Patyingolás, kolompolás, sorsfordító jeles napok | Száz Magyar Falu

Patyingolás, kolompolás, sorsfordító jeles napok

Az év jeles napjaihoz fűződő szokások ismertetésekor az egyházi esztendőt vettük figyelembe. Ez nem esett egybe a világival, december elejével (advent) kezdődött, és a következő decemberig tartott. A Luca-naphoz (december 13.) számos szokás, hiedelem kapcsolódott. Nem ajánlották a házból a tojást kiadni, vendégségbe menni, vendéget fogadni, mert ezzel a jövő évi szerencséjük is távozott volna. Ekkor kitakarítottak, majd vízkeresztig nem vitték ki a szemetet, csak az asztal alá söpörték, nehogy kiöntsék a szerencsét is. Rendszerint tettek egy kis köteg szalmát is az asztal alá, és ha valami baja lett a jószágnak, abból adtak neki. Ezt utóbb karácsonykor az állatok kapták meg.

Luca-nap kezdték a karácsonyra elkészülő Luca-szék készítését a faanyag (főleg fenyőfa) összeszedésével. Ekkor igyekeztek a baromfiak termékenységét is biztosítani a következő évre. Csak gabonafélékkel (búza, kukorica), magvakkal (cirok) etették őket, hordóabroncsba szórták a búzát, mivel így – hitük szerint – ráadásul egy helyre is tojtak. A tyúkok etetésénél gyakran elhangzó termékenységvarázsló mondóka volt: „üljetek, tojjatok, szaporítsatok”. Piszkafával a tyúkok fenekét is megpiszkálták, és a következőket mondták: „A mi tyúkunk tojogáljon, Kendteké meg kotkodáljon.” Varrni sem volt szabad, mivel így bevarrták a tyúk fenekét, s nem lett tojás.

Ehhez a naphoz kapcsolódott a Luca-cédulák készítése. A lányok a tizenhárom cédulából tizenkettőre férfi keresztnevet írtak (egy üresen maradt), majd naponta elégettek egyet. Az utolsó nevet viselte aztán a várt vőlegény vagy menyasszony. Akinek az üres cédula maradt, az a hiedelem szerint nem házasodott meg. A lányok Luca-napon a századfordulón ólmot is öntöttek, s abból következtettek a mátka foglalkozására. Így a puska katonát jelölt, a kanna földművest.

Luca-naptól karácsonyig a naptárban, a hónapok neve alá rendre felírták az időjárást, amiből a következő évire következtettek.

A betlehemesek adventtől vízkeresztig járták a falut. A betlehemezést a törzslakosság nem gyakorolta, de a betelepedők hatására a századfordulón elterjedt, így utóbb a felnőttek, a gyerekek és a cigányok is művelték. A cibakiak idővel átjártak Tiszaföldvárra, Nagyrévre és Tiszainokára, míg Törökszentmiklós tanyáiról, Tiszakécskéről az ottaniak látogattak ide. A betlehemes játék szereplői között volt a betlehemet hozó angyal, a nagybundás öreg, a fakardos katona, valamint kettő-négy pásztor. Ezek hurkát, kolbászt, tojást, diót, almát, tökmagot kaptak, s erre gyakran bort, pálinkát is ittak.

Karácsony böjtjén (december 24.) igen sok babot ettek, hogy az újévre szerencséjük legyen. Rendszerint mindenki ivott egy kupica pálinkát is, hogy a következő évben ne fájjon a gyomra. A vallásos családok olykor csak három szem búzát fogyasztottak. A szentesti vacsora maradékát reggelig az asztalon hagyták, majd abroszban eltették. Ennek gyógyító erőt tulajdonítottak, a beteg állatnak, baromfinak is adtak belőle. Este szentelt almát vágtak szét a családtagoknak, s azt mindenki megette. Általában az asztal alatti dézsába négy-öt piros almát s egy kis szalmát tettek, s erről itatták a jószágot, hogy egészségesek legyenek. Ekkor az állatokat is úgy látták el, hogy érezzék: ünnep van. Este a férfiaknál gyakori szórakozás volt a dióra kártyázás, majd elmentek az éjféli misére. Ekkorra lett kész a Luca-szék is, akkor ütötték bele az utolsó szeget. Az éjféli misén erre ülve a templomban megláthatták a boszorkányokat. Ezeknek szarvuk volt, meg „úgy is voltak öltözve”.

A mise utáni étkezés már nem volt böjtös. A lányok éjszaka megpiszkálták a tyúkot, s ha a kakas megszólalt, a lány az új évben férjhez ment. Megzörgették a disznóólat is, s ahányat visított a malac, úgy tartották, annyi év múlva lesz majd a lányból asszony. Másnap reggel öt órakor volt a pásztorok miséje. Ekkor a pásztorok mind odagyűltek a templom elé, s ostorral pattogtattak.

A karácsonyfa-állítás a tehetős családoknál már a XIX. század végén elterjedt. A fenyőre papírból, pattogatott kukoricából készítettek láncot, aszalt szilvát fűztek fel, szaloncukrot és színes üvegtárgyakat (golyót, játékot). Elterjedt Cibakon a színes ostyadísz is, ezeket Hegedűs Sándorné, majd egy V. Tóthné nevű asszony készítette a parókián. Már akkoriban divat volt az ajándékozás. A karácsonyfát vízkeresztkor (január 6.) bontották le, és a fán lévő édességet a gyerekeknek adták. Sokáig a templomban is állítottak egy nagy karácsonyfát.

A gyermekek aprószenteken történő (december 28.) megvesszőzése (patyingolás) a vélekedés szerint megvédett a betegségektől (himlőtől). A delikvenst addig vesszőzték, míg meg nem mondta az aprószentek számát (illetve a választ): „Minden sarokban egy szakajtóval, vagy 365 ezren.” A nemek, az egyes korcsoportok tagjai a szokást külön is gyakorolták. A fiúk a lányos házaknál olykor ezt túlzásba is vitték, mire kilökték őket. A keresztapák a keresztgyereket vesszőzték meg, de a szülők is átküldték a gyerekeiket a szomszédba „tormáért”. Itt már fűzfavesszővel várták őket.

Újévet köszönteni főképp a cigányok jártak el. Utóbb ez esetenként másoknál is megfigyelhető volt, de inkább csak a rokonokat, jó ismerősöket keresték fel. Ekkor disznóhúst vagy szárnyast ettek, hogy sok pénzük legyen (Mások szerint a baromfi nem volt célszerű étel, mivel amíg a disznó előretúrta a szerencsét, addig a baromfi hátrakaparta.) Újévkor nem költöttek, mert – hitték – akkor az évben sok kiadásuk lesz, és nem volt szabad mosni sem. Újévi bálokat is rendeztek az egyletek, főleg a 48-as Kör és a Gazdasági Kör.

Vízkeresztkor (január 6.) szenteltvizet hoztak, s a szobák, istállók sarkait és az ételt is megszentelték: „őrizze meg Isten mindenünket a jövő esztendőben is.” Ezen szokás egyes elemeit Cibakon az egyház tiltotta. Az állatnak általában nem adtak szenteltvizet, mivel „szent dologgal szentül kell bánni”, de néhol a kislibák és csirkék vizébe azért csak öntöttek egy keveset. Ezen a napon az első világháború előtt a háromkirályok járása még gyakori volt. A szereplők kifordított bundát, süveget viseltek, és – mint mondták – rugós csillagot lőttek a szoba sarkába.

Alakoskodásra leginkább farsangkor és disznóöléskor került sor, de a kettő gyakran egybeesett. A farsang vízkeresztkor kezdődött, s a húsvét előtti negyvenedik napon ért véget. A farsangvasárnap előtt kezdődött a mulatság, s farsang keddjéig tartott. Előre megfőztek, s naponta elmentek a templomba. Ekkor nem dolgoztak, mert úgy tartották, aki nagyfarsangot megdolgozza, az a nyáron három napig beteg lesz. Vasárnap mindenki otthon volt, a vendégeskedés hétfőn kezdődött. Általában a farsang keddjén rendeztek álarcosbálokat, melyen a legények cigányasszonynak, a lányok cigányembernek öltöztek. 1920-tól ezeket a mulatságokat a kisebb kocsmákban rendezték. Ilyen volt a Fazekas-, az Ungár-, a Törőcsik-féle, a Klein-féle Nagyvendéglő a falu közepén, míg kintebb a Fekete Medárd-féle kocsma. A XX. század legelején a farsangi bál általában batyusbál, s főleg az idősebbek körében divatozott. Három-négy család összefogott, s naponta máshol ettek. Volt, aki a kocsmába ment, s három napig ott maradt. Oda hordták neki az enni- meg innivalót. Utóbb farsangi rendezvényeket a Nagyvendéglőben, Törőcsiknél vagy az Iparoskörben tartottak. Farsangkor régen megseprűzték a még hajadon lányokat is.

Hamvazószerdára virradóra ért véget a farsang. Ekkor elmentek a templomba, s meghamvazkodtak. Csonkacsütörtökön, a következő nap fogyasztották el a farsangi maradékot. Ezzel kezdődött meg a nagyböjt, és egészen nagyszombat estéjéig nem ettek húsos, zsíros ételeket. Nagyhéten, de különösen nagypénteken számos munka végzése tilos volt. A mosó nőkre gyakran ráragadt a „ruha asszony” elnevezés. Nagypénteken sokan megfürödtek, főleg a lányok, hogy szépek, egészségesek legyenek. Az állatokat is megúsztatták a Holt-Tiszán. Feltehetően innen eredt a mondás: „Nagypénteken mossa a holló a fiát.” Régen a bikát, a malacot is ekkor herélték, nem tudni, miért.

A gyermekek körében divat volt a nagyszombati kolompolás, Jézus halála és feltámadása emlékére, illetve a kígyók, a békák, a férgek háztól való elriasztása végett. Gyakran már éjfél után, két órakor elkezdték a zajkeltést, karikással, kolomppal, ekevassal, tepsivel. Egy-egy csapatban húszan is reggelig járták az utcákat. Néhol az akkor sütött kaláccsal kínálták meg őket. Reggelre már akkora volt a zaj, hogy sokan megelégelték. A méltatlankodók olykor megdobálták a kolompolókat, azok viszont a kapun dörömböltek, s letördelték a kerítést. A csendőrök jó néhány hangoskodót elvertek, és a szokást betiltották. Nagyszombat délutánjára esett a körmenet, éjfélkor zajlott a Jézus-keresés.

Húsvét hétfőjén a lányokat vízzel telt vödörrel locsolták, nem is mertek kimenni a kútra. Utóbb házilag készült szappanos vizet, illetve a patikus, fodrász által készített rózsavizet használtak. A locsolók pénzt, vöröshagymahéjjal festett piros tojást, bokrétát, kis kalácsot kaptak. Elvileg másnap a lányoknak kellett volna meglocsolni a legényeket, de szégyelltek a legényes házhoz bemenni.

Pünkösdkor bodzafával díszítették fel a kerítést, virággal és gallyakkal a kaput. A legények májusfát állítottak, és azt elvitték a lányokhoz. Rendszerint nyárfát hoztak vagy loptak erre a célra. Elültették az udvarba vagy a ház elé. Gyakran őrt hagytak ott, nehogy elvigye valaki. Ha az őrök elmentek, tréfából mások rossz rongyot, cipőt aggattak fel rá. Azoknak a lányoknak, akikre a legények haragudtak, ilyent vittek. A fákat a lányok színes szalagokkal, fejkendőkkel ékesítették. A faállítás később május elején is divat lett.

Az egyházi ünnepek mellett az aratás, a szüret is jeles alkalomnak számított. Az uradalmi aratóbálokat vasárnaponként tartották, s az ebéd hagyományosan birkapaprikás volt. Mindenki egy liter bort kapott, majd egy nagy épületben kezdődött a bál, rendszerint citeraszóval.

Szüretkor utcai felvonulást szerveztek, a csőszlányok kocsival mentek, a legények lóháton. Felöltözve nemzeti színekbe, volt velük bohóc és dobos is, aki meghívta a népet a szüreti bálra. A menet az egész falut végigjárta. A kocsmai báltermet szőlővel díszítették fel, majd bírót, bírónét, illetve cigánybírót is választottak. Ők döntötték el, hogy milyen büntetést kapnak a szőlőtolvajok. A szüreti felvonulás szokását a cibakiak a közelmúltban kezdték feleleveníteni.

A századelőn disznóöléskor a gyerekek bekormozták az arcukat, és beöltöztek cigánynak. Rossz tepsiket, fedőket vettek magukhoz, így látogatták meg azokat a házakat, ahol disznóvágás volt. Csak a jobb módú ismerőshöz mentek el, ahol verset is mondtak. Néha a fiúk lánynak is beöltöztek, és látszatpatáliát csaptak, hogy ki nyúlt a „menyasszonyhoz”. Ha kaptak valamit, azt megköszönték, ha nem, összeverték a kaput. Ez a szokás 1920 után fokozatosan eltűnt. Az évenkénti első vásárkor nagy rudat állítottak fel a vásártéren. A rúdra új ruhát tettek. Aki a csúszós rúdon elérte a ruhát, az kapta meg az árut jutalomként.

A vallásosság ellenére számos hiedelem ellenkezett az egyház tanításaival. A tetszhalott állapotát a testet elhagyó lélekkel azonosították. A faluban ismert volt a boszorkány és a táltos alakja is. Úgy vélték, a boszorkány vagy a bűbájos nem tud meghalni, amíg kézfogás révén át nem adja a tudományát. Ezért tollseprűt tettek a kezébe. Így a bűbájosság a seprűbe ment át, amely azután el lehetett égetni. Táltos a foggal született gyermekből lett, de ha a fogát időben kivették, normális emberré fejlődött. A környéken táltosként emlegetett Tanyeban (?) Pista szintén foggal született. A táltossal nem bírt senki, nem érte semmi baj, és rontani is tudott. Ismerték Cibakon a tudós pásztor alakját is, aki azonban nem különleges tudománnyal, hanem tűzbe dobott rossz bőr szagával ugrasztotta szét a nyájakat. A cibakiak körében hosszú időn át általános volt a megrontásban, szemmelverésben való hit.

A népi gyógyítással kapcsolatban számos adalék ismert. A torokbetegségek ellen Balázs-napon (február 6.) a templomban Balázs-áldást vettek. A pap két összekötött égő gyertyát tett mindenki torka alá és azt mondta: „őrizzen meg az Isten a torokfájástól és minden bajtól.” A szentelt gyertya égetésének mindig gyógyító erőt tulajdonítottak, így a megrontott (beteg) gyerek mellett is tömjént füstöltek. Torokfájás esetén szárított úrnapi virágból készült teát ittak vagy Szent György-nap előtt fogott gyík torkát húzogatták meg, majd utána a betegét. Sebekre mátraverebélyi szenteltvizet is tettek. A szentelt növényt soha nem dobták ki, hanem elégették.

A szemre nőtt árpát tízfilléressel dörzsölték meg, majd az érmét eldobták. Aki a pénzt felvette, arra ragadt az árpa. A keléseket rontóbábuval is gyógyították. Kilenc kis babát készítettek ronggyal betekert, két kereszt alakban összekötött fából. Megdörzsölték vele a sebet, aztán a bábut kidobták az utcára. Ha valaki felvette, arra ragadt a baj. Ha háromszor leheltek az újholdra, akkor elmúlt a fogfájás. A feltört talpra libaganajt tettek, az megérlelte a kelést, és így kifakadt. A főtt kukorica levét köhögés, torokfájás ellen használták. A tályoggyökér is ismert volt, ezt a nagyrévi gyepen szedték. A megijedt gyermeket vízzel itatták meg, ha pedig ijedtében némult meg, akkor megvizeltették. A betegek közül sokan a jászladányi Szűcs Mártonhoz, valamint a szajoli Piszke Ignác Józsefhez is eljártak. Ez utóbbi veszettséget gyógyított. A környékbeli halottlátók közül főképp a csépai Mészáros Mihályt keresték fel.

Az állatok bajait helyi gyógyítók kezelték, akik közül a legismertebb Könyves Lajos volt. Ő a veszettséget is gyógyította. A tehén kérődzésének elállása az istállózásnál volt jellemző. Ekkor szarvasmarha által felkérődzött gombócot etettek meg a beteg állattal, vagy keserűsót, pálinkát, sárgadinynyehéjat adtak neki, de olykor elég volt kifeszíteni a beteg szarvasmarha száját. Ha a tehén véres tejet adott, akkor azt tartották, hogy valaki késsel nyúlt a tejbe vagy megrontotta az állatot. Az utóbbi esetben a tejben mosogatórongyot kellett áztatni. Ha a tejes rongyot baltával verték, a tehenet megrontó és az ütéseket érző asszony előjött, a tehén pedig meggyógyult. A rossz tejet adó tehenet úgy is gyógyították, hogy szentelt barkát égettek, majd a tehenet visszafaroltatták rajta. Hogy a tehén hasznát (tej, tejtermék) ne vigyék el, rossz cipőbe marhaganéjt raktak, és azt a kéménybe akasztották. A lovak vizeletrekedésének elhárítására a húgycsőbe erős, csípős hatású anyagot, általában paradicsomot tettek.

A természetellenesen apró tyúktojást nem tartották meg, kártojásnak tartották. Ezt háttal állva, a házon keresztül dobták át a szomszédba. A kotlóst rendszerint férfikalapban ültették, hogy sok kakas legyen. Februárban áztatott búzát is etettek vele, mivel a hiedelem szerint attól elült. A sok patkány ellen úgy védekeztek, hogy egy állat hátát felhasították, majd sóval, paprikával megszórták. A lyukba beengedve az elmarta a többi patkányt.

Több időjóslás ismert a faluban. Ha gyertyaszentelő fénylik, az íziket szedd elő. Ha csurog Vince, megtelik a pince. Ha Medárd napján esik negyven napig esik. Ha Medárdkor esik, sok kukorica lesz. Mátyás, ha nem talál, akkor csinál (Jégtörő Mátyás a jeget összetöri, de ha nincs, akkor fagyos időt hoz). Pálfordulókor az évi termésre tudtak következtetni.

A mennydörgéshez, a villámláshoz számos hiedelem kapcsolódott. Amerről az évben elsőnek dördült meg az ég, arról mindig jó eső jött. Aki a fejét ekkor a falba verte, annak abban az évben nem lett fejfájása. Nagy vihar idején szenteltvízzel vetettek keresztet a viharfelhőkre, hogy Isten szüntesse meg az égiháborút. Ilyenkor szentelt gyertyát is égettek. A virágvasárnapi szentelt barkát sokszor hazavitték és bedugták az eresz alá. Ez védett a jégveréstől, a villámlástól. A lakásba nem vitték be, mert sok légy lett tőle. Sokan az udvaron ültették el. Harangoztak a vihar előtt nagyharanggal is, mivel azt gondolták, hogy a hangja eloszlatta a felhőket. Baltát is tettek ki élével fölfelé, hogy a jég ne verje el a határt. A helyiek szerint a pénteken mosott, vasárnap mángorolt ruhába belecsapott az istennyila. Ez a sors érte azt is, aki úrnapján dolgozott. Azt tartották, a villám okozta tüzet tejjel kell locsolni, csak attól alszik el.

A Tiszába régen sokan belefulladtak, évente volt haláleset. Gyaníthatóan ezért tiltották az Anna-napi (július 26.) fürdést, mivel általában ekkor volt a legmelegebb. A vízbe fulladt embereket úgy keresték, hogy pénteken sült kenyeret tettek a vízre. Ahol a halott volt, ott megállt a kenyér.

A faluban a gyermekszülést emberemlékezet óta bába vezette le. A szülés a házban fekve vagy ülve, de mindenkor ágyban történt. Egy gyermeknek egy pár keresztszülője volt. Az anya rendszerint a lánykori barátnőt hívta komaasszonynak, vagy a testvéreit. Rendszerint a család minden gyermekének azonosak voltak a keresztszülői. A faluban elterjedt volt a váltott gyerek szokása. Azt hitték, hogy a rossz szellemek elcserélhetik az újszülött gyermeket. Emiatt azokat sütőlapáton bedugták a kemencébe. Az újszülöttet igen gyorsan megkeresztelték, részint a csecsemőhalandóság miatt is. A rossz gyermekeket a századfordulón főleg a kéményseprővel, a kékítős zsidóval vagy Halas Tóth Jánossal ijesztgették. A kékítős furcsa orrhangon beszélt, Halas Tóth pedig beszédhibás volt.

A párválasztás, az ismerkedés szokásai főképp a tizenhét-tizrennyolcadik életév betöltésétől követhetők nyomon. Ennek több színhelye volt. A vasárnapi litánia után a lányok és a legények külön csoportokban sétáltak, daloltak az utcákon. A XX. század elején emellett igen gyakoriak voltak a citerás-, vagy padkaporos bálok. Házaknál, ahol a fiatalság táncolhatott. Ekkoriban ezeket még a falu különböző részein (Tóvégen, Tiszavégen, Kertekben) külön-külön rendezték, a báltermet szálának nevezték. A legényeknek a másik falurészbe sokáig nem volt célszerű átmenni, mivel ott gyakran megverték őket. Az egész falut érintő rendezvényeket a helyi vendéglőkben, valamint a társaskörökben rendezték. A 48-as Kör báljait a szegényebbek, a Gazdakörét a hat holdnál nagyobb birtokú gazdák látogatták. A bálokat nemzeti színű zászlóval jelezték a kocsma épületének homlokzatán.

Az 1930-as évekre a falurészek kisebb, zárt rendezvényei jórészt eltűntek. A helyükbe lépő levente-, szüreti, arató-, tűzoltó- és különböző köri, egyesületi bálok mindinkább az egész falut megmozgató, s gyakran a szomszéd településekre is ható rendezvényekké váltak. Legfeljebb a vagyon, társadalmi helyzet volt elkülönítő tényező. Cibakházán kezdetben sajátos báli szokások is kialakultak. Sokáig nem a legények vitték a lányokat a bálba, hanem az utcáról hívták be őket. A lányok rendszerint a Turulmadár (48-as emlékmű) alatt álltak karéjban, s akkor szólították be őket, amikor már szólt a zene.

Az udvarlás szokásrendje igencsak szertartásos. Ha a legény karonfogva sétált a lánnyal, a pap rendszerint már másnap kiprédikálta. A karoltatás csak a két világháború között jött divatba. A legény elmehetett a lány házához, és ha ott elfogadták, családi körben udvarolhatott, beszélgethetett. A legények rendszerint szerdán, szombaton és vasárnap jártak a lányos házakhoz. Este nyolc-kilenc órakor már illett hazamenni. A lány a legényt kikísérhette a kapuig, de ha sokáig maradt kint, bentről megverték az ablakot. Ha az apa ekkoriban ment haza, a botjával rendszerint benyúlt a kapun, hogy ott vannak-e a fiatalok.

Az udvarlás egyik formája az volt, hogy a legény néhány társa segítségével a kedvelt lány ablaka alá nyárfát ültet, majd beszólt a választottnak: „Vigyázz (a lány neve) a nyárfára!” Ha elfogadták az udvarlást, akkor a lány a fát színes szalaggal, fejkendővel díszítette fel. Ha elutasító volt a válasz, akkor a legény nemritkán bosszúból száraz fát ültetett a lány ablaka alá. Gyakran cédulát is tettek rá „Száraz fának kifakadását lehet várni, nehéz a férjhez menést kivárni” felirattal, „öreg jánnak” címezve. Jegyajándékként a lány gyakran pénzt kapott, a legény pedig jegykendőt, esetleg még néhány kendőt. Utóbb vált gyakorivá a gyűrű, illetve a jegykendő vagy jegying.

A lakodalmakat általában farsangkor és ősszel rendezték. A vőlegényes háznál a vőfély, a násznagy és a koszorúslegény, a menyasszonyos háznál a vőfély, a koszorúsasszony és a koszorúslány volt a fő tisztségviselő. A vőfély mindig hivatásos volt, a násznagy a cseléd esetében a gazda, a koszorúslány és a koszorúslegény a barátok közül került ki. A koszorúsasszony a keresztanya. A vőfély a meghívottak kendőivel feldíszített vőfélybotot hordott, mellén pedig nemzetiszínű szalagot és bokrétát (virágot) viselt. Ő hívta meg a vendégeket, és a lakodalmi programot is ő tartatta be. A menyasszony felkontyolása a koszorúsasszony feladata volt. Régebben gyakorta megesett, hogy a lagzi alatt ellopták a menyasszonyt. Ennek megakadályozása a koszorúslányok feladata volt.

A lányok hozománya koronként és társadalmi rétegenként változott. 1885-ben egy négygyermekes, egy hold szőlővel és három katasztrális hold szántóval bíró család által adott hozomány négy párna, egy-egy nagydunna, szalmazsák, sublót és cifra láda volt. 1905-ben egy nincstelen, négygyermekes család lánygyermeke egy-egy dunnát, párnát, kanapét, ágyat és sublótot kapott. 1912-ben egy hat testvéres nincstelen lány hozománya egy sublót, négy párna, egy-egy nagydunna, szalmazsák, míg 1934-ben egy hat testvéres cselédlány egy-egy ágyat, dunnát, szekrényt, asztalt, kanapét, valamint két-két párnát, lepedőt, széket kapott.

A pártában maradt lányokat a legények húshagyó kedd estéjén csúfolták ki. Kapujukhoz fazekat, rossz cserepet vágtak, majd elszaladtak. Mivel ez a csínytevés nemcsak a pártában maradottakkal, hanem minden egykorú lánynyal is megtörténhetett, önmagában még nem jelentett megszégyenítést.

A halálozás a mainál jóval gyakoribb volt, ezért sokkal inkább hozzátartozott a mindennapokhoz is. A kereszteletlen gyermeket ládában ásták el a temetőárokban. Úgy vélekedtek, hogy az ő lelke a pokolba jut. „Pogányan halt meg, a temetőárokban a helye!” – tartotta a mondás. A vízbe fulladt embereket nem hozták haza a faluba, mert azt gondolták, hogy a víz tönkreteszi a határt. Rendszerint ott temették el őket, ahol megtalálták. A korán elhalt lánygyermekre gyakran rátették az anyja menyasszonyi koszorúját, míg a kisfiúk mirtuszbokrétát kaptak. A gyermekhalottnak sokszor pénzt tettek a kezébe, mivel azt tartották, hogy így könnyebben bejut a mennyországba.

A fiatalon elhalt lányokat gyakran menyasszonynak öltöztetve temették el. Az ilyen temetéskor az első világháború előtt többnyire zene is szólt. Az öreg Szabó Imrét sokan temetési zenészként is emlegették. A középkorúakat gyakran ünneplőben temették el, az idősebbeket pedig fekete ruhába öltöztették. A halottas háznál fekete szövettel takarták le a tükröt, vagy egyszerűen megfordították. Amikor a halottat kivitték a háztól, rendszerint utánahajították a szemetet is.

A sírokat a temetőcsősz ásta, a sírásás időpontja, a nap és a napszak megválasztása az ő belátásától függött. A halottért való harangozáskor a férfiak három lélekváltság harangozást, a nők kettőt kaptak. A lélekváltság kisharanggal kezdődött, majd a naggyal folytatták. Időtartama a fizetéstől függött. A gyermekek is a nemüknek megfelelő harangozást kapták.

A halotti tor során az elhunyt számára is terítettek, mások szerint a halott még az ételből is részesült. Ezt másnapig hagyták az asztalon, majd a kutyának adták. A helyiek azt tartották, hogy haláluk után csak azok kísértettek, akik az életben gonoszok voltak vagy valami bajtól szenvedtek. Ezek a szellemek a padláson tartózkodtak, éjszakánként zörögtek, kopogtak. Úgy hitték, a gonosz lélek nem tud megnyugodni, míg a jó ember azonnal a túlvilágra kerül halála után. Esetenként a halott kedves, „ittmaradt” holmiját utólag beásták a sírba.

A cibaki emberek gyakorta ragadványneveket örököltek, örökölnek őseiktől, de olykor maguk is kaptak ilyet környezetüktől. Ez a sírig kísérte, kíséri őket. A XIX. századi kataszteri térképeken már megfigyelhető ennek nyoma, de bizonnyal jellemző lesz a harmadik évezredre is.