A Nyírség peremén
A Nyírség peremén
A Nyírség legáltalánosabb meghatározása szerint nagy kiterjedésű homokvidék a Tiszántúl északi részén. Északról a Tisza, nyugatról a Hortobágy és a Hajdúság (a Hajdúhát), délről a Sárrét, keletről az Ér, illetve az Érmellék és az Ecsedi-láp, a Kraszna és a Tisza határolja. Nevét, legrégibb tájneveink egyikét, először Anonymus említi.
Kistájaink között a legjobban ismertek közé tartozik. Ez annak köszönhető, hogy régen is és ma is változatos, környezetétől elütő, dombos, erdős tájképi gazdagságával felhívta magára a figyelmet. Hunfalvy János mintha ellene mondana ennek a vélekedésnek, amikor azt mondja Szabolcs megyéről, hogy az Alföld legkietlenebb vidékeit foglalja magában: a Tisza vízjárta mellékét, a Rétközt és környezetét meg a homokbuckákkal, hullámos dombsorokkal teli Nyírséget. 1860–1870 táján, az ármentesítés után azt láthatta, hogy: „Most a magaslatok és hajlások többsége kopaszok, pedig mégcsak nem régen nyír, tölgy, bükk és gyertyánerdők díszlettek rajtuk. Hajdan a nyírfa uralkodott, onnan a térség neve, most inkább az akác foglalja el a helyét.” Érdemes tovább is idézni Hunfalvyt: „Sajátos arculata van a Nyírségnek. Változatos alakulatokat ugyan hiába keresünk ott. Akár Nagy-Károlyból, akár Debreczenből, akár Tokajból, vagy a Szamosközről megyünk Szabolcsba, útunk nagyrészt sivár homokbuczkák alján (!), vagy azokon keresztül húzódik. Mialatt az előttünk álló elnyúló homokdombok tetejére felmászunk, azt reméljük, hogy láthatárunk majd kitágul s kiesebb, nyájasabb táj fog előttünk feltárulkozni… A hullámos magaslatokat helyenként gyér erdőfoltok vagy silány cserjék fedik, de a vidék mindenütt megtartja rideg, untató egyformaságát. Valóban, hazánkban alig van kietlenebb táj, mint a Nyírség nagy része. Mindazonáltal Szabolcs megye síkságának is vannak nyájasabb részletei: a nyírbátori ligetek, a gyulai, ó-fehértói, baktai, kárászi és mándoki erdők festői tájakkal örvendeztetik meg az utazót.”
Újabb geográfusaink azt mondják, hogy a Nyírség felszíne nagyban hasonlít a Duna–Tisza közi hátságra. Kialakulását tekintve is. Ugyanúgy hordalékkúp mint az, csak ezt a Tisza, a Szamos, a Kraszna és a Bodrog vízrendszeréhez tartozó apróbb folyók halmozták föl.
A Nyírség a jelen kor elején környezetéhez képest megemelkedett, illetőleg a környezete lesüllyedt, ezért aztán a korábban a területét átjáró folyók ma mind elkerülik. Keleti, nagyobb részét vastag futóhomok fedi. Itt van az Alföld legmagasabb kiemelkedése is (186 méter). Középső részét szintén futóhomok borítja, de a felszín itt már alacsonyabb. Sok apró, kis tó és egymással párhuzamos, rossz lefolyású buckasorok közötti völgy alakult ki rajta. A Nyírséget nyugat–keleti irányú vízválasztó szeli át, amelynek északi oldaláról a Tiszába, dél felé pedig a Berettyóba igyekeznek a buckasorok közötti vízfolyások. A Nyírség nyugati pereme átmeneti terület a Hajdúság (a Hajdúhát) felé; a futóhomok itt elvékonyodik, s kevesebb a vízfolyás is.
A buckasorok általában észak–déli irányúak, mert az északi szél az uralkodó. Köztük is rossz lefolyású mélyedésekben, kis völgyekben sok szikes tó, helyenként lápok helyezkednek el (a bátorligeti ősláp posztglaciális reliktumairól híres és védetté nyilvánított terület).
A Nyírség nem annyira fátlan, mint a Tiszántúl nagy része. A déli részen kisebb-nagyobb akácerdők, tölgyerdők is vannak. A többi részét majdnem teljesen szántóföldek foglalták el. A futóhomokot akácosokkal, gyümölcsösökkel, főként alma-és dohány-ültetvényekkel, továbbá szőlőkkel kötötték meg. A csapadék évi mennyisége is valamivel több, mint a Duna–Tisza közén. A nyírségi homok kötöttebb; több humuszt is tartalmaz, ezért mezőgazdasági termelés szempontjából természeti feltételei kedvezőbbek.
Így, de sokkal gazdagabban, a sok adatot, ismeretet rendszerezve, minden korábbi vélekedés összegezéseként határozza meg a Nyírséget tájkutatásunk monumentális alkotása, a Marosi Sándor–Somogyi Sándor-féle kistájkataszter is. Belőle a továbbiak szempontjából főleg a Dél-Nyírségről írtakra figyelünk, tekintettel arra, hogy bemutatni szándékozott falunk, Nyíracsád ezen a területen található.
Ez a kataszter a Nyírséget földrajzi adottságaik alapján öt részre tagoltan mutatja be (1. Közép-Nyírség; 2. Északkelet-Nyírség; 3. Délkelet-Nyírség; 4. Dél-Nyírség; 5. Nyugati- vagy löszös Nyírség). A kataszter részletesen indokolja, hogy Nyíracsád miért tartozik a 4. részbe, a Dél-Nyírségbe, méghozzá Debrecennel együtt.
A domborzati adatok (10–162 méter tengerszint feletti magasság); a földtani adottságok (egy–huszonöt méter vastagságban futóhomok, viszonylag nagy területen a nyírvíz-laposokhoz kapcsolódó egy–öt méter vastag folyóvízi, „lemosott”, mésziszapos homok fedi); az éghajlat; a vízrajz; a növényzet (pusztai és gyöngyvirágos tölgyesek, kőris-szil ligeterdők, fiatal és középkorú, elsődlegesen keménylombos, kisebb részben lágylombos fenyőerdők); a sajátos táji adottságok „…a kistáj legfontosabb települése az országos jelentőségű kultúrtörténeti emlékekkel és hagyományokkal kitűnő Debrecen fő közlekedési utak csomópontjában helyezkedik el. Az aprófalvas települések zöme azonban csak alacsonyrendű közutakról kereshető fel. A helyi regionális üdülési igények fogadására és színvonalas kielégítésére Debrecen térségében adottak a feltételek.”) ismertetése után tájtipológiai összegezést nyújt.
Mind a korábbi földrajzi leírások, mind a Marosi–Somogyi-féle kistájkataszter szólnak a ligeterdőkről, a jellegzetes növénytársulásos tájképről is. Mindkét tájtipológiai sajátosság – Debrecen beletartozik a kistájba; ligetes tájszerveződés – a továbbiakban, Nyíracsád történelmi-, történeti néprajzi bemutatásakor nagy szerepet fog játszani, ezért ezekre a tényezőkre már most felhívjuk a figyelmet.
A kistájon kialakult életről elsősorban a növényvilág, a sajátos flóra vonatkozásában beszélhetünk. A növényzet jó lehetőséget biztosított egyfajta fauna létrejöttéhez. Tekintve a Dél-Nyírség száraz voltát, a halászat, csíkászat sohasem volt olyan fontos, meghatározó erejű foglalatosság, mint a Nyírség északi részén, a Rétközben. Területünk fő állatfajtái a szarvasmarha, a juh, a sertés és a ló. A ligetes erdők és a bozótos aljnövényzet sok nyúlnak, őznek, fácánnak – és néhány nagyvadnak, mint például vaddisznónak, sőt dámszarvasnak is – adott otthont. Nem lehet említés nélkül hagyni, hogy a Nyíracsád–Nyíradony–Nyírmártonfalva–Nyírlugos–Nyírmihálydi közt elterülő mintegy hétezer hektár nagyságú, úgynevezett Guti-erdő nemcsak a Nyírségnek, hanem az egész Tiszántúlnak is legnagyobb összefüggő, gazdag növény- és állatvilággal bíró erdőterülete.
A Nyírség északi részének betelepülése Krisztus előtt 5000 táján kezdődött (újkőkor). Balkáni eredetű, mediterrán kultúrájú népcsoportok lassú beszivárgással – aminek során a Tiszántúl középső részén kialakították az úgynevezett Körös kultúrát – átlépve a Berettyó vonalát egészen a Szamosközig, az Érmellékig eljutottak. Magukkal hozták a mintegy „fél évezredre visszamenő neolitikus fejlődés eredményeit, családi házakat építettek, kecskét-juhot tartottak, búzát vetettek és arattak, élelemtárolás-főzés-étkezés céljára változatos alakú és méretű edényeket készítettek és díszítettek, eszköziparukhoz céltudatosan, ha kellett, erőszakkal is, nyersanyagot gyűjtöttek”. Csakhogy mindez Észak-Nyírségben, a Tisza mentén történt.
A Dél-Nyírséget s benne Nyíracsád területét kevésbé vagy egyáltalán nem érintette ez a benépesülési hullám. Ásatások, tervszerű kutatások hiányában a réz-, a bronz-, sőt még a korai vaskor preszkíta és szkíta időszakaira, illetőleg a késői vaskor, a kelták megjelenése időszakára vonatkozóan sincsenek nyíracsádi adataink. A római kor is csak érintőlegesen volt itt jelen: a dél felől, a Tisza mentén előnyomuló szarmaták elérték a római provincia, Dácia nyugati és északnyugati, területünkhöz közeli határait.
A szarmaták mélyen benyomultak dák területre, ahonnan ugyan a római-dák seregek kiűzték őket, de a szarmaták továbbra se hagytak fel terveikkel s ezért vívták meg aztán 106–110 között az első jazig háborút (szarmaták és rómaiak-dákok). Területünkön, Nyíracsád helyén és környékén ebben az időben szarmata és dák néptöredékek élhettek, róluk is csak néhány, kutatással nem hitelesített szórványlelet tanúskodik. Hasonlóan emlék nélküliek a népvándorlás kora feltételezhetően itt járt népei is: a hunok, a gepidák, a szlávok, sőt az avarok is.
Az avarok jelenlétéről tanúskodik egy, a község északi szélénél, a Nyírlugosi út mellett, az akkori Dózsa Tsz majorjához vezető bekötőút jobb oldalán, 1977-ben végzett ásatás. Fodor István vezetésével Mesterházy Károly régész, Korkes Zsuzsa (akkor még egyetemi hallgató) és Király József grafikus úgynevezett hitelesítő ásatás folytatott ezen a területen. Ott, ahol a hatvanas években olajtároló építése közben avar sírokat bolygattak meg. Tizenhét késő avar sírtak tárt fel, amelyek közül többet már bolygattak, kiraboltak. Ennek ellenére több övveretet, szíjvéget és edénytöredéket találtak. Az egyik feltárt sír lovas sír volt.
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a magyar honfoglalásig számos nép és népcsoport megfordult vidékünkön, de sem jelentősebb települést, sem állandóbb társadalmi szerveződést, államot nem alkottak. A magyar honfoglalás területünkön szórványos szláv, avar néptöredékeket találhatott csak.
