Pusztai János (1934–)
Pusztai János (1934–)
Pusztai János nagy életanyaggal és makacs elszántsággal érkezett az irodalomba, tehetségét azonban még Pászkán János néven közölt verseivel nem sikerült meggyőzően bizonyítania. Ösvény a világba (1965) című Forrás-kötete viszont, amely a címadó önéletrajzi elbeszélésen kívül első kisregényét, a Meglesett életet is tartalmazta, robbanásszerűen hatott. A harmincas évek népi íróinak lírával átszőtt gyermekkoridézésére emlékeztető önéletrajz főképpen stiláris erejével hívta fel írójára a figyelmet, ennél is lényegesebb azonban Pusztai szemléletmódjának újszerűsége, különösen a Meglesett életben. Noha a kisregény két központi szereplőjét, az öreg Némát és harmincon inneni segédmunkás társát a "termelési folyamatban" ismerjük meg, sőt – a kocsmai jelenetet s a munkásszállást leszámítva – végig az érczúzdában látjuk őket, valójában az emberi értékek rozsdatemetőjében járunk. Pusztai az őszinte emberi megnyilatkozásokat keresi, még ha azok ellent is mondanak az általános fejlődési elveknek, s nem fest idillt.
A harcot még makacsabbul, öntudatosabban vállaló ember Illés szekerén (1969) című regényének főhőse, az újságíró Ifjú György. Ez a műve szintén visszatekint a múltba, a nehéz gyermekkor éveibe, de a fiatal újságíró balzaci, stendhali hősök szívósságával vívott csatái az érvényesülésért és igazságért, harca a kisszerűség, megalkuvás, butaság és rosszindulat ellen már a felszabadulás utáni időre esik, egészen a közelmúltig vezet el. A legkülönbözőbb helyzeteket megélő főhős révén nagyszerű művészi jelzéseket kapunk történelmünk utóbbi huszonöt-harminc esztendejéről, a regény nem eléggé átgondolt időtechnikája azonban zavarja Pusztai János életbevágó mondanivalóinak epikus kibontását.
Múlt – jelen viszonyításban, regénytechnikában döntő fordulatot hoz két nagyregénye, a Zsé birtoka és A sereg (1978), a történelmi kiszolgáltatottság és az emberalatti lét fárasztóan aprólékos, de ugyanakkor monumentális ábrázolásaként.
