Kállósemjén Összefoglaló
Kállósemjén
Összefoglaló
Összefoglaló
Kállósemjén nagyközség a Közép-Nyírségben, egy félig kötött futóhomokkal, lösszel és löszös homokkal fedett hordalékkúp-síkság területén helyezkedik el. Ennek felszínét valaha tekintélyes erdőségek takarták, a XVIII–XIX. században irtásukkal nyertek újabb területet az itt élők a földművelés számára. A térséget mérsékelten meleg, hűvös és száraz éghajlat jellemzi, télen az Északkeleti-Kárpátokon át beáramló hideg légtömegek uralma alatt áll. Tavasszal ezek a szelek nemcsak a felszínt szárítják ki, de egyúttal megmozgatják a felszínt, jelentős károkat okozva mezőgazdaságnak.
A település országos jelentőségű természetvédelmi területe, a Nagy-Mohos is úgy keletkezett, hogy az egykori folyóvölgyet erős homokbefúvás zárta el. A homokbuckákon megtelepedő tölgyes és az egyre nagyobb tó a környezetéhez képest hűvösebb mikroklimát alakított ki. Majd ugyancsak természet a tó északi és déli részét egy homokgáttal kettévágta. A folyamatosan feltöltődő tavakon úszólápok jöttek létre, a körülöttük számos növényritkasággal, mint a tőzegpáfrány (Nephrodium thelypteris), a vidrafű (Menyanthes trifoliata), vagy a szíveslevelű hidőr (Caldesia parnassifolia) találkozhatunk. Az 1980-as években épített csatorna és az akkori száraz időjárás miatt a tavakból a víz eltűnt, mára láprétté vált a terület. Az elrontott természet visszaállítása, a természeti értékek megmentése a jövő egyik fontos feladata.
A nagyközség területét a régészeti leletek bizonysága szerint az újkőkortól kezdve szinte minden időben lakták. A falu neve Semjén alakban 1271-ben tűnik fel, amikor IV. (Kun) László király Ubul fia Mihálynak megengedi, hogy e helyen a csütörtöki napon hetivásárt tarthasson. A megadományozott apja, Ubul, annak testvére, az 1219. évi halicsi hadjáratban elhunyt Egyed s a hozzájuk ismeretlen szállal kapcsolódó Tompa (a Panyolai család őse) a Balogsemjén nemzetség első ismert tagjai. Megtelepedésük a Nyírségben a magyar honfoglalásig (895) vezethető vissza.
Ubul fia Mihály leszármazottai a XIV. században magukat a faluról Semjéninek nevezték, majd később másik birtokrészükről, a nem messze fekvő Nagykállóról, felváltva az előbbivel, Kállaiaknak. Történetük IV. (Kun) László király uralkodása végén felfelé ívelt, közel jártak ahhoz, hogy az egész keleti országrész uraivá váljanak. A király halála után azonban menekülniük kellett, volt, aki Lengyelországba futott. Birtokaikat is csak Károly Róbert király uralkodása alatt (1317) tudták visszaszerezni. Egészen a mohácsi vészig (1526) uralkodóinknak szinte valamennyi külföldi hadjáratában részt vettek, így gyarapítván birtokaik számát, vagyonukat. Megszerezték azt a kiváltságot is, hogy jobbágyaik felett csak ők, a család tagjai felett pedig csak a király, a nádor és az országbíró ítélkezhet.
A XIV. század elején Semjén már két részből állt: a Panyolaiak Egyházassemjén és a Semjéniek Nagysemjén falujából, bár a kettőt csak egy utca választotta el. Az előbbiben állt a Szent Miklós tiszteletére szentelt plébánia, az utóbbiban az előbbi alá rendelt Szűz Mária-kápolna, s ez állandó viták forrása volt a földesurak között.
A Panyolai család 1427-ben történt kihalásával egyesül a két falurész, amelyet 1471-ben már mezővárosnak (oppidum) neveznek, élén bíróval, esküdtszékkel. Ez idő tájt írják első ízben mai nevén Kállósemjénnek is.
I. Mátyás király (1458–90) idején juthatott a nemzetség a török elleni hadjáratokban való részvételét is visszatükröző címeréhez és születhetett meg családi jelmondata: „In asperis et prosperis”, azaz „Balsorsban és szerencsében”.
A XVI. század közepére a megye addig hetedik legnagyobb települése lassan a tizenkettedik helyre, majd a török hódoltság következtében még alább süllyed. Igaz, az 1571-ben a szomszédságban, a birtokukon felépült Kálló végvára a törököt visszatartotta, de a fizetetlen, örökké éhes magyar és német várkatonákat nem, a falu pusztításától. Földesuruknak távolabbi, Szatmár megyei birtokaira kellett menekülnie, a jobbágyok is elbujdostak az örökös zaklatás elől. A hanyatló mezőváros elnéptelenedett, pusztává vált.
Csak a török kiűzése (1689) után telepednek vissza Semjénbe a Kállayak, s szivárognak vissza a volt jobbágyok. Ez azonban nem jelentett elegendő munkáskezet a határ megművelésére, ezért elsősorban Szatmárból magyar és román, a Felvidékről pedig szlovák anyanyelvű telepeseket hoznak, akik, részben felhasználva a romos középkori templomépületeket, kialakítják Kállósemjén ma is érvényes vallási viszonyait: a görög katolikus, a református és a római katolikus hitéletet. Két forrás – az 1772-ben született urbárium és az 1844. évi tűzkárbiztosítási iratok – alapján a falu birtokviszonyairól, a földművelési ágakról, a földesurak és a jobbágyok házairól, gazdasági épületeiről kapunk értékes információkat.
A kötet szerzői részletes tájékoztatást adnak Kállósemjén életéről az 1849– 1990 közötti időszakból. Kiemelik dr. Kállay Miklós főispán, földművelési miniszter (1932–35), majd miniszterelnök (1942–44) szerepét, aki egy mintagazdaság (Forrástanya) kiépítésével próbált példát mutatni a környék földbirtokosainak, a parasztembereknek. A második világháború alatt a község, illetve a környéke a német–magyar, illetve a szovjet–román csapatok közötti harcok színterévé vált, ezt a polgári lakosság is megsínylette, mind személyében, mind pedig anyagilag. Az elhurcolt zsidó népesség nagyobb része Auschwitzban pusztult el.
A könyv bemutatja mindhárom vallásfelekezet gyülekezeteinek és templomainak a források által rekonstruálható történetét, idézve azt a megállapítást, hogy „a községben felekezeti béke honol”. Ugyancsak részletesen taglalja a község felekezeti iskoláinak a múltját is, egészen a nyolcosztályos iskola (1942) létrejöttéig, illetve az egyházi és községi elemei iskolák összevonásáig, államosításáig (1948), bemutatva az itt munkálkodó kiváló tanáregyéniségeket.
A községben három „kastély”, illetve kúria maradt fenn napjainkig. A legrégebben a Kállay-kúria épült (XVIII. század utolsó harmada), ez volt a miniszterelnök családjának is a nyári rezidenciája. 1964-ben átalakították tanyai diákotthon céljaira, ma üresen áll. Ugyanez történt a volt Wolkenstein-kastéllyal is, amelyet korábban magtárnak alakítottak át. A harmadik kúria a zsidó származású Gyulaházi család birtokában volt 1944-ig, ma
a nagykállói pszichiátriai szakkórház telephelye.
A könyv utolsó fejezete a falu népi építészetével foglalkozik. A bemutatott házakat – amelyek a paraszti lakosság első világháború előtti és a két világháború közötti életviszonyaira utalnak – mára már lebontották. Az egyetlen megmentett ház valaha a Vasvári Pál utca 48. szám alatt állt, ezt 1982-ben Nyíregyházára, a Sóstói Múzemfaluba telepítették át.
A kötet Függeléke Kállósemjén vezetőinek 1866–1950 közötti névsorát, beosztásukat és működési idejüket, valamint az első és a második világháború hősi halottainak, a német haláltáborokban elpusztult kállósemjénieknek a névsorát tartalmazza.
