A rutén nyelv és irodalom. Kułužniacki Emiltől, fordította Katona Lajos
A rutén nyelv és irodalom.
Kułužniacki Emiltől, fordította Katona Lajos
Kułužniacki Emiltől, fordította Katona Lajos
A bukovinai rutének nyelvében világosan két nyelvjárást, egy éjszakit és egy délit lehet megkülönböztetni. A kettő közötti határvonal Nepołokoutztól Czartorián, a Czeremosz melletti Wolokán, Felső- és Alsó-Stanestién át Sadowáig s onnan keletnek fordúlva Korczestién, Milleszoutzon és St. Ilién át Ipotestieig húzódik. E vonaltól éjszakkeletre van az éjszaki, délnyugatra pedig a déli nyelvjárás terűlete, de a határvonal mentén említett helységek még az éjszakihoz tartoznak. Valamint azonban a bukovinai ruténség szorosan véve csak a határos galicziai, vagy szabatosabban szólva pokutiai rutének keleti elágazása: úgy tájszólásaik vidékei is csak a galicziai rutén nyelvjárások terűleteinek, az éjszaki nyelvjárásé az éjszak-pokutiainak, a délié pedig a dél-pokutiainak a folytatása. Ennyiben a Bukovina éjszakkeleti részén beszélt nyelvjárást teljes joggal éjszak-pokutiainak, a délnyugatin honosat pedig dél-pokutiainak, vagy mivel e vidéknek, mint a Pokutia déli részének is jobbára huculok a lakói, hucul nyelvjárásnak is nevezhetnők.
Ennek a megállapításával azonban a dolog még nincsen elintézve, mert még mindig kérdés, vajon a pokutiai nyelvjárásoknak Bukovinába nyúló elágazásai teljesen megegyeznek-e galicziai törzsükkel, avagy eltérnek-e tőlük egyben-másban. A déli nyelvjárást illetőleg bátran állítható, hogy annak galicziai és bukovinai tájszólása között ily eltérés nincsen, s az egyezés a dél-pokutiai és a vele összefüggő bukovinai déli nyelvjárás közt nemcsak a szókészletre, hanem a nyelvtani sajátságokra nézve is teljes. Azonban valamivel másként van a dolog az éjszaki nyelvjárást illetőleg, mely a bukovinai részen ott, a hol a galicziai testvér-nyelvjárással érintkezik, még nem mutat ugyan észrevehető különbségeket; a mint azonban e határterűlettől délkelet felé távolodunk, a távolság arányában szaporodnak az eltérések a galicziai és a bukovinai tájszólás között. Leglényegesebb különbözések a következők: 1. Az i és e fölcserélése. 2. A č, š és ž hangoknak fölötte lágy ejtése. 3. Az i-vel képzett igetövek jelenidejű egyes számú harmadik személyében a t végződés elesése, minek folytán a rendes robyt, ljubyt, chodyt alakok helyett roby, ljuby, chody, sőt az 1. alatt említett hangtani sajátság miatt gyakran robe, ljube, chode is hallható. 4. Ugyancsak a t végződés eleste ugyane fajtájú igék jelen idejének többes számú harmadik személyében is, mi által a rendes robjat, ljubjat, chodjat alakok helyett robja, ljubja, chodja keletkeznek.
Immár a bukovinai rutének irodalmára tévén át, mindenekelőtt ki kell jelentenünk, hogy az a régibb korban egyáltalán semmi sajátszerűen bukovinai jellegű termékkel sem dicsekedhetik, s az újabb korban is csak kevés ilyest mutathat föl; továbbá még megemlítendő, hogy a régi kort illetőleg ez irodalom csak az egyetemes orosz és délszláv, az újabb kort nézve pedig a kis-orosz irodalommal kapcsolatban gondolható és tárgyalható.
Már a mi a régibb, a kereszténységnek körűlbelűl a XI. század elején történt fölvételétől a jelen század első évtizedeiig terjedő korszakot illeti, annak nyelve az egyházi szláv, tartalma pedig jobbára egyházi. Épenséggel nem lehetetlen ugyan, hogy azon a terűleten, mely oklevélileg kimutathatólag már a XIV. században a Bukovina nevet viselte, azonban a külön moldvai fejedelemség megalakúlásaig, tehát körűlbelűl 1350-ig előbb az egyetemes ó-orosz birodalomhoz, azután pedig Halics-Lodomériához tartozott, hogy – mondjuk – e terűleten a tisztán egyházi és szertartási könyveken kivűl szintén ne lehettek volna olyanféle világi irodalmi termékek másolatai is forgalomban, a milyen példáúl az Igor hadjáratáról való hős-ének s más egyéb; de ilyeneknek egykori megvoltát bizonyítani egyelőre nem lehet. Sőt még az oly emlékekből is, a melyek az istenitisztelethez tartozásuknál fogva okvetetlenűl megvoltak valaha, csak vajmi kevés, vagy jóformán semmi sem maradt fönn. Egyetlen kivételűl legfölebb azt az evangelium-codexet említhetjük, mely jelenleg az 1459 óta emlegetett putnai kolostorban őriztetvén, Evangeliarum Putnanum néven ismeretes. Igaz, hogy még ezt a nyelvemléket illetőleg sem igazolható teljes bizonyossággal annak bukovinai eredete, de a valószinűség mégis mellette szól inkább, mint ellene. Annyi azonban kétségtelen, hogy e nyelvemléket mind betűi, mind helyesírása még a XIII. századból valónak vallják; de ezenkivűl még azért is kiváló érdekű a szláv nyelvek tudományára nézve, mivel azon nem épen számos egyházi szláv, szabatosabban ó-szlovén kézíratok sorába tartozik, a melyek a déli vagy kis-orosz nyelvjárás hatását árúlják el.
Az Evangeliarium Putnanum (XIII. század) egy lapjának hasonmása.
A „Monumenta linguae palaeo slovenicae”-ben Kałužniackj Emiltől közölt hasonmás után.
A XIV. század közepe táján a mai Bukovina politikai helyzete annyiban megváltozott, hogy ez időben e tartomány végleg kiszakadt az ó-orosz birodalom kötelékéből és a vele kelet felé határos terűletekkel egyetemben az újonnan keletkezett moldvai fejedelemség részévé lett. Bármily fontos volt is azonban e változás politikai tekintetben, a tartomány irodalmi életére egyelőre semmi hatása sem lett. Minthogy a tartomány új urai is a hivataloskodásban és az egyházban, de kivált emitt eleinte még az egyházi szláv nyelvvel éltek; mivel továbbá egész világnézetükkel is sokkal inkább a görög-szláv Kelethez szitottak, mint a római-germán Nyugathoz: az irodalom is a régi hagyományos csapáson haladt tovább. Ha mi változás e részben mégis történt, csak abban állott, hogy egyrészt a lakosság, másfelől kivált a kolostorok számának gyarapodtával, melyek e korban még a művelődés s az irodalmi munkásság fő ápolóhelyei valának, írásművek és a tudomány iránti érdeklődés ez idő óta jóval nagyobb kezdett lenni, mint annakelőtte. S valóban, ha a még meglévő kolostori könyvtárakban kutatunk s e mellett az ilyenek szétszórt maradványait részint Bukovinában, részint egyebütt is, így Lembergben, Przemyślben és Bécsben, de másfelé is fölkeressük: azt fogjuk látni, hogy iménti állításunk nem alaptalan. Bukovina hajdan igen gazdag könyvkincseinek e ma már szétszórt és nagyon megfogyott maradványai között is megtalálhatók számos szertartási könyvön kivűl majdnem az összes kiválóbb keleti egyházatyák íratai; továbbá az akkoriban közkézen forgott egyházjogi munkák, mindenféle elbeszélő művek, még pedig nemcsak az egyház részéről engedélyezetek, hanem az apokryph könyvek is, a régibb vitázó irodalom termékei, történelmi, földrajzi és természetrajzi értekezések, kérdések és feleletek, jövendőmondó könyvek s más effélék. Szóval, mint a görög-szláv Kelet többi országaiban, úgy itt is ismeretesek valának az akkori byzanczi irodalom legnevezetesebb termékei és számos egyházi szláv, de görög nyelvű másolatokban is el voltak terjedve. Azonban nemcsak az honosúlt meg és terjedt el a mai Bukovinában, a mit a régibb byzanczi irodalom alkotott s a mit egyházi szlávra lefordítottak, hanem a nevezetesebb délszláv írók önálló művei is. Így még az imént említett szétszórt maradványok között is meglelhetők Euthymius bolgár patriarcha (1375–1393) és Tzamblak Gergely (meghalt mint Oroszország érseke 1419-ben) némely íratai, melyek közűl emennek a Suczawában eltemetett Novi Szent János életrajzát előadó munkája még ma is kelendő olvasmány Bukovinában. Daniel szerb panegyrikus történetírónak (meghalt 1338) a szerb királyok és érsekek életírásait tartalmazó munkájából is Bukovinán át jutott, a benne lévő bejegyzések tanúsága szerint, a lembergi egyetemi könyvtárba egy példány; ugyanígy az a nyelvtani értekezés is, a mely a XV. század első felében élt Kostenetzi Konstantin délszláv tudós nagy munkájából való kivonat, s a melyet Jagić V. a Codex Slovenicus rerum grammaticarum kiadásánál értékesített.
Már a XIII. században megtörtént az első s a XV-ben következett a második, komolyabb kisérlet a görög-keleti és a római katholikus egyházak egyesítésére, ez azonban tudvalévőleg egyelőre sikertelen maradt. Hanem az eszméről nem tettek le, s az a XVI. század folyamán jóval kedvezőbb körűlmények között, a nyugati orosz egyház szűkebb terűletére szorítkozva meg kezdett testesűlni. De egészen simán és az illetékes felek kemény ellentállása nélkül ekkor sem ment a dolog. Előbb heves egyházi küzdelem tört ki, mely mindkét részről nagy tűzzel folyt; de bármily sajnálatos is e harcz más szempontból, irodalomtörténeti tekintetből mindenesetre megvolt az az üdvös hatása, hogy fölserkentette a lelkeket s hogy a régibb orosz irodalomnak legalább részben időszerű, a jelenből merített és a meglévő egyházi s nemzeti ellentéteket feszegető tartalmat adott. Azon élénk kereskedelmi, politikai és szellemi közlekedés mellett, a mely az akkori Moldva és a hajdani lengyel-lithván birodalom nyugati-orosz részei között fönnállott, nem maradhatott el az itt dúló egyházi harcznak és az azt kisérő irodalomnak a moldvai részekben sem a visszhangja. Az akkori Moldva írástudó köreiben szorgalmasan olvasgatták és magyarázgatták a vallási egyesűlés melletti, de még inkább az ellene szóló értekezéseket és könyveket, s mivel az ország fejedelme és lakói a görög hitvallás hívei valának, természetesen az egyesűlés ellen küzdők pártjára állottak. S míg a moldvai hoszpodárok és az ország nagyjai a lengyel földön élő hitsorsosaikat templomaik, szerzetesrendjeik és nyomdáik föntartására tetemes pénzadományokkal, a hoszpodárok pedig ezenfölűl még a lengyel királyoknál és senatoroknál ismételt kérelmekkel és fölfolyamodásokkal is istápolták: addig a moldvai kolostorok a maguk részéről szintén hathatós erkölcsi támogatásban részesítették őket. A moldvai, főleg pedig a mai Bukovina terűletén állott kolostorokban keresték s nem ritkán meg is találták a kellő irodalmi segédeszközöket az orthodox álláspont védői. Így példáúl kétségtelen, hogy ez álláspont egyik legkiválóbb, de mindenesetre legtudósabb és legtárgyilagosabb védője, az ismert nevű Kopystenski Zakariás fő munkája, a Palinodia számára, melyet 1621 és 1622 közt fejezett be, az anyag egy részét a mai Bukovinában lévő putnai kolostorban gyűjtötte. Ő maga is megvallja ezt, midőn a Johanna papissa ismeretes mendemondájának említésénél határozottan megjegyzi, hogy erről egyebek közt a putnai kolostorban értesűlt Warlaam calabriai archimandritának e helyütt egyházi szláv fordításban megvolt dialogusa egy példányából. „Mikor – így hangzanak Kopystenski saját szavai – a fölötte híres Putna nevezetű moldvai kolostorban tartózkodtam, ott olvastam az említett könyvet és benne a Johanna papissa történetét.”
Egyébként azonban a mai Bukovina irodalma e korban is hű maradt addigi hagyományos jelleméhez és az itteni írástúdók fő munkássága továbbra is majdnem pusztán kész bolgár, szerb és orosz-szlovén munkák másolásában állott. E munkásságukat még nagyobb buzgalommal folytathatták, mióta Krimkowicz vagy Krimka Anasztáz radautzi püspök és később suczawai metropolita, 1589-től 1631-ig csekély megszakítással viselt magas egyházi méltóságainak dús jövedelmeiből bőkezű támogatást nyújtott nekik, s e jövedelmeket részint a Suczawa melletti Dragomirna kolostor fölépítésére, részint kézíratok vásárlására fordította. De nemcsak a könyveknek és az irodalmi munkásságnak általában, hanem kiváltképen a szép és díszes külsejű könyveknek lévén barátja, nagy gondot fordított a saját pénzén vásárolt kézíratoknak pompás képekkel és díszbetűkkel való ékítésére, melyek kirajzolásában és festésében főleg valami Suczawai István ügyességének vette jó hasznát. Szép tanújelei e műpártolásnak a lembergi egyetemi könyvtár evangelium-codexe és az 1610-ből való Apostolarium, mely ma a bécsi udvari könyvtár tulajdona.
De ugyanakkor, midőn a mai Bukovina irodalmi és közéletében az egyházi szláv nyelv uralma úgy szólván tetőpontjára ért, egyúttal már annak a jelei is mutatkoztak, hogy ez uralom kevés idő múlva menthetetlenűl véget fog érni. A közelgő hanyatlás okai pedig, melyekre e jelek mutattak, 1. az, hogy a délszláv forrásokból addig szűntelen áradó új meg új irodalmi termékek lassnként megfogyatkoztak, a minek meg abban kell keresnünk az okát, hogy a bolgár és szerb nyelvű országokban a török hódítás óta az irodalom pangásnak indúlt; 2. az, hogy az egyházi szláv nyelvnek és irodalomnak a mai Bukovinával határos nyugati és déli orosz terűleteken is mindinkább tért kellett vesztenie az egyre erősbödő lengyel hatás következtében; 3. a román irodalom keletkezése is ez okok egyike, a melylyel együtt járt a román nyelvnek a hivatalos és egyházi életbe való bevitele a mai Bukovinában. És ez a harmadik ok volt valamennyi közűl a legnyomósabb és tulajdonképen döntő. Minthogy ugyanis időközben a mai Bukovina akkori lakóinak nagy többsége eloláhosodott, a román nyelvnek a hivatalos és egyházi életbe való bevitele könnyen és minden nagyobb akadály nélkül ment annál is inkább, mivel kivált Lupul Vazul vajda (1634–1654) ez irányban különös buzgóságot tanúsított.
Az egyházi szláv nyelv a mai bukovinának csak éjszakkeleti részén, az ottani kolostorokban és templomokban tengette tovább úgy, a hogy, életét, a nélkül azonban, hogy a feltörekvő román nyelvvel és irodalommal a fönforgó körűlmények között sikeres versenyre kelhetett volna. De hogy e változást valamiképen félre ne értsük, meg kell említenünk, hogy ez az újonnan támadt román irodalom csak a nyelvében különbözött a kiszorított egyházi szláv irodalomtól, irányát és tartalmát tekintve azonban annak egyenes folytatása volt. Néhány terméke kivételével ugyanis, a melyek lengyel hatás szülötteinek tekinthetők, csupa görög, vagy még gyakrabban egyházi szláv nyelvű munkák fordításaiból állott.
Krimkowicz Anasztáz suczawai metropolita Apostolariumának (1610) egy díszfestésű lapja.
A bécsi udvari könyvtárban levő eredeti után.
Ilyenek valának a mai Bukovina irodalmi állapotai 1775 körűl, mikor a tartomány Ausztriához kerűlt s ezzel mintegy a német műveltségtől függő helyzetbe jutott. Igaz, hogy ez a függés eleinte csak igen lassan lett érezhetővé s az első évtizedekben nem valami mélyre ható módon nyilvánúlt. Tanúltak ugyan a tartományban németűl, német könyveket kezdettek olvasni, de azért a hazai két irodalomban jó ideig még a régi hagyományok uralkodtak. A legbeszédesebb bizonyítékai ennek Ferlejewicz Vazul (1783–1851) vallási énekei, melyek Piśni, psalmy, stb. czímen 1844- és 1845-ben jelentek meg először, azután pedig 1849-ben bővített kiadásban, a czernowitzi Eckhardt-czég sajtóján. Ez énekek nyelve, rímelése és versszakai egészen a régibb, XVII. és XVIII. századból való nyugati orosz egyházi énekek mintájára vannak szabva, csakhogy Ferlejewicz énekei mindezek tekintetében még jóval esetlenebbek, mint példaképei. További bizonyítékai föntebbi állításunknak a Prodan testvérek, Gábor (1816–1844) és Vazul (1809–1880) ódái, a melyek nyelvüket és előadásmódjukat nézve szintén a régi hagyományos dicsőítő költészet visszhangjai s az ódának, e műfaj jelesb mintáit tartván szem előtt, csak a nevét viselik. De azért a Prodan testvérek mégis tisztes helyre érdemesűltek a bukovinai rutén irodalom történetében, a mit azonban inkább annak az élénken lüktető nemzeti érzésnek köszönhetnek, mely náluk hamarabb kezd buzogni, mint a többi bukovinai ruténeknél, s a melynek kivált a két testvér idősbje, ki azonban az ifjabbnál jóval tovább élt, gyakorlati téren is dicséretes hévvel igyekezet érvényt szerezni. Prodan Vazul volt évek hosszú során át a bukovinai ruténség elismert vezére, s egyebek közt az is az ő érdeme, hogy az osztrák uralom alatt számban emelkedett rutén népnek, a mely ma a tartomány lakossága között viszonylagos többségben van, 1868-ban végre irodalmi egyesűlete alakúlt: a még ma is fönnálló Ruska Besida.
Mialatt azonban a bukovinai rutének irodalmi munkássága még mindig a régi hagyományok csapásán maradt, addig galicziai testvéreiknél főkép a lengyel és dél-orosz, vagy ukrainai hatások a világrészünk nyugati országaiban megindúlt nagy nemzeti, politikai és társadalmi mozgalmak visszhangját keltették föl. E nevezetes fordúlat a harminczas évek elején történt s legszembeötlőbb jelensége a népiesnek tárgyban és alakban való keresése és utánzása. Ezt a népies felé fordúlt irodalmi irányt, mely az 1848. évi eseményekből csak új erőt merített, Bukovinába leginkább egyes ott élő galicziai tanítók és hivatalnokok ültették át. A régi hagyomány ugyan a szokás hatalmánál fogva még tovább is élődött egy ideig, de már sokáig nem tudott fönmaradni s végre egészen elenyészett. S habár még ma is van úgy a bukovinai rutén írók, mint a galicziaiak között egy s más kérdésben eltérés, mint példáúl a helyesírás ügye, vagy a kis-orosz nyelvnek az orosz nyelvtörzs többi ágaihoz való viszonya: abban az egyben mégis valamennyien egyetértenek, hogy az irodalomnak ma már nem lehet föladata a régi elemek örökös ismételgetése, a melyeket a műveltségbeli haladás már amúgy is teljesen lejáratott, hanem hogy a való élet érdekeinek és kivánalmainak művészi kifejezését kell czéljáúl kitűznie.
Azon bukovinai írók sorában, kik ez újabb, népiesebb irány hívei közé szegődtek, az elsők egyike Feďkowicz Osip (1834–1888). Ifjúságában csak igen hiányos, az elemi ismereteket alig meghaladó iskolázásban részesűlt, melynek hézagait azonban Rothkähl Rudolf festővel való érintkezése, kivel a moldvai Neamtz nevű városkában ismerkedett meg, továbbá katonai előljáróinak, kivált a művelt és jó lelkű Appel századosnak hatása kipótolta. Megtanúlván a német nyelvet, annyira megismerkedett az újabb német irodalommal, hogy maga is egészen csinos német verseket írt. Nevet azonban nem a német költők között, hanem anyanyelvének irodalmában vívott ki magának. Midőn 1859-ben az olasz hadjárat végével Czernowitzba kerűlt s Neubauer E. R. fölszólítására épen a rutén népdalok német fordításához akart látni, két, véletlenűl ugyanott időzött fiatal galicziai íróval, névszerint Kobylanski Antallal és Horbal Konstantinnal ismerkedett meg, kik rá vették, hogy inkább a rutén irodalom javára gyümölcsöztesse tehetségét. A szép siker, melyet első rutén költeményeivel inkább a galicziai ruténeknél, mint saját honfitársainál aratott, arra ösztönözte, hogy újabb irodalmi föladatokat tűzzön maga elé, s ez úton csakhamar a legismertebb és legkedveltebb rutén írók sorába küzdötte föl magát. Természetes, hogy az, a mit Feďkowicz az 1859-től 1888-ig terjedő elég hosszú időközben írt, nem mind egyenlő értékű; sőt egész világosan meg lehet irodalmi munkásságában legalább is két korszakot különböztetni. Az elsőben, az 1859 és 1867 közöttiben áll alkotóerejének delelőjén, s ebben az időszakban írott költeményei és elbeszélései, kivált pedig emezek maradandó díszére válnak a rutén irodalomnak. Tárgyainak ugyan nem valami széles a köre. Nagyobbrészt a katonaéletből és a heves vérű hucul hegylakók sorsából veszi rajzait, a melyeknek egyszerű tárgyaiért bőven kárpótol a soha sem terjengős, hanem mindig szabatos rövidségre törekvő író művészi alakító ereje, tőrűlmetszett eredeti fölfogása és érzésének üde természetessége. E tekintetben munkássága első korszakának termékei páratlanúl állanak a rutén irodalomban, s a bennük rejlő mély költőiség miatt, a melyet hozzá méltó keretbe foglal a nyelv tájszólási zamata és a leírások megkapó hűsége, még hosszú időn át bízvást meg fogják tartani vonzóerejüket. Már egészen másneműek Feďkowicz második korszakának, az 1867 és 1888 közöttinek termékei, a melyek ugyan gondolatbeli gazdagságuk és változatos alakjuk miatt első tekintetre talán megvesztegetőbbek, mint az előbbiek; de ha jobban szemügyre veszszük őket, meglátszik rajtuk, hogy nem a költő saját tapasztalatainak és érzéseinek forrásából merítvék, hanem idegen művek, nevezetesen Szewczenko alkotásainak utánzatai. Sőt még a melyek nem mutatják is Szewczenko s más dél-orosz és idegen írók hatását, azokban sem tud többé Feďkowicz arra a magaslatra emelkedni, a hol régebben állott. Szárnyainak röptét oly körűlmények bénították meg, a melyeket jobb nem bolygatni, s ezek folytán most már csak vagy olyan egészen elhibázott műveket írt, minő a „Dowbusz”, vagy a saját régibb költeményei és elbeszélései újabb változataival és körűlírásával bíbelődött, mint a „Dnieszter forgói”, a „Lelija sírja” czíműekben és másokban. Csupán vallási énekei, milyeket nagyobb számmal írt e korszakban, mutatták a régi mestert, habár egészen másképen, mint annak előtte. A legalanyibb rutén költő ezekben mindjárt a lgtárgyilagosabbak egyikének is mutatkozik, s egyúttal azt is megtanúlhatni tőle, milyeneknek kell az ilyenfajta énekeknek lenniök, hogy a szó valódi értelmében költemények és ne puszta verses prózák legyenek. Az alak szorosan hozzásimúl a tartalomhoz azon versek legtöbbjében is, a melyeket Feďkowicz 1887-ben kis gyermekek számára adott ki, a mi pedig annál nagyobb érdem, mert talán alig nehezebb valahol, mint épen itt, a kellő hangot és kifejezést eltalálni. S arra sem valami sok példát találunk, hogy egy vénűlő, magával és a világgal meghasonlott, egyébként is balútra kerűlt költő a tiszta gyermeklélek hamvas üdeségét olyan megindító szeretettel és bensőséggel tudja ellesni és közölni, mint a hogy Feďkowicz tette gyermekverseiben.
Feďkowicz Osip.
Hecht Vilmostól
A másik bukovinai rutén író, ki némi nevezetességre jutott, Worobkiewicz Izidor, 1836-ban született. Az iskola, melyben nevekedett, őt is, mint Feďkowiczot, előbb a német irodalom vonzókörébe ragadta, s ő is csak utóbb tért át a rutén irodalom művelésére, mikor annak némely termékeivel megismerkedett. Első kisérletei az a tizenhárom költemény, a melyek Didyckij Bohdan kiadványában, a Halyczanyn czmű almanachban, Danyło Mlaka álnévvel jelentek meg 1863-ban. Ezeket fáradhatatlan szorgalma gyümölcseiűl számos lyrai és elbeszélő költemény (köztük több történeti ének és valóságos eposz is) követte, valamint prózai elbeszélések, drámék, operette-szövegek, de prédikácziók és népszerű tudományos értekezések is. Bármilyen csinos is azonban lyrai költeményeinek legtöbbje, Worobkiewicz írói tehetségének igazi ereje mégsem ezekben, hanem elbeszélő műveiben tűnik ki. Első sorban alakító tehetsége, mely a lelki élet rejtettebb bonyodalmainak elemzésével kevesebbet törődik, mint a külső események elmondásával és a helyzetek rajzával, írónkat leginkább a legendai és történelmi tárgyak földolgozására serkenti, a melyekben sokkal otthonosabb, mint bárhol egyebütt, s itt legfölebb a bőbeszédű és szónokias hevű elmélkedésre való nagy hajlandósága rontja olykor a tiszta művészi hatást. Kisebb elbeszélő költeményei (balladái, történeti énekei, stb.) azonban jóval sikerűltebbek, mint azok a nagyobb elbeszélő művek, a melyekben, mint példáúl a Kleopatra, Nero császár és Rettenetes Iván czíműekben, valóságos eposzokkal óhajtotta gazdagítani a rutén irodalmat. Bármily dicséretes volt is e szándéka, annak megvalósítása nem mondható egészben sikerűltnek, s egyes szebb részleteken kivűl, a melyekben a szó festői ereje és a leírások kidomborodó elevensége nem tagadható, e művek sem szerkezetük, sem kidolgozásuk tekintetében nem ütik meg a magasabb irodalmi mértéket. Prózában írt elbeszélései közűl csak a „Makowejka” és legfölebb még a „Ksenia apácza” czímű emelkednek a költőnek jobb elbeszélő költeményeivel egy sorba, míg a többi már csak középszerű. Eddig még nyomtatásban meg nem jelent drámai a színpadról már ismeretesek, és az minden esetre dicséri őket, hogy valamikor igen gyakran adták e darabokat s még ma sem tűntek le teljesen a rutén nemzeti színpad műsoráról. Keletkezésük korában igazán hézagpótlók voltak s még ma is ilyenek legalább részben, a mi kétségtelenűl tisztes helyet biztosít számukra a rutén drámairodalom történetében. Worobkiewicz a személyek jellemzése és a helyzetek megalkotása tekintetében is bátran megállja helyét a többi kis-orosz színműírók mellett. Gondolati tartalmuk azonban, jóllehet a szerző egy-egy darabjában, mint a „Bidna Marta” és „Hnat Prybłuda” czíműben a társadalmi ügyeket is feszegetni próbálja, elég szegényesnek mondható, s a mi a szerkezetüket illeti, legalább azon alakban, a mint előttünk vannak, bizony hiányzik belőlük a hatásos színmű legfőbb kelléke: a drámai élettől lüktető cselekvény és az ennek indító okait tisztán láttató, következetesen megalkotott drámai összeütközés.
Feďkowiczon és Worobkiewicz Izidoron, a bukovinai rutén irodalom e két legkiválóbb képviselőjén kivűl még mások is igyekeztek annak gyarapítására, de, sajnos, nem valami kiváló sikerrel. Bármily tiszteletreméltó ugyanis törekvésük egyéb szempontból: tisztán annak a czélnak a tekintetéből, a mely felé a szépirodalomnak első sorban törekednie kell, próbálkozásaik alig mondhatók egyebeknek szerény igyekezetnél, a melyben sokkal több része van a jóakaratnak, mint az igazi írói hivatottságnak. Említést még csak az a kevés számú költemény érdemel, a melyeket Worobkiewicz Gergely, Izidor öcscse (1838–1884) írt Naum Szram álnéven; továbbá némi föntartással még Jaroszynski Eugénia (szül. 1868-ban) elbeszélései és vázlatai, melyek ugyan szép jövőt látszanak igérni, de hogy e reményt az írónő be is váltja-e, azt majd csak a következő évek mutatják meg, valamint azt is, hogy van-e a legújabban föltűnt bukovinai rutén írók sorában egy-egy kiválóbb tehetség.
