meg a kezed!”
S ha a beteg ilyenkor véletlenűl megmozdítja a lábát: van remény, hogy meggyógyúl; de ha a kezét találná mozdítani, elveszettnek tartják. Ha a beteg ágyánál horog alakban lefelé konyúl az égő gyertya kanócza, az a beteg halálát jelenti. Ha a kötél nehezen húzható ki a sírba bocsátott koporsó alól, nem sokára megint meghal valaki abból a családból. A halottas házban föl kell forgatni a székeket, melyeken a koporsó feküdt, hogy a halott lelke vissza ne térjen. Ha esküvéskor gyöngébben ég a gyertya az oltár egyik oldalán, az a házasfél, ki azon az oldalon áll, előbb meghal, mint a másik. Az oltárgyertyák lobogó lángja pedig azt jelenti, hogy a házasok közt sok lesz a perpatvar. Szerdán ellett borjú meg nem maradhat. Tyúk alá holdtöltekor s páratlanúl kell a tojást rakni; naplemente után pedig nem szabad a házból kenyeret, tejet kiadni. A kenyér meg nem kél, ha a dagasztást férfiszem nézi.
Boszorkányokról, szellemek megjelenéséről sokat tudnak beszélni. A lidérczektől is nagyon félnek, mert veszedelembe csábítják az embert. A május elsejét megelőző éjszakán bodzagalyakkal aggatják tele az ablakokat, ajtókat, kaput és általában minden nyílást a házon, hogy a boszorkányok be ne mehessenek. Lókoponyát is szoktak ilyenkor a ház kapuja fölé tenni. Hogy a boszorkány a szoba küszöbét át ne léphesse, krétával az ajtófélfára három egymást szelő, összekapcsolt szöget (pentagramma) rajzolnak, mit boszorkánykörömnek (Trutenfuss) neveznek.
Nagy szerepet játszik a délmagyarországi németeknél az ígézés, a kuruzslás és ráolvasás (Brauchen, Abbeten). Szerintök minden élő teremtményt meg lehet ígézni; de vannak szerek, melyek által az ígézetektől meg lehet menekűlni. A ráolvasás embert, állatot egyiránt meggyógyít, és vannak bűbájos érintések, szavak, kézmozdúlatok, melyek a legmérgesebb nyavalyákat, sebeket is megorvosolják. Nyakbántalmak, gégegyúladások, kiütések, szemölcs és a tehenek rontása ellen jó a barka bimbóit lenyelni. A nagyszombati szentelt tűz szene megóv bogarak és sáskák ellen. Az úrnapi lombokból jó a háztetőbe tűzni, hogy veszedelmes felhők elkerűljék a házat. Ha valakit rosz emberek megvernek szemmel, kilencz darab szenet kell a vízbe oltani és azzal mosdani, stb.
Igen tanúlságosak a németek velős példabeszédei, csattanós szólásaik, melyekből nehányat ide jegyzünk. E népies mondások is kiválóan jellemzik a délmagyarországi németség gondolkodásmódját, eszejárását, érzelmi világát és fölötte gyakorlati fölfogását. A ki kölcsönt kér – szokták mondani – holnap jőjjön. A mi közös, az mind rosz. Bolondra az Isten se hallgat. Kalácscsal mindenkinek bedughatod a száját. Azért van a kovácsnak harapófogója, hogy a kezét meg ne égesse. Jobb kérdezni, mint sokáig keresni. Nincs minden nap húsvét. Ne mártsd a kanalad mások tányérjába! Soha sem lesz abból tollkés, a ki bicskának született. Bolondé a szerencse, stb.
Szellemi foglalkozásra kevés ideje marad ugyan a délmagyarországi német gazdának, de azért ma már e tekintetben is jelentékeny haladás észlelhető. A legtöbb házban találni már egy-két történeti könyvet, kalendáriumot, elbeszélést, a szentek legendáit és a Szentírást. A német népkönyvek (Voksbücher), mint pl. a szép Meluzina, Fortunátus és fiai, a hét sváb, Till Eulenspiegel, s több efféle történet általános kedveltségnek örvendenek. Hírlapot szintén sokat járatnak. Vannak kaszinóik, vagy legalább szerényebb olvasóköreik. Ezekben a beszélgetés tárgya természetesen a politika, meg a megyei és községi közügy. A hírlapok terjedésével mindinkább élénkűlni kezd a németek érdeklődése a hazai közdolgok iránt. Politikai dolgokban a német mérsékelt. Közügyek iránti érdeklődésének fő tárgya első sorban a saját helységének igazgatása. Fő becsvágya, hogy életében legalább egyszer bíróvá, esküdtté, községi képviselővé vagy megyei bizottsági taggá legyen. Kivált a községi választások ébresztik föl figyelmét s hozzák elevenebb mozgásba vérét. A bíróválasztás előtt már egy évvel megkezdődik a korteskedés. De a ki bíróvá lesz, annak nem könnyű a dolga. A német elvárja községi előljáróitól, hogy a hivatalukkal járó kötelességeket lelkiismeretesen teljesítsék és élelmes, igazságos kormányzattal a község hasznát általában és az egyes lakosok javát minden irányban előmozdítsák. A király iránti hűségben, szeretetben és áldozatkészségben versenyeznek az e polgári erények gyakorlatát ezredéves múltból öröklő magyar nemzettel; értelmes, jó katonákat adnak a hadseregnek, adózásaikat pedig oly pontosan teljesítik, hogy a végrehajtónak alig akad valami tenni valója a német községekben.
A sándorházi templomtér.
Cserna Károlytól
