Az örmények. Bołoz Antoniewicz Jánostól, fordította Katona Lajos
Az örmények.
Bołoz Antoniewicz Jánostól, fordította Katona Lajos
Bołoz Antoniewicz Jánostól, fordította Katona Lajos
Az 1820-ik év tavaszán a Velencze melletti San Lazzaro sziget mechitarista kolostorának egy tudós szerzetese, Minas Pysyschkiánz, tanulmányútat tett Lengyelországban. 1830-ban megjelent útleírásában, melynek a czíme „Dschanabharhortutiún i Lehastán jew hails gochmánz pnagiáłys i hajgazánz serelóz i nachiáz Aní kachakín” (Lengyelországba és egyéb vidékekre való útazás, melyeket az ősrégi Ani városból eredő örmények laknak), útazásának czéljáúl azt tűzi ki, hogy történelmi forrásokból és személyes tapasztalataiból földerítse történetét és népéletét, múltját és jelenét azoknak az örményeknek, a kik már a XI. században, tehát kevéssel Ani város elpusztúlása után menekűltek Lengyelországba s ott vendégszerető fogadtatásra találtak. Meg akart győződni az örmény néptörzs ez idegenbe kerűlt hajtásának szívós ellenálló erejéről és nemzeti öntudatának mértékéről, nemkülönben arról, vajon népe, mely Ázsiában mint a nyugati műveltség terjesztője oly dicső föladatot végzett, elég kitartással őrzi-e itt ellenkező irányú haladásában, keletről nyugatra jutva s itt századokon át megtelepedve, a maga sajátszerű keleti jellemvonásait.
Minas Pysyschkiánz, a ki nevét a hangzatosabb és előbbkelő „de Medicis”-re szereti fordítani, figyelmes és tudós útazó. Könyvekről és kézíratokról ad hírt, s meglepő tudósítást közöl Lembergen nyomtatott örmény zsoltárokról és orvosi könyvekről; félig elmállott sírkövek és emléktáblák fölíratait betűzgeti és fejti meg, rendbe szedi a történelmi események évszámait és összefoglaló áttekintést ad az elmúlt dolgokról. De a hol a maga korának állapotáról és az örmény népéletről kellene szólnia, ott szűkszavúvá és szinte kedvetlenné teszi a kevés följegyezni való. Csak úgy sebtében említi, hogy jelenleg Lembergen száznál alig több örmény család található, a kik különben nagyrészt a vidéken laknak; továbbá külön megemlítendőnek tartja, hogy a lembergi örmény apáczák kolostorában az imádságokat „még” örményűl mondják.
A tudós szerzetes bizony megkésett vagy százötven évvel. Ha a XVII. század második felében járt volna ily utazó, mondjuk, esetleg Luigi Maria Pidou atya társaságában, aki itt éveken át fáradozott a Rómával létesítendő vallási egység érdekében: akkor még tömör s nemzeti színezetű csoportban találta volna az itteni örménységet. Akkoriban még kivétel nélkül a saját nyelvükön beszéltek; megvolt a saját itélőszékük és törvényük; vagyonosak és ennek folytán hatalmasok valának; sokféle kiváltságnak örvendtek, melyeket okosságukkal és ügyességükkel szereztek a lengyel királyoktól s ország-nagyoktól, a városi hatóságok minden, gyakran elég heves tiltakozása ellenére. Az ő kezükben lévén Lengyelország egész keleti kereskedelme, de nemcsak a Levantéval, hanem Európa éjszak-nyugati felével is élénk összeköttetést tartván fönn s egész az Amstel torkolatáig jutva és ott nevezetes gyarmatot alapítva, nem csoda, ha némileg világpolgárokká lettek. De azért egyúttal érezték a lengyelséggel való szoros összetartozóságukat is, melyet városi és nemzetéleti közös érdekeik fűztek mind bensőbbé. A politikai élet hullámzásai ugyanis e kereskedő népséget mindenkor nagyon közelről és nagyon mélyen érintették, mert tudva lévő, hogy a kereskedelem, a közgazdasági életműködésnek e legfínomabb műszere, érzi meg leghamarább és legerősebben a közállapotok válságos fordúlatait.
Valószínű, hogy az örményeknek keleti hazájukból való kivándorlása fővárosuk, Ani elpusztúlásával kezdődik, melyet 1064-ben döntött romba Alp Arszlán, a szeldsukok szultánja. De hogy 1183-ban már egy fatemplomot építettek volna Lembergen, mint Pysyschkiánz mondja, az nagyon kétséges; hihetőbb azonban az a másik tudósítás, a mely szerint Leo rutén fejedelem a város alapítása alkalmával annak éjszaki részén jelölt ki számukra lakóhelyeket. 1365-ban Nagy Kázmér király a magdeburgi városi jog behozatalával egszerre külön törvénykezést biztosított számukra, 1367-ben pedig szabad vallásgyakorlatot Gergely örmény püspök fönhatósága alatt. Minthogy állandó összeköttetésben maradtak az anyaországgal, apránként mindegyre újabb kivándorlók érkeztek és nagyobb időközönként egy-egy nagyobb csapat is járúlt a megtelepűltekhez; így példáúl a XV. század elején, de nem egyenesen az anyaországból, hanem oláh földről, mely az örményeknek mindenha kedvelt közbenső állomásuk volt.
Kuty-beli örmények.
Hecht Vilmostól
A „lembergi örmények régi jogá”-t I. Zsigmond király erősítette meg 1519-ben egy latin fordítás alapján. Jogtörténelmi szempontból ugyan kevésbé, de annál érdekesebb e törvénykönyv műveltségtörténelmi tekintetben. Minden szigorúbb rendszer nélkül elegyűlnek benne ó-testamentomi és keresztény, sajátosan örmény és egyetemes európai fölfogások, polgári és bűntetőjogi határozmányok meglehetős tarkán össze-visszahányva. Az örmény népjellemnek kereskedő, vagy jobban mondva pénzhajhászó hajlamára vall mindjárt a bevezető fejezet, mely a János örmény királytól elrendelt vasárnapi munkaszünetről és a vasárnap megszenteléséről igen jellemzően intézkedik. A mezei károkért, egy megsebzett ökörért vagy egy ellopott borjúért járó bírságokat általában a becslés szerinti értékhez mérten szabják meg; ha ellenben egy örmény valamely fajabelit megöl, a törvény ugyan elméletben elismeri, hogy az emberi vér fölbecsülhetetlen és így kiontásáért a pénzbüntetés jóformán erkölcstelen, mindazonáltal a bnös mégis fizessen 365 arany forintot, még pedig „azon bölcs oknál fogva”, mivel az emberi test 365 tagból áll, és az évnek is ugyanennyi napja van; ilyen „rendkivűl szigorú” büntetés különben már azért is jogos, hogy az emberi élet biztonsága jobban meg legyen oltalmazva; örmények és „keresztények” között előfordúló gyilkosság esetében az általános törvények érvényesek.
Az örmény törvényszék, a „huz”, a mely a lembergi érseki palotában volt, tizenkét, többnyire életfogytig választott bíróból állott a legidősb elnöklete alatt. Kisebb örmény községekben, a hol kétségtelenűl ugyanezen törvény szerint ítéltek, hat, vagy mint Jazłowiecben, négy bíróval is beérték. Az örmény törvényszékek (tadarán) egész a XVIII. századig fönmaradtak; 1736-ban úgy ezeket, mint az örmények egyéb kiváltságait még egyszer megerősítették, 1784-ben azonban Lembergben végleg föloszlatták és teendőiket a városi hatóságra ruházták.
Már Jagiełło Ulászló alatt saját városrészt kaptak az örmények Lembergben közel a belvároshoz. Innen indúltak ki jól szervezett és erősen fölfegyverkezett karavánjaik a Keletre a vitéz és okos karaván-basa vezetése alatt, a kinek sok e veszélylyel járó föladat rendes foglalkozása volt. Ide tértek vissza azokkal a csillogó-villogó, tarka-barka drágaságokkal dúsan megrakodva, a melyeket Keleten összevásároltak; itt terítették ki árús boltjaikban az azúr-kék nyíratlan bársonyt, a zöld damasztot, a karmazsin-piros aranyrojtú „tabin”-t, a szép mintázatú selyem mukadim-öveket, török sálokat és csamleteket, szattyán-bőröket s mohair-szöveteket, – mindezt azon üdén és a keleti festő- és szagosítószerek édes illatától elárasztva. Nem csoda, ha egy-egy ily örmény karaván haza érkezése a lembergi előkelő hölgyvilágra nézve nevezetes esemény volt, a takarékos polgárságot ellenben tönkretétellel fenyegette. Egyebek közt ez is lehetett egyik oka annak az ellenséges indúlatnak, melylyel a lengyel polgárság már régóta viseltetett irántuk. Mert az örmények mindenkor jó viszonyban igyekeztek lenni a királylyal és a kormánynyal, s tudták a módját, hogy hogyan tegyenek szert mindenféle haszonhajtó kiváltságra, sőt akárhányszor kieszközölték, hogy a lembergi városi hatósággal való pörös ügyeikben az ő javukra történt a döntés. 1505-ben meg már épenséggel teljes vámmentessége szereztek maguknak nem csupán a keleti, hanem a litván, porosz és sziléziai árúkra is. Ezentúl az örmény boltokban Kelet kincsein kivűl a porosz borostyánt, magyar kaszák és kések mellett a velenczei ötvösség remekeit is ott lehetett találni. Ilyenformán valósággal nélkülözhetetlen részéve lettek a társadalmi szervezetnek, a miben nagy segítségükre volt ügyes és megnyerő föllépésükön kivűl, hogy sok nyelvet beszéltek, s így tolmács, ügynök, alkusz és közvetítő szerepekre kiválóan alkalmasok voltak. 1538-tól kezdve, csakugyan bérbe is vették Lemberg városától a hivatalos tolmács jövedelmét, a mely hivatalt igen jól jövedelmező általános közvetítő-irodává bővítették ki az összes külföldi kereskedők és érdekeltek számára. Az sem volt ritkaság, hogy művelt osztálybeli örmények kisérték el a királyi követeket keleti útjaikra, sőt olykor helyettesítették is őket. Az előkelő társadalmi állás és szembeszökő vagyon gyarapodás, melyre a XVI. században szert tettek, többször arra indította a lembergi polgárságot, hogy kiváltságaik korlátozását sürgesse, kérelmezze. A beviteli kereskedelem kizárólagosságának ideiglenes eltiltását ugyan Zsigmond Ágost király 1563-ban megint visszavonta, 1577-ben azonban boltjaik számát 22 gazdagabbra és 19 szegényebbre házaikét pedig, melyek közűl egynek sem volt szabad a Ring-téren állania, 1600-ban egy másik rendelet 79-re korlátozta. Serfőző jogot nem kaptak, csak két bor-, három méhsör- és négy sörházat tarthattak fönn; továbbá csak két-két varga, szabó és szűcs, meg csak egy festő lehetett az „örmény nemzet”-ből az illető czéhek tagja.
A következő évtizedekben két följegyzésre méltó eseménye van a lembergi örmények történetének, melyek tetemesen enyhítették a „natio armenorum” és a „keresztények” közötti ellentéteket. Ezek elseje a gregorianus hitvallásról a római katholikus hitre térésük, melyet az 1627-ben Lembergben püspökké, 1635-ben pedig Rómában érsekké szentelt Torosowicz Miklós hajtott végre 1667-ben, bátran szembeszállva az eretnekek legtüzesebb ellenállásával és a patriarchának őt sújtó egyházi átkával. A második e két nevezetes fordúlat közűl az örmények hazafias magatartása Lembergnek 1648-ban Chmielnicki Bohdan csapatai által való ostromlása alatt. 1653-ban tíz további házra nyertek engedélyt, még pedig a Ring-téren, továbbá három új boltra és a rövidárúknak kicsinyben való eladására, a mit régebben csak háborús időkben és esetről-esetre engedtek meg nekik. Kérdés azonban: vajon ez újabb szabadalmakat teljes mértékben fölhasználták-e?
1650 körűl ugyanis a lengyelországi örmények már meghaladták volt hatalmuk és tekintélyük tetőpontját. Hanyatlásuk sokkal hirtelenebb, mint a lengyel városi életé és a keresztény polgári elemé általában. A kozák háborúk, a borzasztó török ostromok mély sebeket ejtettek az egész lengyel és rutén népességen, a majdnem kizárólag kereskedelemből élő örménységre pedig valósággal halálos csapást mértek. A Kelettel való kereskedelmi összeköttetésük megszakítása életerüket metszette ketté.
Az 1731-ben elrendelt új házadó összeírása alkalmával már a 89 engedélyes helyett csak 71 örmény háztulajdonost találunk. Ha tehát már az ingatlan vagyonuk által lekötöttek száma is az eésznek egy negyedével csökkent: mennyivel nagyobb lehetett az apadás a kiskereskedők, szatócsok, iparosok, ügynökök és csíszárok napi kereset után látó népségében. A jaroslaui, brodyi, złoczówi és jasłowieci örmény gyarmatok a XVIII. Században lassanként kipusztúlnak, vagy a lengyel lakosságba olvadnak, minthogy az örmény nemzeti nyelv mellett mindinkább lábra kap a lengyel; törvénykezési irataikat már a XVII. Században nagyobbrészt lengyelűl írják; a legrégibb lengyel szövegű örmény síremlék pedig, a melyről e czikk szerzője tud, 1600-ból való, a legkésőbbi örmény fölírat Lembergben talán az 1686-ban elhalt asdabadi származáú, tehát nem itteni illetőségű Owanésnak (János), a Dołwatawor (gazdag) Chotscha Nawasartin fiának sírján olvasható. A vidéken a kispolgárság körében az örmény nyelv a lengyel mellett egészen a jelen század első évtizedeiig fönmaradt; legkésőbbi emléke alighanem a nem rég Jazłowiecben kiásott 1807. (!) évi sírkő.
Kétségtelen, hogy sok eretnek család vallási okokból és a fölöttébb ravasz Torosowicz érsekkel való hosszas küzdelembe belefáradva, kelet felé Bukovinába és Oláhországba húzódott. Ilyen módon mind több-több bolt záródott be mindenkorra, és az élelmes kereskedők bizonyára nagyon kedvük ellenére mondtak búcsút a hajdan fajuk iránt oly vendégszerető lengyel földnek; sok jómódú, tekintélyes örmény-katholikus család azonban, kivált a nemesi rangra emelkedettek és háztulajdonosok közűl, megmaradt az országban. Ezek már teljesen bele élték magukat a lengyel állapotokba, sőt egyes esetekben már rokoni kötelékbe is léptek a lengyel családokkal. Minthogy pedig kereskedésből többé nem élhettek, birtokot cseréltek, s a magas örmény süveg helyett a földmíves széles karimájú szalmakalapját tették fejükre. Örményország arany gyümölcsei helyett Podolia piros búzája lett a jövedelemforrásuk. Így történt, hogy Pysyschkiánz atya 1820-ban a száz családot tevő örmények nagyobb részét már a vidéken lakónak mondhatta.
Owanes Minas örmény nemzeti viseletű képe a XVIII. Századból.
A velenczei San Lazzaro sziget mechitarista kolostorában lévő eredeti nyomán, Siegl Károlytól.
A lengyelországi örmény lakosság megapadásának, nemzeti sajátságaik tünedezésének és élénk keleti színezetük elfakúlásának azonban a mondottaknál még mélyebben rejlő okai is voltak. Ha ugyanis a vaspályák aczélsínjei, a városi lakosság fekete kaputja és a nemzetközi munkáshad kék újjasa már a tősgyökeres városi lakosság nemzeti viseletét és hagyományos szokásait is majdnem teljesen kipusztították: mennyivel előbb meg kellett ennek történnie egy környezetétől nagyon is elütő, valósággal exotikus néptöredékkel.
Továbbá fontolóra veendő, hogy a mai Európa az egész Keletet jóformán a maga tetszése és izlése szerint igazgatja és az ottani kereskedelmet teljesen a maga intézményei mintájára rendezte be. A Nyugat ma már egészen maga látja el keleti üzleteit, nincs szüksége közvetítőkre és egy népnek sem juttat külön kereskedelmi terűleteket azokban való kizárólagos hatáskörrel. A honi ipar különben is számos keleti terméket pótol, és az a mesés varázs, melylyel valaha a gyermekded lelkeket a tündérregék honából eredő termékek lebilincselték, a megszerzésükkel járó csodálatos kalandok és nem csekély veszedelmek által is izgatván a képzelődést, ma már szintén köddé foszlott. Az igazán keletiektől gyakorolt kereskedelemnek ma már valódi torzképe a vevők híján álmodozva szemlélődő török a mga szőnyeges és rózsaolajos boltocskájában. Igaz ugyan, hogy másfelől épen a mi századunk talán minden előbbinél jobban kedvez a nemzeti sajátszerűségek föntartására irányúló törekvéseknek. A hol azonban a nemzeti élet pusztán a békés családi körre és a szóbeli hagyományra szorítkozik, ott nem tartható fönn, mert századunk csak az alkotó és nem a meddő eredetiségnek kedvez. A népiskolai könyvecske és az újság nyelve hatékonyabb és hódítóbb, mint az, a melyen az anya gyermekének az első mesét mondja.
Ezek az okai annak, hogy miért maradt a hajdani örmény nemzetből Lengyelországban alig több egynéhány ezernél, és hogy az egész lengyel Keletből nem látni ma egyebet e különben szívós faj mélyebb lelki és arczszabási sajátszerűségeinél, meg a külön örmény-katholikus szertartásnál. Ez az oka egyúttal annak is, miért tűnt el a lembergivel egyidőben a hajdan oly hatalmas lengyel-örmény és katholikus amsterdami gyarmat is a Krom-Boom-Slot mellől.
Elfakúlt ez a „gulden bladzijde in ’t boek von Amstels roem” (ez az arany lap Amsterdam történeti könyvében), és mindenkorra elszakadtak a hajdan Amsterdam és Lemberg közt oly serény szorgalommal szőtt szálak, a mikor gyakori eset volt, hogy régi lembergi czégek ifjabb tagjai fiókokat létesítettek az Amstel partjain. Csupán a Szent Antaltól nevezett szegények-iskolájának egy húsvéti báránynyal díszített szerény márvány-tábláján beszéli még ma is a fölírat, hogy ez az épűlet valamikor, az örmény időszámítás szerint 1198-ban a mienk szerint 1749-ben állított örmény templom volt, melyet az ideiglenesen Galicziában is megtelepűlt Owanes Minas emeltetett. Alkotásának emlékére álljon itt jelenleg a San Lazzaro szigeten őrzött képmásának lenyomata, a mely mint viselet-kép is érdekes.
Dél-Tirolnak a ma már nagyon gyérülő ladin népecskében megvan a maga felötlő néprajzi különlegessége. A ki a grödeni völgy mesés szépségű sikátorában a szeszélyes alakzatú dolomit hegyek lábánál járva, a Lionardo da Vinci tájképeihez hasonló vidékben gyönyörködik, egyszerre csak egészen más sajátságú szokásokat vesz észre és igen különösen hangzó nyelvet hall. A nagy szakállú férfiak ép olyan napsütött és becsűletes jó képűek, a festeni való csinos leányok ép olyan erényesek és derűlt tekintetűek, mint az itt faragott Szent Józsefek és Madonnák. Ha nem ilyen költői bájjal is, de azért szintén bizonyos eredeti tájképei színezettel lep meg bennünket a Czeremosz melletti Kuty városka a monarchia legszélén, Galiczia legkeletibb zugában. Ez Galicziának a grödeni völgye, afféle néprajzi csecse-becse, egy picziny darabkája Keletnek.
Kuty örmény-katholikus község ma mintegy 1.200 lelket számlál. Lakóinak szláv és oláh elemekkel már erősen kevert szavait 1886-ban gyűjtötte össze dr. Hanusz tanár. Azonban nem ismerek népet, melynek az arczúlatát a rajzón, és nyelvét a nyomtatott betű olyan tökéletlenűl ábrázolná, mint ezét a maroknyi örménységét. Ha elnézi az ember, a mint földszintes tiszta házaik födött tornáczai kezeiket összekúlcsolva és szemüket félig lehúnyva arról a boldog országról álmodoznak, a hol fillért vetve „vörös” aranyat lehet aratni: közönséges tétlenűl révedező keletieknek tarthatná őket. De ha egyszer az útcza csoportba verődve negyed órákig ránczigálják és czibálják egymás jobb kezüknél fogva, hogy valami nevetségesen csekély üzletet kössenek, akkor bezzeg kimeresztik hosszú pilláktól árnyalt nagy szemeiket, melyeknek előbb lomha álmossága hirtelen ragyogó, erélyes, szinte szúró fényben csillan föl. Beszédük, mely csak az imént olyan lustán és immel-ámmal eredt ki a fogaik közűl, egyszerre egymást kergető sziszegő hangokban csörtet rohanó hegyi patakhoz hasonlóan a hörgő torokhangokon át, s már a mindig erősen megnyomott hosszú végszótagok is sajátszerűen szökellő jellemet adnak e hadaró beszédnek, melyből az ember eleinte csupa kérdő mondatot vél kihallani. A szegény magánhangzók sorvadt ágakként alig bírják el a mássalhangzók buja sűrűségű lombozatának rájuk nehezedő terhét.
Az örmény lelkűlethez hasonlag e nép testalkotása is végletek közt ingadozó. De mindnyájukkal közös a sötét arcszín, a nagy, fekete, szinte ibolyásba játszó szem, melynek szúró, kicsiny a csillaga; továbbá az aránytalanúl nagy, fölűl erősen hajlott orr, a hátra hanyatló homlok, a keskeny, igen csúcsos koponyaalkat, valamint a férfiaknál igen szőrös test, az arczot egész a szemekig benövő szakáll, a szerfölött sűrű fekete (kivételesen vörös, de soha nem szőke) kóczos haj, a mely nagyon gyakran korán kihúll.
Ezen általános jellemvonások mellett az örményeknek két élesen megkülönböztethető typusa van. A jóval nagyobb szám kicsiny, zömök, köpczös, de nem igen izmos alakokból áll, kiknek nagy vaskos orruk, húsos alsó ajkuk és kissé halvány arczszínük, aránytalanúl hosszú karjuk és derekuk, továbbá apró lábaikon feltűnően himbáló tipegő járásuk van.
A második typusúak a magas szikár termetű, kisség hajlott gerinczű, keskeny ajkú és ugyancsak keskeny orrú alakok. Ezeknek föltűnően barna arczbőréről mondotta tréfálkozva a gonosz Jan Lam, hogy „tintát izzadnak”. Járásuk nyugodt, taglejtéseik előkelők és méltóságosak. Herkulesi termetű, tagbaszakadt, izmos alakok, az örmény nép közt egyáltalában nem találkoznak. A nők közt is ritkák a föltűnő vagy épen meglepő szépségűek; sőt e sorok írója alig emlékszik, hogy valaha karcsú magas termetű örmény nőket látott volna. Egyáltalában nem dicsekedhetnek azzal, a mit kivált nyugaton a lebilincselő női szépség jelének szokás tekinteni. A korán érett leányok és ifjú asszonyok közt azonban elég gyakori a sajátszerűen vonzó és komoly méltóságával elbájoló alak. Okos, de kissé hidegen álmodozó, bágyadt fényű szemük, sötét halvány arczszínük, szép fekete hajuk, vonásaiknak szembeötlő nemessége, az ősrégi és élénk szellemi életű fajoknak e rendes öröksége, mely még férfiaknál is pótol némely igen nagy szépséghibákat, – sokszor valóban szép egészszé egyesűl. És e „szépségek” épen nem gyorsan hervadnak; ellenkezőleg, talán az a kár, hogy túlságosan is erősen virúlnak.
Húsz évvel ezelőtt Kutyban elvétve és különösen ünnepi alkalmakkor férfiak még viselték az örmény nemzeti öltözetet. E viseleten azonban kevés az eredeti, s az oláhok és más keleti népek is nagyon hasonló ruházatban járnak. Azonban meglehetős pontossággal megállapíthatjuk, hogy milyen volt a múlt századi örmény viselet. A XVI. századra nézve ott vannak a bukovinai Voronecben levő kolostor-templomnak igen nevezetes falfestményei (1546.), melyek a gyönyörű fekvésű egyház egész nyugati oldalát borítva az utolsó ítéletet ábrázolják. A képek alsó sorában látható csoportok között, melyek a föltámadásra egybesereglett népeket tűntetik föl, a tatárok és arabok tömegében ott láthatók az örmények is (lyk arminski) patriarchájuk vezetése alatt. Egynek kék hajtókás hosszú szürke köntöse és magas szürke süvege van, a másikon sötétkék ruha ugyanolyan, de fölhasított újjakkal, a harmadikon aranynyal átszőtt és piros virágokkal mintázott hosszú talár bő felső újjakkal és hasított szűk újjú, vérvörös kaftán látható. A XVII. század örmény viseletét Rembrandtnak azon gazdag öltözékű remek saját arczképén tanúlmányozhatjuk, melyet három évvel ezelőtt Kums kisasszony kevéssé ismeretes, de fölötte értékes antwerpeni magángyűjteményében látott e sorok írója. A viselet valódiságában senki sem kételkedhetik, tudván, hogy az efféléket nagyon szerette a nagy mester, a ki ez öltözéket bizonyára a Hoog-Boom-Sloot örmény telepén szerezte. Végűl a XVIII. századot illetőleg a már említett Minas képére hivatkozhatunk. Hogy a galicziai örmények egészen a XIX. század elejéig megtartották, vagy legalább nem vetették le teljesen ősi viseletüket, azt a mellékelt képen láthatjuk legjobban, mely Kraus János 1801-ből való pasztelljének a mása és a galicziai Sołtan Abgarowicz családból való öreg nőt ábrázol (az illető 1822-ben halt meg).
Örmény öreg asszony nemzeti viseletben. (1801).
A Sołtan-Abgarowicz család birtokában lévő krétarajz után, Hecht Vilmostól.
A Kutyban lakó örmények majdnem kivétel nélkül kereskedők és iparosok is egyúttal. Afféle középhelyet igyekszenek elfoglalni a házi- és a nagyipar között, s a saját gyártmányaiknak összevásárlói, elárúsítói és külföldre szállítói is egyszersmind. Korunknak mindent különleges ágakra tagoló áramlata ez irányzatnak egyáltalában nem kedvez, és így nem csoda, hogy Kutyban kivált 1887 óta, a mikor a romániai határzár miatt a barom-kereskedést teljesen abba kellett hagyniok, mind jobban pang az üzlet. Sóhajtva emlegetik szegények a negyvenes és ötvenes éveket, vagy a mint ők mondják, – a faggyúgyertya régi jó idejét.
Akkoriban a Kuty-beliek kecskéiket és juhaikat a keleti Kárpátok bérelt legelőin tartották nyáron át; a tulajdonképeni kuty-i „évad” pedig öszszel kezdődött. A nagy számmal leölt állatok egy része füstölthús alakjában, mint „kozina” (adsumís) kerűlt forgalomba, a melynek fínom falatjai azonban csak jó gyomrok és ép fogak számára valók voltak; a nagyobb részt ellenben faggyú-gyártásra használták föl. Miután az állatok fejét és lábait levágták és a zsigereiket kiszedték, tuczatszámra óriási katlanokba dobálták és ott forró vízben kifőzték; a fölszálló faggyúdarabokat aztán lefölözvén, meghatározott súlyú nagy darabokba, úgy nevezett „kövek”-be gyúrták.
Erre következett a „magyarországi expeditio” nagy napja, mely elé öröge-ifja örömmel vegyes aggodalommal nézett. A faggyú-darabokat apró hucul lovacskákra málházták. Az örmények ugyan szenvedélyes lovasok, de csak a mennyire az üzletük kivánja, a mit igen jól jellemez e közmondás: „Lóháton az örmény Istenről is megfeledkezik, de mihelyt leszállt, rá sem gondol a lovára.” Elképzelhetjük, mennyi kéztördelés és milyen keserves könyhúllatások mellett történt a hátas és a teherhordó állatok fölszerszámozása és megterhelése, meg a málhák becsomagolása; micsoda jajveszékelés és siránkozás a búcsúzásnál, – hiszen különben nem volnának keletiek az örmények. Egy kis „bastang”, vagyis ajándék, a mit ilyenkor az útra kelők a hátrahagyottaknak, még gyermekek is a szüléiknek adni szoktak, rendesen enyhítette némileg a búcsúzás fájdalmát, annál is inkább, mivel ezt csak a haza viendő jóval nagyobb „bastang” foglalójának tekintették. Végre általános újjongás, kiabálás, kendők és kalapok lobogtatása közben megindúlt a karaván a „madsár jergír” (Magyarország) felé. – Ez különben már csak kisded mása volt a hajdani nagy karavánoknak, melyek a Fekete-tenger felé indúltak a világlátott és hadi dolgokban is jártas karaván-basa vezetése alatt, a ki jól ismerte az útat egészen az anyaországig, Etschmiadzinig; most már csak az volt lehető, hogy valamely magyarországi, mondjuk szatmári vagy máramaros-szigeti nagykereskedőt „fonjon be” a kuty-i szállító. Annyi bizonyos, hogy végtelen ügyességgel és óvatossággal tudtak dolgukban eljárni, mindig szem előtt tartván nemzeti közmondásukat, hogy „nem üt az ember ököllel az ár hegyére”, vagy „ha idegen városba mégy, és azt látod, hogy ott fordítva viselik a kalapot, te is úgy tégy.”
Kuty-beli örmények (nagyanya és unokája).
Fénykép után, Hecht Vilmostól.
Kutyba visszatérve, a kiviteli és „utazó kereskedő” változatosság kedveért megint iparossá, még pedig többnyire tabakossá (tabakár) lett. Az örmény közmondás ugyan szörnyen sajnálja, hogy „egy birkáról csak egy bőrt lehet lenyúzni”, de azért az évenként bevásárolt mintegy 30.000 birka még mindig elég bőrt adott, hogy 24 tabakos- és szattyángyárat munkával lásson el. Hosszú téli estéken aztán a haza vitt magyar bor mellett olvasgatták a szerzett százasokat, hozzájuk álmodván – a milliókat. Most már ezt a kisipart is elnyelte a gyárszerű nagyipar, és a 24 timár-műhelyből ma már csak egy van meg, és az is zsidó kézben.
A Kutyban, meg a még Sniatynban lakó örmények a többi „lengyel” örményektől abban különböznek, hogy nemcsak a felekezetükhöz ragaszkodnak szívósan, mint ezek, hanem ősi szokásaikat, hagyományaikat és megrögzött balvéleményeiket is híven őrzik, melyek közűl itt néhányat meg akarunk említeni. A szülők a megkeresztelendő csecsemőt egy hosszú zsinórral kötözik körűl, melynek a bogait a keresztelés szertartása alatt a keresztszülőknek kell föloldaniuk. A jegyeseknek a templomban kihirdetésükkor nem szabad jelen lenniök. Az eljegyzésnél (sanwóg), mely mindig a menyasszony házában, és csak a hosszadalmas, sokszor igen nehéz menetű tárgyalások, vagyis a hozományt illető alkudozások után történik, pap szenteli meg a jegygyűrűt. Az esküvő előtti estén a vőlegény házában egybegyűlnek ennek barátai és rokonai. A zene víg nótákat játszik , s e közben beköszönt a borbély s az összes jelenlévőket megborotválja vagy megnyírja (thegín), és mialatt a vőlegény fejét veszi munkába, két ifjú legény égő gyertyával áll mellette. Pisztolydurrogás jelenti, hogy a menyasszony ajándékait szállító követek megérkeztek. A ruhákból, fehérneműkből és egy pipából álló ajándékot azonban csak tréfás alkudozás után adják ki, melynek a végén az előbb igen magas követelést valami csekély „baschtang”-ra kell leszállítaniok. Ugyanekkor a vőlegény is átküldi menyasszonyának a maga ajándékait.
A lakodalom napján a férfiak előbb a vőlegény házában gyülekeznek; onnan indúl a hosszú menet; elől a czéhek haladnak, melyeknek legidősbje magas pálczán (kawazán) kendőt lobogtat*, utánok megy a pap, végűl pedig a vőlegény barátaival a menyasszony házába, a hol édességekkel, borral és zeneszóval fogadják őket. A menyasszony öltöztetését csak ekkor fejezik be. A szoba közepén álló székre egy nagy vánkost tesznek, erre ül a menyasszony; a nyoszolyóleányok köréje állanak és egy, néha igen értékes (gyakran csak kölcsön kért) brilliántos koronát tűznek a hajára és földíszítik a mirtusos fátyollal. A menyasszony erre föláll és a nyoszolyóleányoknak, akik utána sorban leülnek a vánkosra, azt kivánja, vajha mennél elébb hasonló szerencsében részesűljenek. Mialatt a nászmenet a kocsikra vagy szánokra fölszáll, a mátkapárt mindenfelől czukorkákkal és édességekkel hajígálják. Az esketés alatt a vőlegény és a menyasszony feje fölé kis koszorúkat (byság) tartanak. A lakodalom utáni napon a meghívott vendégeknek a maradékból mindenféle ételneműt (darós) küldenek.
A voroneci falképeken az örmény csapat szakállas vezetője hasonló kék kendős kawazánt visz a kezében.
Kevésbé illendőnek tetszhetik a mi szemünkben a halotti torok (hokuláz) kétségkivűl ősrégi szokása, melyeken a megholtnak barátai és rokonai késő éjszakáig együtt maradnak, miközben az elhúnyt a szomszéd szobában ravatalán fekszik. A toron részt nem vevőknek egy rustá nevű süteményt és mézzel kent tejes kenyeret (ambráwe*) küldenek. Hajdan a halottnak egy kis pénzt tettek a szájába és fehér vásznat a koporsójába. A zsinórt, melylyel a koporsóra mértéket vettek, a szoba mennyezetének valamely hasadékába szokták dugni.
E szóknak már a hangsulyja is mutatja, hogy nem örmény eredetűek, hanem az első alighanem szláv, a másik pedig török.
Karácsony első napján a czéhek házról-házra járnak és az awedís-t (allaluját) éneklik. E több szólamú ének igen komoly és méltóságos dallamú; naivan tréfás és elbeszélésszerű szövege a késő középkor karácsonyi énekeivel egyező és későbbi keletkezésűnek látszik a dallamnál.
Ajsór e dóny* dzynyntián, awedís
Dzynáw Mariám z Hisús wortín, awedís
z Hisus wortin z Surp Hokwen, awedís
Ter tser jechaw jerek awur, awedís
Jew wots hawn jerek chosiez, awedís
Inkn i moren Der chosezaw, awedís
„Mariam Majr jes ku dzara, awedís,
Mariam dur zis asgerdutiun, awedís
Jertam anim asgerdutiun, awedís
Mariam mi ar zortin łusin, awedís
Zortin łusin inknyn gusin, awedís”
Kynac jeław as wankerun, awedís
Wozgi peran wartabiedin, awedís
Kyrjec zortin aszgerdutiun, awedís
Kir kyrjecin zajnupenajn, awedís
Na tser gartar zajpnupenajn, awedís
Te gygarta zsachmossaran, awedís
Dzynáw Mariám z Hisús wortín, awedís
z Hisus wortin z Surp Hokwen, awedís
Ter tser jechaw jerek awur, awedís
Jew wots hawn jerek chosiez, awedís
Inkn i moren Der chosezaw, awedís
„Mariam Majr jes ku dzara, awedís,
Mariam dur zis asgerdutiun, awedís
Jertam anim asgerdutiun, awedís
Mariam mi ar zortin łusin, awedís
Zortin łusin inknyn gusin, awedís”
Kynac jeław as wankerun, awedís
Wozgi peran wartabiedin, awedís
Kyrjec zortin aszgerdutiun, awedís
Kir kyrjecin zajnupenajn, awedís
Na tser gartar zajpnupenajn, awedís
Te gygarta zsachmossaran, awedís
Az összes szavak a végső szótagon hangsulyozandók, kivéve az elsősorbeli dóny szót. Az ł a mély torokhangú szláv l, a mely hasonló a svájczaik l-jéhez, pl. e szóban: will. A tárgyesetet az illető szó előtt álló z jelzi.
Kir kyrjecin zsachmossaran, awedís
Na tser gartar zsachmossaran, awedís
Te gygarta saraganaz, awedís
Kir kyrjezin saraganaz, awedís
Na tscher gartar scharaganaz, awedís
Te gygarta zawedaran, awedís.
Kir kyrjecin zawedaran, awedís
Na tser gartar zawedaran, awedís
Te gygarta zastwadzapan, awedís
Astwadzapan miaperan, awedís
Ints apechak wartabiedak, awedís.
Cechu cechu jełan mydan, awedís
Parag u jergan tucht kyrjecin, aedís
Tyran i marjam chyrgecin, awedís
Mariam jegu ar ku zortin, awedís
Mezi tsaneł asgerdutiun, awedís
Kanz wor gane warbedutiun, awedís.
Na tser gartar zsachmossaran, awedís
Te gygarta saraganaz, awedís
Kir kyrjezin saraganaz, awedís
Na tscher gartar scharaganaz, awedís
Te gygarta zawedaran, awedís.
Kir kyrjecin zawedaran, awedís
Na tser gartar zawedaran, awedís
Te gygarta zastwadzapan, awedís
Astwadzapan miaperan, awedís
Ints apechak wartabiedak, awedís.
Cechu cechu jełan mydan, awedís
Parag u jergan tucht kyrjecin, aedís
Tyran i marjam chyrgecin, awedís
Mariam jegu ar ku zortin, awedís
Mezi tsaneł asgerdutiun, awedís
Kanz wor gane warbedutiun, awedís.
Ma van a születés ünnepe, alleluja!
Mária szűlte fiát, Jézust, alleluja!
Jézust a Szentlélektől, alleluja!
Három napja nem múlt még el, alleluja!
Háromszor nem kukorékolt még a kakas, alleluja!
Ekkor így szólt az Úr az Anyához, alleluja!
„Mária, Anyám, én a te szolgád vagyok, alleluja!
Mária, adj engem iskolába, alleluja!
Tanítatni akarom magamat, alleluja!
Mária, ne tartsd vissza a világosság fiát, alleluja!
A világosság fiát és a Szűznek fiát! alleluja!”
Elment és ama kolostorok egyikébe lépett, alleluja!
Az anyja pedig aranyat vitt a tanítónak, alleluja!
És a fiát beíratta az iskolába, alleluja!
Fölírták neki az abc-t, alleluja!
De ő nem olvasta az abc-t*, alleluja!
„Talán a zsoltárt olvasná?” alleluja!
Fölírták neki a zsoltárt, alleluja!
De nem olvasta a zsoltárt, alleluja!
„Talán már a hymnusokat olvassa?” allaluja!
Fölírták neki a hymnusokat, alleluja!
De nem olvasta a hymnusokat, alleluja!
Mivel talán bizony már az evangéliumot olvassa, alleluja!
Fölírták neki az evangéliumot, alleluja!
De nem olvasta az evangéliumot, alleluja!
Mert a theológiát olvasta,* alleluja!
A theológiát (olvasta) mohó szájjal (folyékonyan), alleluja!
Mint a szerzetesek és egyháztanítók, Alleluja!
És számos nemzedék jött és ment, alleluja!
És írtak (sok) könyvet, vékonyat és vastagot, alleluja!
És elküldtek Máriáért, alleluja!
(És mondának neki:) Mária, vidd el a fiadat, allaluja!
Nem tanítanunk kell őt, alleluja!
Hanem tanulnunk kell tőle. Alleluja!
Mária szűlte fiát, Jézust, alleluja!
Jézust a Szentlélektől, alleluja!
Három napja nem múlt még el, alleluja!
Háromszor nem kukorékolt még a kakas, alleluja!
Ekkor így szólt az Úr az Anyához, alleluja!
„Mária, Anyám, én a te szolgád vagyok, alleluja!
Mária, adj engem iskolába, alleluja!
Tanítatni akarom magamat, alleluja!
Mária, ne tartsd vissza a világosság fiát, alleluja!
A világosság fiát és a Szűznek fiát! alleluja!”
Elment és ama kolostorok egyikébe lépett, alleluja!
Az anyja pedig aranyat vitt a tanítónak, alleluja!
És a fiát beíratta az iskolába, alleluja!
Fölírták neki az abc-t, alleluja!
De ő nem olvasta az abc-t*, alleluja!
„Talán a zsoltárt olvasná?” alleluja!
Fölírták neki a zsoltárt, alleluja!
De nem olvasta a zsoltárt, alleluja!
„Talán már a hymnusokat olvassa?” allaluja!
Fölírták neki a hymnusokat, alleluja!
De nem olvasta a hymnusokat, alleluja!
Mivel talán bizony már az evangéliumot olvassa, alleluja!
Fölírták neki az evangéliumot, alleluja!
De nem olvasta az evangéliumot, alleluja!
Mert a theológiát olvasta,* alleluja!
A theológiát (olvasta) mohó szájjal (folyékonyan), alleluja!
Mint a szerzetesek és egyháztanítók, Alleluja!
És számos nemzedék jött és ment, alleluja!
És írtak (sok) könyvet, vékonyat és vastagot, alleluja!
És elküldtek Máriáért, alleluja!
(És mondának neki:) Mária, vidd el a fiadat, allaluja!
Nem tanítanunk kell őt, alleluja!
Hanem tanulnunk kell tőle. Alleluja!
Vagyis rá sem hederített, csekélység volt neki.
A szentatyák íratait.
A legnagyobb ünnepélyességgel vízkereszt napját ülik meg, melyen a vízszentelés után a pap egy feszűletet szokott a szenteltvíz-tartóba meríteni. A hitközség valamely vagyonosabb tagja ilyenkor azért a tisztességért, hogy ő vehesse ki a vízből a feszűletet, bizonyos összeget szokott megajánlani, a mi után a papnak „ki ad többet?” kérdésére olykor igen tetemes összegig emelkedő árverés következik.
Az örmények kedvelt ételei közé tartozik mindenekelőtt a hurút-os gantsebúr, vagyis sajtszerű főzelékpéppel és húsos derelyével főtt leves. A háromszögű derelyék közé egy négyszögűt is vágnak és ennek dołwát (szerencse) a neve; a kinek ez jut, az még abban az évben férjhez megy, illetőleg megházasodik; továbbá rizskásás leves (prindze abúr), valamint a már említett füstölt birkahús (adzumis vagy busén), valamint különféle tészták, mint a tutmáts és chatlamá, mindenekfölött azonban befőtt gyümölcs, a milyennel az embert Keleti-Galicziában a napnak ily eledelre legkevésbbé alkalmas szakaiban is mindúntalan erőnek-erejével kinálják.
Ime tehát Galiczia legkeletibb zugába kellett mennünk, hogy egy kis hamisítatlan örmény népéletet lássunk. Kutynak és környékének örmény lakossága azonban, mint már mondottuk, legnagyobbrészt csak a múlt században vándorolt be Romániából; tehát sem testi, sem lelki tekintetben nem képviselője a tisztább és nemesebb örmény jellegnek. Ez csak ama legrégibb bevándorlók utódaiban található meg, a kik kevéssel Ani város elpusztúlása után és az ezt követő három évszázadon át hagyták el hazájukat. Hogy ezek a politikai okokból elmenekűlt örmények a nemesség és a főbb rangúak köréből valók voltak, az világos és már a dolog természetéből következik. Ezek a maguk virágkorában büszkén őrzött nemzetiségük jellemvonásait a művészetek különféle ágaiban is tudták érvényesíteni. Míg a Kutyban álló, 1756-ban alapított örmény egyház a többiekhez hasonlag, minők példáúl a Tyśmienica (1759–1791), Śniatyn (1718), Horodenka (1706), Stanislan (1748–1772) és Lysiec (1785) községbeliek, akárcsak a többi kisvárosi lengyel templom, bágyadt és ellapúlt barokk stilban épűlt: addig a lembergi érseki székesegyházban a bizanczi-örmény építkezésnek látjuk, bár szerény, de mégis érdekes emlékét.
A kelet felé néző régi épűletnek három, kivűlről is föltetsző szentélyzáradéka (apsis) van; a középső, mely félkör-alakú (nem sokszögű, mint a milyenek a bizanczi templomépítkezésnek a délnyugati vidékeken levő példáinál többnyire láthatók), majdnem háromszor oly széles, mint a két keskenyebb, melyek láthatólag később kifaragott falaikkal ma is csak 1.6 méter szélesek. E két fülkeszerű és üresen álló, mert oltár befogadására keskeny kerek apsisoknak a nyugati oldalon két, ugyanolyan keskeny fülke felel meg; ezek a kereszthajók felé nyíltak, a nyugati hajótól pedig két idomtalan falpillérrel és fönn egy ugyanoly vastag fallal vannak elválasztva, mely egy 4.07 méter széles és csak 5.2 méter magas, tehát igen tompa csúcsíven* nyugszik. A hajók kereszteződése fölé meglehetősen magas, négy kerék ablakkal áttört, kivűl sokszögű, belűl ellenben köralakú, alúl tizenkétszögű keretbe foglalt kupola borúl, melynek a hajlata nem valami ügyesen előre tolt téglákkal van megszerkesztve. Különös figyelmet érdemel, hogy a hosszanti hajó keleti és nyugati szára egyenlő hosszú, a kereszthajó szárai ellenben rövidebbek, úgy, hogy a templom alaprajza sem nem a latin, sem nem a görög, hanem a sajátos örmény keresztet ábrázolja.
Ilyen íveket gyakran láthatni Texier Dubois és P. Alischan műveiben.
A kereszthajó szárainak ez a sajátságos aránya, a kupola dobjának sokszögű kerete és külseje, a két oldal-apsis fülkeszerű keskenysége és a nekik megfelelő hátsó helyisége, valamint a két tompa csúcsív alakja mind arra vallanak, hogy itt az egyetemes késő-bizanczi építkezésnek egy sajátszerű örmény alakúlata van előttünk. Az épűlet különben is kétségtelen hasonlóságokat mutat az Ararat hegyén fekvő Arkuri helység örmény templomához, csakhogy ott a hagyományos örmény derékszögű alaprajzot az oldal-apsisok derékszögű alakja és a fő szentélyzáradéknak kivűl szintén derékszögű elmetszése hívebben megőrizte.
Örmény patricius-ház kapuíve Jazłowiecben.
Siegl Károlytól
Az örmény világi építkezés emlékeit azonban már hiába keresnők Lembergben; sőt az örmény útczák takaros házai inkább azt a törekvést mutatják mind, hogy birtokosaik a késő-renaissance gazdag díszítményeit a többi lembergi patriciusokkal versenyezve alkalmazzák lakásaikon. Csak műveltségtörténelmi, de egyáltalában nem művészettörténeti érdekűek. Eredetüket csupán örmény pénznek, de aligha örmény kezeknek köszönhetik. Másként van a dolog a történelmi és tájképi szempontból egyaránt oly érdekes Jazłowiec városkában (buczaczi kerület). Hosszabb idő óta meg lévén telepedve, még a XVII. században is kiterjedt kereskedelmükkel a város tekintélyes és uralkodó elemeként látjuk itt őket szerepelni, kiknek külön püspökük és törvényszékük is van. A benszülött lengyeleket és ruténeket ugyan nem túrhatták ki a vásártéren álló faházaikból és vályogkunyhóikból, de a főtérről villa-alakban elágazó két főútczát majdnem kizárólag ők foglalják el. Ezekbe az útczákba építették sűrűn egymás mellé csinos földszíntes házaikat, melyeket eleinte fínom ízlésű és egyszerű, később azonban a lembergi kőfaragók szembetűnő beleártakozása folytán túlságosan czikornyás kapu- és ablakkeretekkel díszítettek. Csodálkozva láthatjuk ma is e házakban, melyekben most a nép legszegényebb része lakik, a tágas termeket és pitvarokat, a hol szép keresztboltozatok, választékos kődíszítmények és a szobák alatt tág, boltozatos pinczék mutatják a hajdani lakók jómódúságát Lembergben a féltékeny hatóság szigorúan megszabta házaik magasságát és szélességét, s részint ez okból, részint azonban abból a helytelen nagyravágyásból, hogy a leggazdagabb patriciusokkal versenyezzenek, ízléstelenségekre ragadtatták magukat és lassanként egészen elvesztették az építkezésben is nyilvánúlt hajdani sajátszerűségüket. Itt ellenben, a hol minden ilyen korlátozástól és szorongató szomszédságtól menten, egészen saját tetszésük szerint rendezhették házaikat és udvaraikat, az építkezésben is szabadon nyilvánúlhatott saját szükségeleteiknek és ízlésüknek megfelelő alkotóérzékük. De, valamint gyakran ugyanazon a sírkövön ölelkeznek az örmény és a barokk vonaldíszek, úgy az örmény és latin is szépen megférnek egymás mellett ugyanazon a kőtáblán. Kiválóan érdekes egy 1611-ből való kútfölírat, melyen csodálatosan keveredik a barokk szőlőfüzér a sajátsosan örmény szalagdíszszel (mely a lembergi székesegyháznak 1463-ból való alabastrom tábláján még teljes tisztaságában látszik); hogy pedig a „milát”, vagyis a benszülött keresztény, a kire különben, ha nem valami nagy úr, kicsinyléssel néznek le, szintén érdeme szerint becsűlhesse e közhasznú alkotást, a fölírat első sora latinúl mondja el neki a mű eredetét: „Jacobus Armenus bono publico fecit 1611”, míg a következő három sor örmény nyelven folytatja, hogy:
E kereszt és e kút állíttatása Jakab úrnak és testvérének, Istvánnak, a műve. Befejeztetett az örmény számítás szerinti 1000-ben és 60-ban. Aprahem (a kőfaragó?) hajtotta végre e munkát hűségesen.*
Megfejtették P. Leonce Abischan San Lazzaro-szigeti szerzetes és D. Dowidowicz lembergi kanonok.
Néhány évtizeddel később magasan a város fölött, a hol a buczaczi fönsíkról a völgyhasadékba vezető út hirtelen bekanyarodik, fölállították az (1800 táján lebontott) örmény kaput, s ugyanez időben saját nemzetőrségük vitézűl védelmezte az Örményországból csak nem rég érkezett Seferowicz Bohdan vezérlete alatt 1648-ban a kozákok és tatárok, később pedig a törökök ellen a várost. Megvető gőggel tekintenek e háromnegyed-örmények őrtornyuk tetejéről a város kispolgáraira, és csak a Koniccposkiak, Jazłowiec hatalmas urai, kik a völgykatlan másik oldalán büszkén és daczosan álló sziklavárában laknak, tudják őket tiszteletre kényszeríteni.
A jazłowieci fölíratos kút 1611-ből.
Siegl Károlytól
Még tisztábban, mint Jazłowiec e régi örmény házain, nyilvánúl az örmény ízlés a sajátszerű tetőzetű faépűletekben. A meglehetősen nehézkes és dísztelen földszíntes épület fölött váratlan meglepetésűl magas, igen hegyes és merészen hajlított födél (zazúg) emelkedik; a két oromra tűzött lándzsa-alakú, körűbelűl egy méternyi magas csúcs (stilp) igen beszédesen fejezi ki a röptében való emelkedés heves vágyát. Valósággal a nép jellemét látszik kipéldázni ez a vaskos, nehézkes és közömbös alapról hirtelen, minden átmenet nélkül, mintegy epés hevességgel föllobbanó törekvés, akárcsak a piszkos üzleti könyvek, elsárgúlt jegyzetek és számlák, az évek során át üzérkedés, alkudozás és számolgatás e néma tanúi közűl hirtelen nekiszabadúlt és merészen csapongó örmény képzelem. Ilyenféle házak még néhány évvel ezelőtt nagyobb számmal voltak Śniatyn városkában.
Az alakokkal való díszítést kevéssé kedveli az örmény műízlés; az evangélisták ábrázolásai, melyek számos lengyelországi evangeliariumban láthatók, bágyadt utánzatai az egyetemes bizanczi mintáknak. Annál eredetibb és sajátszerűbb az igazi örmény díszítmény; erre vonatkozó rajzunk a velenczei San Lazzaro-kolostor egy evangeliariumából való, mely a XVII. században Lengyelországban készűlt. A nevezett velenczei kolostorban, valamint a bécsi mechitaristákéban és a krakói Czartoryski-féle múzeumban több ilyen lengyelországi képes örmény kodex látható; a legszebbek azonban kétségkívűl a párisi Bibliothčque nationale-ban vannak. Az örmény díszítmény szerves tagoltságával és határozott szerkezetével nagyon szépen kiválik a gerincztelen bizanczi ékítmények közűl, melyek alant gilisztaszerű csavarodásaikkal egész értelmetlenűl végződnek. Már jóval kevésbé tetszetősek a kezdőbetűk, melyeknek indái és levelei között madarak és halak furcsa társasága bukfenczez évszázadok óta ismétlődő hagyományos mesterkedéssel; mert minden , még oly agyafúrt ötletességük is csak alig tudja elleplezni igazi eredetüket, a mely nem egyéb, mint zavaros és félénk kapkodás a keleti, vagyis pusztán vonaldíszítményű, és a nyugati, vagyis alakokból álló elemek között. Ez elvétve föl-fölbukkanó enyelgő játéknak még csak megjárja; ha azonban a XVI. században keletkezett lengyelországi evangeliarium szeszélyesen össze-vissza csavarodó díszítményeit vonalról-vonalra ott látjuk már egy 1375-ből való örményországi kézíratban: akkor csak nyilván való, hogy a bizanczi törzsnek örmény ága is ugyanolyan hamar merev élettelenségre jutott, mint a töve. Mindkettőnek a további sorsa is közös, s mindkettő körűlbelűl ugyanabban az iőben is pusztúl el; egyszerre kórhadnak el, a mikor a barokk ízlés áradata a talajt, melyen előbb oly szépen virúltak, egészségtelen mocsárral önti el. A XVII. század elején ugyan még nem egy szép karcsú vonaldíszt csempésznek át az evangeliariumokból a sírkövekre, de lassanként ezek is kivesznek a fölíratok örmény betűivel együtt; a karcsú keleti vonalak mind jobban kiöblösödnek, és a díszítmény e téren is mindinkább durva, pöffeszkedő nehézkességbe téved.
Egy XVII. századi örmény evangeliarium lapszéli díszítménye.
Siegl Károlytól
Még a lembergi székesegyház kapubálványain és a sírköveken oly gyakori örmény kereszt is elveszti lassanként eredetileg oly jellemző és a hagyományban, valamint a felekezeti liturgiában szentesített alakját; a lappal fektetett háromoldalú hasábok kereszteződésének mind a két szára bunkókat és egyéb kinövéseket kap a végein, melyek kétségtelen jelei a stílérzék benső megromlásának. A barokk ízlés itt is mutatja bomlasztó hatását.
A barokk formákhoz való ezen átmenet és a nemzeti ízlésnek ez a hanyatlása azonban Lengyelország akkori közállapotához képest csak egyik külső jele az örmény nép fokozatos ellengyelesedésének. A XVII. század végén ugyan egy pillanatra még úgy látszott, mintha az akkor már nagyon aláhanyatlott „natio”-ra oly föladat várt volna, melynek megoldása azt szorosabb egységbe fűzni és eddigi kereskedelmi feladatát kiválóan politikaivá emelni lett volna hivatva. Sobieski János király ugyanis az ő messzire néző keleti politikájában a lengyelországi örményeknek igen fontos szerepet szánt. Önálló örmény birodalmat tervezett Ázsiában, mely Róma szellemi és Lengyelország politikai fönhatósága alatt Törökország ellensulyozására szolgált volna. Csak természetes, hogy e czélra az új állam berendezésénél a lengyel örményeket terveinek hathatós támogatóiúl szemelte ki; sajnos azonban, a nagyszabású tervből nem igen lett egyéb két diplomatiai követség kiküldésénél, melyet örmények vezettek a perzsa király (1686) és az etschmiadzini patriarcha elé (1696). A nagy király korai halála (1696) után senki sem akadt Lengyelországban, a ki ez eszmét fölkarolta volna; Heigel történelmi tanulmányaiból azonban megtudjuk, hogy kevéssel utóbb Vilmos pfalzi választófejedelmet megkinálták az alapítandó örmény királyság koronájával, a mi alighanem valami kapcsolatban volt Sobieski meghiúsúlt terveivel.
A XVIII. század egészben véve sem Lengyelország, sem az itteni örménység történetében nem mutat sok örvendeteset. Némely előkelő örmény családok tagjai kezdenek ugyan már egyes hivatalokat viselni és a politikában élénk részt venni, de csak Lengyelország politikai önállóságának elveszte tette az örménységet teljesen lengyellé; ez egyszer ismét bebizonyúlt a közös szerencsétlenség összeforrasztó ereje. A XVIII. század utolsó negyede óta ez a lengyellé válás tökéletesen végbementnek tekinthető. Az örmények testvériesen osztoztak a lengyelekkel a bukás keserű fájdalmában, és hozzájuk hasonló lelkesedéssel vettek részt a szabadságharczokban. Új hazájukhoz való ragaszkodásuk szintén egyenes arányban nőtt az egyetemes lengyel nemzeti érzület megerősödésével, melynek első hatalmas kifejezése az 1793. évi májusi alkotmány volt.
Ettől fogva az örmény nép és a lengyel nemzet között sajátszerű és idegennek nem egykönnyen érthető viszony fejlődött, mely az örményeknek a római katholikus egyház irányában elfoglalt sajátszerű helyzetén alapúl. A lengyel örmények tudniillik katholikusok, de örmény-katholikusok, és így a római egyháznak az egész világra kiterjedő alkotmányában egy kicsiny, de élesen elhatárolt kört alkotnak. Így a lengyel népélet szélesebb keretén belűl is bizonyos szokások és erkölcsök megőrzése és szoros összetartásuk által olyan világi ritust alkottak maguknak, mely már külsőleg is világosan mutatja faji sajátságai nagy ellenálló erejét, s napjainkban a lengyelekkel mind gyakoribb keveredésük mellett is föltetsző keleti jellegüket. Az örmény családok közűl már csak igen kevés tartotta meg eredeti örmény nevét, mint példáúl a Passakas, Cheuł, Romaszkan, Szadbey nemzetségek; majdnem valamennyi lengyel módra képzett származási névvel jelöli magát, minők: Abgarowicz, Jędrzejowicz, Krzysztofowicz, Petrowicz sat., melyek mind nem jelentenek egyebet, mint Abgár, András, Kristóf, sat. fia. Gyermekeiknek azonban a keresztelésnél és az örmény szertartás szerint ugyanekkor történő bérmálásnál szívesen választanak örmény vértanúk vagy az Örményországban kiváló tiszteletben álló szentek sorából nevet, minők Gergely, Jakab, Kajetán, Rhepsime, Rozália; itt-ott az eredeti családi nevet is használják elő- vagy melléknév gyanánt.
Azonban a nemzeti különállás ezen külső föltűntetése mellett, a melyben az örmény múlt iránt érzett némi kegyelet nyilvánúl, benső és mély meggyőződésben gyökerező teljes összeolvadást láttunk egyfelől a római katholikus egyházzal, másrészt a lengyel nemzettel. Akadtak ugyan olyan túlzók is, a kik az örmény szertartás és az örmény előnevek elejtése mellett emeltek szót; de csak a múlt hagyományaihoz híven ragaszkodó érzűletnek és az abban rejlő nagy erőnek teljes félremagyarázása kelthetett ilyen hangokat. Az örményeknek lengyel hazájukhoz való ragaszkodásuk kölcsönös adásvevésen alapszik, és a mit új honukban szellemi és anyagi javakban bírnak, azt szorgalmukkal, hűségükkel és szívós kitartásukkal szerezték maguknak. Valóban munkájukkal vívták ki maguknak nemcsak tetemes földbirtokukat (így példáúl a kołomeai és a śniatyni kerűlet nagybirtokainak nagyobb része örmény kezekben volt), hanem művelődésre való képességük és kitartó törekvésük által is oda jutottak, hogy a Kuty-beli későbbi bevándorlók kivételével Galiczia néhány ezer örménye egytől-egyig a magasabb értelmiségi és társadalmi körökhöz tartozik. Épen annyi örmény név olvasható a műkiállítások jegyzékeiben, az akadémiák és egyéb tudományos társulatok, mindenekelőtt pedig az autonom testületek tagjai között, mint a hánynyal a nagybirtokok hivatalos lajstromában találkozunk. Ha pedig ma már a nyelvük, irodalmuk és művészetük ugyanegy az egész lengyelségével, kell-e még mondanunk, hogy eszményeik is ugyanazok, a melyek a lengyel nemzet egyetemét lelkesítik?
