Hervay Gizella (1934–)
Hervay Gizella (1934–)
Hervay Gizella első verseskötete, a Virág a végtelenben (1963) sem a statisztikai arányt javította a női egyenjogúság könyvkiadói jelzéseként, mégis a Reggeltől halálig (1966) verseivel s a Tőmondatokkal (1968) vált igazi költővé, a fiatal líra számottevő egyéniségévé. Nem a hagyományosan felfogott nőiesség, hanem a lázadás hangját próbálta első kötetében, a Kispolgár-album cikluscím önmagáért beszél. Nem tud, nem akar megbékélni a "korszerűtlen alázat"-tal, a nagyanyák sorsát riasztónak érzi:
Két összeborított tányér közé
egész élete belefért.
egész élete belefért.
De hiába utasítja el tudatosan ezt az örökséget, szerelmi vallomás közben kijózanítja a valóság, a leggyöngédebb gondolatokat is megszakítja a "mosogatás kötelessége". Miközben lázad, realistaként is vállalja az asszonysorsot. A szükségszerűség felismerése íratja vele mai líránk egyik legszebb, hétköznapi ódáját (vagy elégiáját? ): A fehér tó városát, amelyben egy új bukaresti lakónegyed hősi pózok nélküli kisembereinek állít emléket. "Szándékolt prózaiság és lírai pátosz ellentéte a vers" – jellemezte második kötetét a kritika, s hogy ez mennyire általánosítható egész lírájára, azt egy már tárgyánál fogva elvontabb művészverssel, a Derkovits-kiállításon cíművel jellemezhetjük. A költő asszonyérzékenységével egy jellegzetes Derkovits-életkép előtt áll meg, amelynek hangulata bő lehetőséget biztosít a vers együtthangzására, ő azonban nem elégedik meg a látvány szóba rögzítésével, megkísérli – József Attila-reminiszcenciákat is mozgósítva – a gondolati általánosítást, mégis megmarad a konkrét tárgyi keretek között:
Lázít a szépség, ha szuronyt szegez rá a világ.
Lázít a szépség, kendőbe köti didergő fiát:
a gondolatot, s gyengéd ujjakkal úgy óvja szépen,
hogy az éhhalálon túl is villogjon ezüst-fehéren.
Lázít a szépség, kendőbe köti didergő fiát:
a gondolatot, s gyengéd ujjakkal úgy óvja szépen,
hogy az éhhalálon túl is villogjon ezüst-fehéren.
A Virág a végtelenben inkább a bizonyosság, a Reggeltől halálig s hangsúlyosabban a Tőmondatok, az Űrlap (1973) és az utánuk következők 243(Zuhanások, 1978) a felébredt és olykor megválaszolt kétely könyvei. A tragédiák bekövetkezése előtt nem valamiféle kétségbeesés s ennek következményeként a magába fordulás jellemzi verseit, ezt a Tőmondatok előszavának egyik paradoxona hangsúlyozza ("az irodalom nem irodalom"). Azért gondolkozik tőmondatokban, mert úgy érzi:
Csak tőmondatok vannak, csak néhány gondolat:
Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!
Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!
Ezzel az újra átélt József Attila-i felismeréssel hangzanak össze mai versei; a külső díszítő elemeket egyre inkább elhagyva, valóban a tőmondatok keménységével, puritánságával, a képalkotástól a gondolatépítés felé haladó elvonatkoztatással szólnak az emberség védelméről.
