A rutén irodalom. Ohonowskij (Ogonowski) Emiltől. A szerző halála után szerkesztette Makaruška O. és Kocowskij V., fordította Kat…
A rutén irodalom.
Ohonowskij (Ogonowski) Emiltől. A szerző halála után szerkesztette Makaruška O. és Kocowskij V., fordította Katona Lajos
Ohonowskij (Ogonowski) Emiltől. A szerző halála után szerkesztette Makaruška O. és Kocowskij V., fordította Katona Lajos
Mikor a néhai Rudolf trónörökös Ő cs. és kir. Fensége 1887 július 3-án a ruténeket Lembergben épűlt nemzeti házukban látogatásával szerencséltette, hozzájuk intézett beszédében „régi műveltségű nép”-nek nevezte őket. S valóban, a rutének műveltségének kezdete egész a XI. századba nyúlik vissza. Akkoriban a mai Keleti-Galiczia vidékei a kiewi nagyfejedelemséghez tartoztak, s így annak régi híres székvárosa, Kiew, virágkorában (a XII. században) Halicsra is üdvös hatással volt.
A rutének Nagy Vladimir alatt (988-ban) tértek a keresztény vallásra. Megtérítésük bolgár papok útján Byzancz felől történt, s így az egyházi szláv nyelv lett Dél-Oroszország egyházi életében uralkodóvá és egyszersmind a műveltség terjesztőjévé. Századokon át ez maradt a tudomány nyelve olyaténképen, mint keleten a görög, nyugaton pedig a latin, a Byzancztól függő összes szlávság és így a rutének irodalmában is.
A rutén irodalom története három korszakra osztható: Az I-ső az irodalom kezdetétől 1569-ig, vagyis a lublini politikai unióig terjed (egyházi szláv-rutén korszak). A II-ik 1569-től 1798-ig tart, vagyis Kotlarewskijnek, a rutén nemzeti irodalom megteremtőjének fölléptéig (lengyel-rutén korszak). A III-ik pedig Kotalrewskijtől napjainkig (rutén nemzeti korszak).
I. Az első korszak írástudói, többnyire szerzetesek, az egyházi szláv nyelvvel éltek munkáikban, a mely Dél-Oroszország akkori népnyelvétől nagyon elütő volt. Minthogy azonban nem minden író volt e nyelvben teljesen jártas, e korszak nyelvemlékeiben, kivált a világi íróktól származókban itt-ott a népnyelvből vett szók és szólások is fordúlnak elő. Így a XI. század egyik legnevezetesebb nyelvemlékében, a Prawda ruśskaja czímű törvénykönyvben, a melyet a legrégibb szláv törvénygyűjteménynek tartanak. Létesítője Bölcs Jaroszláv, Nagy Vladimir utódja a kiewi trónon.
A XII. század második felében Halics földjén Vladimirko, Roman és Daniło fejedelmek bölcs kormányzata alatt a politikai és irodalmi életnek új fészke keletkezett, habár Kiew még mindig magasan állott Halics fölött. Nevezetesen Kiewben készűlt az ú. n. Nestor-féle krónika (mai alakjában a XII. század elejéről való), mely nem csupán Kiew és a keleti szlávság történetének első hiteles kútforrása, hanem az összes szlávok történelem előtti korára vonatkozó tudósításai tekintetében is páratlan becsű. Azonban alakjának eredetiségét, valamint nagy költői értékét tekintve e kor összes irodalmi termékeit fölűlmúlja az Igor hadjárata a polowcok ellen czímű epikai költemény. Nagy tehetségű, de közelebbről nem ismert szerzője valószinűleg 1187-ben írta e hős-éneket, melybe nem csupán az előtte élt krónikások följegyzéseinek költői részeit, hanem a szóbeli hagyománynak tapintatosan megválogatott elemeit is fölvette s az egészet a legrégibb szláv költészet páratlan emlékévé alkotta. E költemény, mely az ukrainai dumákban szokásos bánatos hangon énekli meg a szerencsétlen végű hadjáratot, Halics fejedelmét, Jaroszlávot, magasztalva említi.
A XII. század többi emlékei közűl figyelemre méltó a Halicsi vagy Kryłosi evangelium (1143). Ennek az egyházi szláv nyelve ugyanis némely nyelvtani sajátszerűségében a mai rutén nyelvjárások sajátságait mutatja. E nevezetes nyelvemlék ma a moszkvai zsinati könyvtárban van.
Az évkönyvszerű följegyzések szokása Kiewből Wołyńiába és Halicsba is elterjedt, s minthogy Halics trónján több jeles fejedelem ült, tetteiket még kortársaik megírták. E följegyzéseken alapúl és a kiewi évkönyvekhez csatlakozik a Roman herczeg családjának egyik hivétől, a XIII. század vége tájáról való wolyńiai-halicsi krónika (1205–1292). Szerzője igen fölvilágosúlt ember lehetett, a ki czéljaira jól föl tudta használna a szemtanúk elbeszéléseit és a hivatalos kútforrásokat, s e mellett művének költői színezetet is ad.
Midőn a mongolok vad csordája 1240-ben Kiewet, halicsot és sok más rutén várost földúlva, az országot ádáz pusztítással járta végig, Halics fejedelme, Daniło, IV. Incze pápához fordúlt segedelemért, s ezért cserében fölajánlotta a római egyházzal való egyesűlést. Daniło azonban a kért és meg is igért segítség helyett csak királyi koronát kapott (1253-ban), s így meg is maradt népével együtt az ó-hiten. A mongolok betörései következtében a halicsi fejedelemség műveltségi állapotai nagyon aláhanyatlottak. Egyes férfiak, így Vaszilkovics Vladimir fejedelem, a kit a wołyńiai-halicsi krónika (az 1288. évre vonatkozó följegyzésében) „minden idők legnagyobb írástudójának és bölcselőjének” nevez, és Mytusa, a przemyśli énekes, tekinthetők az akkor halicsi műveltség képviselőinek.
Minekutána a XIV. század első felében Gedymyn lithván fejedelem elfoglalta a mongoloktól a mai délnyugati Oroszországot és 1320 körűl annak majdnem egész terűletét részint hódítás, részint házassági összeköttetések útján családja hatalma alá hajtotta: az akkori nyugati-oroszok keresztény műúveltsége s ezzel együtt a nyugati-orosz nyelv is tért foglalt a lithvánoknál előbb az udvar körében, majd a hivatalos és törvénykezési gyakorlatban is. Sőt e nyelven írták a lithván krónikákat is, a melyek mintegy a kiewi és a wołyńiai-halicsi kkrónika folytatásai. Mindazonáltal az irodalmi munkásság a mongolok berohanásaitól igen megviselt Dél-Oroszországban egészen pangott. Szertartás-könyvek és egyes szentatyák íratai mellett, a melyek délszláv úton jutottak Dél-oroszországba, még az apokryph vallási munkák szövegei kerűlnek forgalomba, melyek költői tartalmukkal az érdeklődést fölkeltvén, kedvelt olvasmányokká lőnek. Ily szövegek a mai Galicziában is meghonosodtak s még ma is megvannak ott régi legendák, ráolvasások és varázsigék különféle változataiban. Egyidejűleg Dél-oroszoroszág minden vidékein elterjedtek, nagy részt bolgárok közreműködésével, az ó- és középkor különféle regényes mondai tárgyai, melyek sorából kivált Nagy Sándor kalandos történetét szerették olvasni a halicsi fejedelemségben. A nép nagy tömege pedig a maga sajátszerű világnézetéből alkotott magának dalokat, mondákat és közmondásokat. E körbe tartoznak, mint a néplélek legrégibb ilynemű alkotásai a karácsonyi énekek (Koladký), melyekben gyakran még az ősi pogány természetimádásra való visszaemlékezések találhatók. E fölötte érdekes szóbeli hagyományok mellett a mai dél-Oroszország, valamint Galiczia terűletén olyan legendák is keltek szárnyra, melyek a kiewi eredetű Pateryk pečerskij-ből származnak. Ezek főkép az által lettek igen népszerűekké, hogy a papság ezen egyházi szláv nyelven írt szenttörténeteket a népnek a saját nyelvén szokta elbeszélni.
Az akkori igazságszolgáltatás emlékeiűl számos okírat maradt fönn. Mert jóllehet a halicsi fejedelemség már 1340-ben beolvadt a lengyel birodalomba, a XIV. századon át és még a XV-nek első felében is rutén nyelven szerkesztették ott a jogi ügyíratokat, s csak a jedlnai országgyűlés (1433) határozata következtében lépett a honi nyelv helyére majdnem egyedűl a latin.
A klasszikus tanúlmányok újjászületése Európaszerte, valamint a német egyházi reformáczió annyiban délnyugati Öröszországra és Galicziára is hatással voltak, hogy ott is nyomdák állítására és bibliafordításokra adtak alkalmat és ösztönzést. Szláv egyházi könyvek nyomtatása czéljából az első sajtót 1491-ben állították föl Krakóban. E sajtón egy német ember, Fiol Sweipolt, több egyházi könyvet nyomtatott cyrilli betűkkel a görög-keleti hitvallás rutén követői számára, merész vállalatáért azonban csakhamar felelősségre vonta őt a püspöki törvényszék. lembergben csak nyolcvan évvel később (1573) állította föl az első nyomdát a Moszkvából menekűlt Federow Iván.
Az első rutén bibliafordítást „a köznép igaz okúlására” Skorina Ferencz, az orvostudományok doktora készítette. A cseh és egyházi szláv szöveg alapján szerkesztett fehér-orosz bibliafordítása, mely utóbb Galicziában is elterjedt és számos másolatban kerűlt forgalomba, 1517 és 1519 közt jelent meg Prágában. Később (1525–1526) az Apostolok cselekedeteit és egy ájtatossági könyvet is nyomatott Wilnában.
Šaškewyč Marcián.
A lembergi Proswita-társulat birtokában lévő autotypia után.
A néptől kevéssé, vagy épen meg sem szerezhető s nem is érthető irodalom mellett nagy részt az ősi hagyományok alapján igen dús népdalköltés fejlődött, melyben főkép a tatárdúlások hősi harczai türköződnek híven. E népköltés kivált a XVI. és XVII. század folyamán sok epikai dalt (dumy) alkotott, melyek közűl a legszebbek már a következő korszak kezdetén születtek.
II. A rutén irodalmat a változott politikai és vallási állapotok új mederbe terelték. Midőn ugyanis 1569-ben a lublini unio létre hozta Lithvánia és Lengyelország politikai egységét, még inkább pedig a rutén és a római egyház bresti uniója után (1596) egyetlenkedés, majd nyilt ellenségeskedés támadt a rutének és a legyelek között. Az akkori gazdag, de egyoldalú tudós irodalom majdnem csupán vitázó íratokból áll, melyekkel az egyesűltek és az ó-hitűek küzdöttek egymás ellen. Így Brońskij Kristóf 1597-ben Ostrožskij Vazul Konstantin herczeg buzdítására írta Apokrisis czímű vitázó művét „feleletűl a bresti zsinatról szóló számos íratra.”
Az ó-hitű papság, hogy a jezsuitákkal sikeresebben harczolhasson, kénytelen volt nemcsak az egyházi szláv nyelvet, hanem a klasszikus nyelveket is elsajátítani. Ez tette időszerűvé a rutén irodalom II. korszakának kezdetén a nyelvtan-írást. 1591-ben jelent meg lembergben az ’Αδελϕοτης czímű görög és egyházi szláv nyelvtan, mely első sorban a lembergi stauropigiai intézet növendékeinek volt szánva; néhány évvel később pedig (1596) L. Z. (Zizania Lőrincz) egyházi szláv nyelvtana Wilnában.
Lembergben és Galiczia más nagyobb városaiban már akkor is számos rutén iskola volt, melyeket nagyrészt a szerzetek állítottak. Ezek eredetileg emberbaráti czélúak voltak, utóbb azonban a kötelességéről megfeledkezett ó-hitű papság helyett ők ragadták magukhoz honfitársaik vallási és erkölcsi nevelésének vezetését. A nagy számú rutén szerzetek közűl a lembergi Mária mennybemenetele templom mellett fönnállot szerzet lett elsővé, melyről már IV. Kázmér lengyel királynak egy 1439. évi oklevele említést tesz. Ez a szerzet 1586 óta jutott nagyobb tekintélyre, mikor megújított szabályzatát Joachim antiochiai patriarcha megerősítette. Erre nyomban iskolát és könyvsajtót állított a nevezett lembergi egyház mellett s más hasonló társházakkal szövetkezett, hogy az egyházat együtt minden támadás ellen megoltalmazzák. Nem sokkal ezután (1593) kapta a rend Jeremiás konstantinápolyi pariarchától a „stauropigiai intézet” nevet, s egyúttal fölszabadúlt a lembergi püspök és a kiewi metropolita joghatósága alól. Később azonban a lembergi rutén hittudományi iskolának föléje kerekedett a kiewi, melyet 1632-ben Mohyla Péter kiewi érsek alapított, a ki a krakói akadémia mintájára szervezett főiskolában az egész scholasticus tanrendszert latin nyelven adatta elő, hogy az orthodox egyház tanainak védelmére oly papokat neveljen, a kik a hitvitákban akár a jezsuitákkal is mérkőzhessenek.
A nyugati szellemi áramlatok hatása különben a karácsnyi és egyéb mysteriumokban is nyilvánúl. 1630-ban kerűlt ki sajtó alól Lembergben a Χριστος πασχων czímű görög tragédiának egyházi szláv nyelvű kivonata. Azok a vallási drámák azonban, melyeket a kiewi collegium költészettan-tanárai írtak, az innen jó távol eső lembergben már nem igen tudtak meggyökeresedni. Annál népszerűbbek valának azonban itt a karácsonyi bábjátékok, melyek a komoly és a tréfás, a vallási és a világi elemnek eléggé tarka keverékei. Ezek mellett különben templomi karácsonyi énekek és világi dalok is voltak.
A történelmi irodalomnak is van ez időből egy igen eredeti lembergi krónikában nevezetes emléke, a mely mintegy középhelyen áll a régi fejedelmi és az újabb egykorú kozák krónikák között és nagyobb részben csak galicziai eseményekről emlékezik. A czíme Lwowskaja Litopyś (lembergi krónika). Valószinűleg a stauropigiai intézet valamelyik világi tagja írta, s az 1498. évvel kezdődve 1649-ig tart. A XVII. században élt szerző a XVI. századra vonatkozólag rövid évkönyvszerű följegyzésekből merített, 1605-ön innen azonban önállóan folytatta művét, s itt-ott mint szemtanú írja le az eseményeket.
Mohylnyckij Antal.
A lembergi Proswita-társulat birtokában lévő fénykép után.
III. A XVIII. század folyamán a galicziai rutén irodalom teljes pangásra jutott. Az elernyedés oka az volt, hogy a hosszú lengyel uralom alatt a rutén nemesség és vele az egész értelmiség nagyobb részt jezsuiták vezetése alatt álló iskolákban teljesen ellengyelesedett és a műveltsége ellatinosodott. A világi papság pedig, a mely még nem mondott le egészen az anyanyelvéről, a legszánalmasabb tudatlanságban és szegénységben sínylődött. Csak az egyesűlt felekezetű basilianus-barátok, kik közűl többen Rómában végezték tanúlmányaikat, dicsekedhettek meglehetős nagy műveltséggel, ámde ezek már többnyire elidegenedetek a rutén műveltségi törekvésektől.
Azon idő tájban, a mikor Lengyelország első fölosztásával (1772) a vörös-rutén fejedelemségek (Galiczia) Ausztriához kerűltek, a rutén nemzeti elem már jóformán csak a jobbágyságból és a papságból állott. Mindenekelőtt tehát a rutén parasztság fölszabadítására kellett, s csak ezután lehetett a fölvilágosítására gondolni. De a jobbágyság megszűntetése (1782) után sem gyökeresedhetett meg addig a népoktatás, a míg előbb a papság nem emelkedett a kellő műveltség színtájára. E czélra Mária Terézia már 1774-ben fölállította a bécsi Szent Borbála-templom mellett a görög szertartású papnevelőintézetet, II. József pedig 1783-ban a lembergi fő seminariumot. Hogy a latinúl nem értők is magasabb kiképzésre tehessenek szert és egyúttal a rutén nyelv is erősödjék Galicziában, később (1787) a császár megengedte, hogy az általa 1784-ben alapított egyetem hittudományi és bölcseleti karán rutén nyelvű előadásokat tarthassanak. 1804-ben azonban ez előadások megszűntek, de a rövid ideig tartó kisérlet sem volt jó eredmény híján. A népiskolákban akkor kezdtek el ruténűl tanítani.
Ukrainában 1798, vagyis Kotlarewskij Iván föllépte óta legalább az útját egyengették már a rutén nemzeti irodalom fejlődésének, de az ukrainai rutének (az ú. n. kis-oroszok) galicziai törzsrokonai e szellemi mozgalomról még sokáig nem vettek tudomást. Csak Šaškewyč Marciánnal kezdődik a rutén nemzeti irodalom Galicziában. Šaškewyč egy rutén pap fia volt s 1811 november 6-án született. Egyetemi tanúlmányai idején több törekvő rutén ifjúval, köztük Hołowackij Jakabbal és Wahyłewyč Ivánnal barátságot kötött, s utóbb mind a hárman megfogadták, hogy életüket a szláv népek történelmének és irodalmának tanúlmányozására, főkép pedig a rutén nyelv és népélet kutatására fogják szánni. Šaškewyč volt e lelkes csapat legmunkásabb tagja s törekvéseit csakhamar oly eredmények koronázták, a melyek korszakot alkotnak a galicziai rutének irodalmának történetében. Megismerkedett ugyanis a Maksymowyč kiadásában Moszkvában (1827) megjelent kis-orosz népdalokkal, s azon meggyőződést merítette belőlük, hogy a rutén népköltés bő forrása a nemzeti nyelv és költészet megújhodásának. Egyúttal azt is belátta, hogy más szláv népek, nevezetesen a csehek és szerbek csa úgy tudták nemzetiségüket megőrizni, hogy nyelvüket egészen a népnyelv alapján művelték s ebben keresték nemzeti fönmaradásuk biztosítékát. Ennek folytán a galicziai és ukrainai nép ajkán élő rutén nyelvet igyekezett irodalmivá fejleszteni. Ily szándékkal szerkesztette említett társaival 1837-ben a Rusałka Dńistrowaja (a Dnieszter sellője) czímű zsebkönyvet, ez azonban a rutén írástudók és a kormány szemében oly vakmerő dolognak látszott, hogy a könyv csak idegenben, Budapesten láthatott napvilágot. Mejgelenése után a kiadók rendőri felügyelet alá kerűltek s még csak az a jutalmuk sem volt, hogy honfitársaik elismerésében részesűlhettek volna. Šaškewyč lelkes dalai tehát visszhang nélkül maradtak hazájában, míg 1848-ban a nemzetiségi eszmének Ausztriában való föltámadása a galicziai rutén irodalom újjászületését is elő nem idézte.
Midőn Šaškewyč 1838-ban tanúlmányai befejeztével a papi pályára lépett, buzgón munkálkodott a nép fölvilágosításán. Olvasókönyvet írt az elemi iskolák számára, mely 1850-ben jelent meg Lembergben, ruténre fordította Máté és János evangéliumát s népszerű prédikácziókat is írt. majd a zaporogi kozákok népies történetét kezdte meg írni s anyagot gyűjtött az egyházi szláv nyelv etymologiai szótára számára. Sajnos, hogy sem ezen, sem egyéb megkezdett munkáit már nem fejezhette be, mivel 1841-ben sulyos betegségbe esett, a mely 1843 június 7-én véget vetett életének. Foglalkozott a többi közt ó-cseh, szerb és lengyel költemények és az Igor hadjáratáról szóló ó-rutén hősének fordításával is. De még iratainál is sokkal inkább hatott személyes föllépte, melynek a rutének 1848-ban egyszerre oly élénk pezsgésű szellemi mozgalma nagyrészt köszönhető.
Barwińskij Vladimir.
A lembergi Proswita-társulat birtokában lévő fénykép után.
Šaškewyč határozott czélt tűzött ki irodalmi munkássága elé, a melyet következetesen szem előtt is tartott, s mindig világos tudatában maradt annak, hogy a rutén nylev a szomszédos szláv nyelvek mellett teljes önállóságra jogosúlt. Ellenben társai, Hołowackij és Wahyłewyč, annyiban elpártoltak eredeti vezéreszméjüktől, hogy míg amaz utóbb a ruténeknek az oroszokkal való nyelvi egyesűléseért küzdött, addig emez tehetségét nagyobbrészt a lengyel irodalom művelésére szentelte.
Hołowackij (Głowacki) Jakab (1814–1888) előbb falusi plebános, 1848 óta pedig a rutén nyelv és irodalom tanára volt a lembergi egyetemen. 1867-ben oroszbarát törekvései miatt állásától felfüggesztetvén, Wilnába ment, hol az orosz kormány a régiségtani bizottság elnökévé nevezte ki. Számos munkái közűl kivált a rutén népdalok gyűjteményei érdemelnek említést, melyek Moszkvában jelentek meg előbb 1863, 1865 és 1878 a „Ctenia obščestwa istorii i drewnostej” kiadványai közt, majd 1878-ban négy kötetnyi különlenyomatban is.
Wahylewyč János (1811–1868) a szláv nyelvekkel és irodalmakkal, valamint történelemmel és néprajzzal foglalkozott. Különösen az ó-rutén irodalom emlékeiben búvárkodott és lengyelre fordította Nestor krónikáját, meg az Igor hadjáratáról szóló költeményt, a melyhez kimerítő lengyel kommentárt is írt.
Az 1848. év a rutén nemzet újjászületésének mozgalmában főkép azért oly nevezetes, mivel ez évi október 19-én ült egybe Lembergben az úgy nevezett tudós gyülekezet, hogy a rutén nyelv és irodalom föllendítésének ügyéről tanácskozzék. Kiemelkedik e mozgalomból két hazafi: a költő Ustyjanowyč Miklós, az akkor már elhalt Šaškewyč barátja, és Hołowackij Jakab. Mind a ketten lelkesen vitatták a rutén nyelv fejleszthetőségét s követelték, hogy a rutén népnek legyen az orosz és lengyel mellett saját önálló irodalma. E gyülekezet második ülésén olvasta föl Hołowackij a rutén nyelvről szóló nagy becsű értekezését. Ez évben alakúlt meg a „Hołowna ruska Rada” czímű rutén politikai egyesűlet és a „Hałyckaja Zorja” czímű rutén folyóírat.
Az új életre kelt szellemi mozgalom vezéreiűl két költő szerepel: Ustyjanowyč Miklós és Mohylnyckij Antal.
Ustyjanowyč Miklós (1811–1885) többnyire lyrai költeményeket, de néhány elbeszélést is írt, melyeken Sue Jenő és Scott Walter hatása látszik.
Mohylnyckij Antal (1811–1872) már 1839-ben írt egy szép lyrai költeményt („Emlékezés a régi időre”), a mely után tíz évig hallgatott. Csak a korszakot alkotó 1848. év rázta föl ismét. 1849-ben a Napoleon hadjáratai korában játszó, „A rutén katona” czímű népies elbeszélő költeménye jelent meg, s ugyanekkor sikerűlt fordítását adta Schiller „Der Graf von Habsburg” czímű balladájának. Ez évben egy nagyobb elbeszélő költemény, „A mańawai kolostor” megírásához kezdett, melynek első része 1852-ben jelent meg Przemyślben s oly lelkes fogadtatásban részesűlt, hogy a költőt honfitársai Goethe és Mickiewicz mellé helyezték.
Jóllehet a galicziai rutén irodalom újjászületése természetes fejlődést igérve indúlt meg, 1853-ban mégis pangást látunk bekövetkezni a tehetségesebb galicziai írók munkásságában. Elnémúlt Mohylnyckij is, Hušałewyč János pedig, a ki 1848 óta számos lyrai verset írt, további munkáiban afféle felemás nyleven kezd szólni, a mely sem rutén, sem orosz. Zubryckij, a történetíró, orosz nyelven írja meg Halics és Ladoméria fejedelemségek történetét, és Hołowackij 1851 óta szintén sajátszerűen eloroszosított nyelven szól úgy egyetemi előadásaiban, mint műveiben. E két férfiú példája bénító hatású volt, valamint a tudós Petrušewyč Antal kanonoké is, a ki szintén átallotta számos történelmi dolgozatában a rutén nyelvet használni. Ily körűlmények közt nem csoda, ha a ruténeknek még különben is gyönge szellemi élete pangott, minek következtében az 1857 és 1860 közötti időközben a Bécsben megjelenő félhivatalos „Wistnyk” (Hírmondó) mellett egyetlen rutén nyelvű politikai vagy irodalmi folyóírat sem volt.
E zsibbadtságból 1859-ben ébredtek föl a rutének, midőn az országos kormány a latin betűket akarta rájuk erőszakolni. E kisérletet a ruténség határozottan visszaútasította, és a kormány engedett. Ezen Ábécze-pör alatt D’idyckij Bohdan vezette honfitársainak művelődési törekvéseit. 1861 óta a „Słowo” czímű politikai lapot szerkesztette s az oroszra támaszkodó irodalmi nyelv teremtésén fáradozott. D’idyckij ezen törekvései azonban ellenzésre találtak az ú. n. ukrainophilek táborában. E lelkes ifjú emberek, elragadtatva Šewčenko Taras, a legnagyobb és Šaškewyč óta Galicziában is ismert ukrainai költő műveinek szépéségétől, a nemzetiségi eszme zászlaja alá sorakoztak. Közűlök azok, a kik irodalmi tehetséget éreztek magukban, –így Zarewyč Fedir, Šaškewyč Vladimir (Marcián fia), Kłymkowyč Xenophon, Horbal Konstantin, Lukašewyč Longin, – D’idyckij uralkodó állása ellen szövetkezve, saját irodalmi vállalatokat alapítottak. Így keletkeztek egymásután a „Večernyci’, „Meta”, „Nywa”, „Prawda” czímű folyóíratok. Különösen sokoldalú volt kivált Kłymkowyč Xenophon munkássága, ki nemcsak költő, hanem jeles publicista is volt s az oroszbarát irányzat ellenében lelkesen védte a galicziai rutének önálló nemzetisége ügyét.
A rutén közművelődés érdekeinek védelmére 1868 deczember 8-án több lelkes ifjú honfi megalakította a Proświta czímű irodalmi egyesűletet, mely üdvös működése folytán az országban csakhamar mind több hívet toborzott. Az 1849-ben alapított „Hałycko-ruska Matyća” ugyanis inkább egyházi szláv nyelvű imakönyvek és tudományos munkák kiadását tűzte ki czéljáúl s kevésbé foglalkozott a nép művelésével. A „Proświta” ez irányú eredményes munkásságát hathatósan támogatta az 1873-ban Lembergben alakúlt Šewčenko-egyesűlet, a mely könyvek és folyóíratok kiadásán kivűl tudósok és írók gyűlésezései útján is igyekezett a nemzeti művelődés fejlesztésére. Kitűzött czélja elérhetésére saját nyomdát is állított. 1892 óta ez egyesűlet módosított alapszabályai értelmében egy jövendő rutén tudományos akadémia előkészítő iskolájává szervezkedett. Kiadja a „Tudományos és irodalmi közlemények”-et, egy jogtudományi szemlét s az irodalmi és történelmi források gyűjteményeit.
A nemzeti művelődés ez úttörőihez sorakozik Ustyjanowyč Kornél, Ustyjanowyč Miklós fia (született 1839-ben), ki Shakespeare hatása alatt írta két tragédiáját, 1876-ban az „Ołeh”-et és egy évvel utóbb a „Jaropołk”-ot, melyekben nagyszabású drámai képeket fest a X. századbeli rutén fejedelemség történetéből.
Hasonló lelkes munkása volt a rutének szellemi önállóságának Barwińskij Vladimir is, ki politikai körűltekintéssel és ügyességel látott népe művelődési ügyeinek szilárdabb alapon való szervezéséhez. Eleinte a „Proświta” egyesűlet lelkes munkásainak táborában dolgozott a nép fölvilágosításán, majd öt éven át a „Prawda” czímű irodalmi folyóíratot szerkesztette, 1880 körűl pedig a rutén nemzeti érzűlet erősítésére egy „D’iło” czímű politikai folyóírat kiadását tervezte. Hogy a nép nagy tömegét is belevonja a nemzeti mozgalomba, népgyűlések tartásán buzgólkodott, a minőt 1880 november 30-án, II. József császár trónralépétnek százéves jubileumán tartottak a rutének, a mely alkalommal az egybe sereglett sokaság ezrei hazafiúi fölbuzdúlással határozatkép mondották ki, hogy egyesűlt erővel fognak mindenha küzdeni alkotmányos jogaik és nemzeti érdekeik megőrzéséért. Sajnos, hogy Barwińskijt már 1883-ben, 33 éves korában elragadta a halál s nem engedte meg neki, hogy a galicziai rutének nemzeti szervezkedésének megkezdett munkáját végre is hajthassa. Szellemi hagyatéka azonban az 1886-ban alakúlt „nemzeti tanács” örökébe ment át, s a Bełej Iván szerkesztésében tovább élő „D’iło” is méltó képviselője a rutének politikai és társadalmi érdekeinek. Barwińskij Vladimir azonban nem volt csupán publicista, hanem több elbeszélést is írt, melyek közűl különösen a „Skošenyj ćwit” (Letört virág) czímű említendő, a melyben a valószerű élet hű rajzának a romantikus hangúlattal való egybeolvasztását kisérli meg. Barwińskijt híven támogatta nemzeti és társadalmi törekvéseiben a szép tehetségű Nawrockij V., a ki számos közgazdasági tárgyú alapos értekezést írt s egyébként is hathatósan segítette a ruténséget nemzeti érdekeinek oltalmazásában.
A novellaírók közűl említést érdemelnek még Ilnyckij Vazul, Zarewyć Fedir, Wachńanyn Anatol, Wasyłowyč-Sapohiwskij Leo és Kobryńska Natália. Ilnyckij elbeszélésein kivűl sok széptani és népszerű történelmi értekezést is írt. Kobryńska Natália elbeszélései a divatos realista iránynak hódolnak. Ő egyúttal a nőemanczipácziónak is előharczosa, melynek érdekében 1887-ben „Első koszorú” czímen irodalmi zsebkönyvet is adott ki.
Ohonowskij Emil.
Autotypia után
A nemzeti realista irány tulajdonképeni vezérembere azonban napjaink rutén irodalmában a tehetséges Franko Iván (szül. 1856.). Már egész sor (43) elbeszélést írt, melyek közűl kivált az élet hű rajzolásával jeleskedők érdemelnek említést. Ellenben azok a novellái, melyekben lelkiállapotokat elemezget, néha hosszadalmasak; irányregényei pedig, mint pl. „Berkut Zachár” (a fejedelemség korának egy hazafias érzűletű parasztja) kevésbé természetesek. Másfelől meg a naturalismus olyan túlzása felé hajlik, a mely már alig egyeztethető össze a művészi szép fogalmával. Egészben véve mégis gazdag leleménynyel és a cselekvő személyek találó jellemzésével válnak ki elbeszélései, melyeknek irányával költeményeinek nagy része is rokon. Ezek 1874 óta részint különböző rutén folyóíratokban, részint önálló kötetekben jelentek meg. Közűlök főkép az „Úri tréfák” czímű nagyobb, politikai színezetű elbeszélés válik ki. Franko a külföldi irodalmak némely nevezetesebb termékeinek átültetésével is érdemet szerzett; így valóban mintaszerű Goethe Faustja I. részének fordítása (Lemberg 1882). Említendők továbbá tőle a „Reinecke Fuchs” (1890) és a „Don Quijote” (1891) rövidített átdolgozásai. Franko szépirodalmi munkássága mellett társadalomtudományi, történelmi, néprajzi, irodalomtörténeti és kritikai dolgozatokkal is gyarapítja nemzetének szellemi kincstárát.
Egészen ellentétének tekinthető Maślak Vladimir (szül. 1858), ki 1879 óta megjelent nagy számú lyrai költeményében derűltebb világnézet tolmácsa. Az ifjabbak közűl szintén leginkább lyrai versekkel léptek föl Hrabowyč H., Schneider Julia, Makowej O, Šcurat V. és mások.
A szépirodalmon kivűl a történetírásnak is támadtak szorgalmas munkásai a galicziai rutének sorából. Sok történelmi művet írt rutén, lengyel és német nyelven Šaranewyč Izidor, kinek legfontosabb munkája „Halics és Ladoméria fejedelemségek története” (Lemberg 1863). Írt továbbá egy történelmi elbeszélést is „Halśka Ostrožska” czímmel, a melyben a komoly tudományos tárgyat népszerű alakban dolgozza föl. Üdvösen munkálkodtak e téren Kačala István, Partyckij Emil, Cełewyč Julián, Barwińskij Sándor, Zakłyńskij Kornél és még mások. Kačala (megh. 1888) ügyes tollal írt több népszerű történelmi értekezést. Partyckij (megh. 1895) hona őstörténelmét igyekezett vázolni mongraphiáiban, melyek azonban olykor szigorűbb történelmi birálat nélküliek. E mellett nyelvészeti tanúlmányokkal is foglalkozott s egyebek közt az Igor hadjáratáról szóló hősköltemény homályosabb helyeinek megmagyarázását is megkisérlette. Celewyč (megh. 1892) buzgó történetbúvár volt s főleg a mańawai kolostorról írt munkájával vetett világot a galicziai rutének régibb műveltségi állapotaira. Barwińskij Sándor népszerű rutén történelmet írt (1889) s eddig tizenöt kötetet közölt a rutén történelmi könyvtár sorozatában. E mellett politikai és műveltségtörténelmi dolgozatok fordításával és a paedagogiai egyesűlet, valamint a tudományos czélú Šewčenkp-társaság föllendítésével is nagy érdemeket szerzett. A korán elhúnyt Zaklyńskij is több alapos monographiát írt. A történetírók közűl említendők még Kałytowskij O., Matijiw Iván, Zaryckij Szevér és Welyčko G. A népnek szánt történelmi könyveket D’idyckij Bohdan, Ilnyckij B. és mások írtak. Mostanában a lembergi egyetem történelem-tanára, Hrušewski M. fejt ki sikeres munkásságot úgy is, mint a Šewčenko-egyesűlet történelmi szakosztályának igazgatója.
A rutén nylev és irodalom búvárainak is nagy a száma. Rutén nylevtanokat írtak: Łučkay, Łewyckij József, Łozyńskij József, Wahyłewyč János, Hołowackij Jakab, D’ačan Fülöp, Osadca Mihály (kinek nyelvtanát harmadik kiadásban Onyškewyč J. és Łepkij O. rendezte sajtó alá), Ohonowskij Emil, Smal-Stockij István, Šaškewyč Gergely, Hlibowyckij János, Popwyč Emil és mások. Ohonowskij (Ogonowski) Emil (szül. 1833, megh. 1894) a „Tanúlmányok a rutén nyelvről” (1880), egy rutén nyelvtan (1889) és rutén irodalomtörténet (hat rész, 1886–1894) szerzője. Kiadta egyebek közt a régi rutén nyelvemlékeknek egy válogtott, magyarázatos, szótárral és nyelvtannal ellátott gyűjteményét s ezenkivűl számos széptani biráló és nyelvészeti értekezést is írt. Az ő szerkesztésében jelent meg 1893-ban Šewčenko Taras műveinek a nevét viselő egyesűlet rendezte mintszerű kiadása. Írt még két drámát is, a Fed’ko Ostrožska czíműeket. 17 éven át volt a „Proświta” nevű közművelődési egyesűlet elnöke s másfél évig a Šewčenko-egyesűlet irodalmi és nyelvészeti szakosztályának igazgatója. Smal-Stockij István a rutén névragozás analogiáiról szóló alapos értekezésén s még néhány más dolgozatán kivűl 1893-ban egy nyelvtant szerkesztett, a melynek különösen az alaktani része válik ki alaposságával. Tanára a czernowitzi egyetemen Onyškewyč Ignácz volt, a ki 1877-ben a „Rutén könyvtár”-t alapította s maga adta ki annak két kötetét.
A rutén irodalomra vonatkozó birálati dolgozatokon kivűl Kocowskíj Vladimir az Igor hadjáratáról szóló hőskölteményhez magyarázatokat és egy monographiát írt Šaškewyč Marciánról és koráról, az ifjú Kołessa Sándor pedig 1894-ben tanúlmányt Mickiewicz lengyel költőnek Šewčenkóra gyakorolt hatásáról. Említendők még: Studyńskij C., ki a XVII. század egy irodalmi emlékét (a Perestoroha = Intelem czíműt) dolgozta föl gondosan, továbbá Jarosewyč R., Makaruška O., Kopač J., Ščurat V. és mások.
A szótárírás terén is több szakférfiú munkálkodott; így partyckij a görög-katholikus seminariumi növendékek által a 60-as években gyűjtött anyagból egy német-rutén szótárt szerkesztett, Žełechowskij (Žełechiwskij) Jenő pedig egy rutén-német szótárt írt. Werchratskij Iván a szótáríráson kivűl nyelvtani és különösen nyelvjárástani búvárlatokkal is foglalkozott, melyek éles itéletre és széleskörű készűltségre vallanak. Írt több természetrajzi munkát és értekezést is, s e mellett mint költő és kivált műfordító is szép sikereket mutat föl (lefordította a königinhofi kézíratot és Słowacki „A pestisesek atyja” czímű költeményét). A szótárírók közé tartozik még Łewyckij Konstantin, ki 1893-ban jogi műszótárt adott ki, 1889 óta pedig rutén nyelvű jogtudományi szemlét szerkeszt.
A hittudományi írók közűl nevezetesebbek: Harasewyč Neustern Mihály báró, Dobrjańskij antal, Małynowskij Mihály, Sembratowyč Szilveszter érsek, Pełeš Julián püspök, Bartošewskij J., Pjurko B., Komarnyckij J., Tańačkewyč D., Torońskij Elek, Husar Jenő, Melnyckij J. és mások. Dobrjańskij történelmi monographiákat, Torońskij pedig elbeszéléseket is írt, valamint néprajzi, nyelvtudományi és irodalomtörténeti dolgozatokat. Tańačkewyč egyúttal több népszerű társadalomtudományi és műveltségi írat szerzője.
Ezeken kivűl említendők lennének még azok a nagy számú jeles tudósok, a kik galicziai rutén származásúak ugyan, de tudományos munkálataikban vagy csak ritkán, vagy épen nem is éltek rutén anyanyelvükkel. Ilyenek Medweckij, a lembergi műegyetem geologusa. Horbačewskij, a prágai egyetem élettan-tanára, Borys'ikewyč gráczi egyetemi tanár és szemorvos, Puluj, a prágai műegyetemen az elektro-technika tanára, Wołoščak, a lembergi műegyetem növénytan-tanára, Ołeśkiw gazdasági, Zobkiw jogtudományi írók és még sokan mások, a kiknek egy része megtagadta nemzetiségét. A tudományok rutén nyelvű művelői közül mind többet gyűjt kebelébe a lembergi Šewčenko-egyesűlet.
Ezekből látható, hogy a galicziai rutének az alkotmányos osztrák kormányzat alatt nyelvük és irodalmuk fejlesztésében szépen haladnak előre s hogy művelődési törekvéseik terén az utóbbi két évtized alatt nevezetes eredményeket értek el.
Stachiewicz Pétertől
