20
20
A szultán a sátora előtt állt. Az arca ki volt pirosítva, mint mindenkor. Mosolyogva bólintott, mikor György barát kiemelte a kocsiból a kék szemű, kövér kisgyermeket.
Bementek a sátorba. Az ura mögött Gergely is belépett. Kellemes hűvösség és rózsaillat csapta meg. A tábori nagy lóbűz, amely a forróságban szinte kábító volt, oda már nem hatott be. Az ajtónálló a kíséret többi tagját visszatartotta.
A szultán sarkig érő, cseresznyeszínű selyemkaftánba volt öltözve. A kaftánt a derekán fehér zsinór tartotta össze, de a kaftán olyan lenge patyolatselyemből volt, hogy a karja idomait látni lehetett benne. És azoktól a sovány karoktól reszketett akkor Európa!
A szultán odabent a kezébe vette a gyermeket, és tetszéssel nézte.
A gyermek rámosolygott, és belemarkolt a szakállába. A szultán erre megcsókolta a gyermeket.
A főurak megkönnyebbülten lélegzettek. Hiszen ez nem a vérengző Szolimán! Ez egy jólelkű családapa! A tekintete tiszta, mosolygása őszinte. Íme, a gyerek a turbánon ragyogó gyémántcsillaghoz nyúl. Odaadja neki játéknak. Aztán fiaihoz szól; Bálint is érti, Gergely is érti:
- Csókoljátok meg a kis magyar királyt!
És a két szultánfi megcsókolja. Mosolyog rá mind a kettő. A gyerek is visszanevet.
- Elfogadjátok-e testvéreteknek? - kérdi a szultán.
- Hogyne - feleli Szelim -, hiszen ez a gyerek olyan kedves, mintha Sztambulban szülték volna.
Gergely körülpillant a sátorban. Micsoda kéklő pompája a selyemnek! A földön is vastag, virágos, kék szőnyegek. A sátor falán kerek, üvegtelen ablakok. Az egyiken át lehet látni a Margitszigetet. Lent a sátor fala mellett meg vastag ülővánkosok hevernek.
A sátorban nem volt más, csak a három főúr: György fráter, Werbőczy meg Török Bálint, azután a dajka meg Gergely, akit díszes ruhájában talán a kis király apródjának vélt az ajtónálló. Aztán ott állt a két szultánfi, két pasa meg a tolmács.
A szultán visszaadta a királyfit a dajkának, és tovább is gyönyörködve nézte, orcáját veregette, kenderszőke haját simogatta.
- Milyen szép, milyen egészséges! - mondotta a tolmácsra pillantva.
Mire a tolmács latinul szólott:
- A kegyelmes szultán azt mondja, hogy a gyermek bájos, mint az angyalok, és egészséges, mint a ma hajnalban nyílott keleti rózsa.
- Örülök, hogy láttam őt - szólt tovább a szultán -, vigyétek vissza a királynénak, és mondjátok meg, hogy atyja leszek apja helyett, és hogy az én kardom őrködni fog rajta és az országán.
- Őfelsége úgy örül - mondta a tolmács -, mintha a saját gyermekét látná. Fiául fogadja őt, és világot uralgó hatalmának szárnyát kiterjeszti fölötte. Ezt mondjátok meg a királyné őfelségének, s adjátok át az ő legkegyelmesebb üdvözletét.
A szultán egy meggyszínvörös selyemerszényt vett elő a zsebéből, és kegyes mozdulattal a dajka kezébe csúsztatta.
Aztán még egyszer megcsókolta a gyermeket. A kezével búcsút integetett neki.
Jel volt ez arra, hogy a szultán teljesítettnek tudja a kívánságát, és hogy mehetnek.
Valamennyien boldogan lélegzettek. A dajka szinte futva vitte kifelé a gyermeket.
Kiléptek a sátorból. Ott a pasák körülfogták a főurakat, és nagy nyájasan kijelentették, hogy a szultán meg fogja őket vendégelni. A kíséret többi része is, amelyik visszaviszi a királyfit, forduljon meg, és térjen vissza.
- Kísérd vissza a királyfit! - szólt hátra Gergelynek Török Bálint.
S egy pasa karján eltűnt a sátorban.
A nap már akkor leáldozott a budai hegyek mögött, és az égről a felhők tüze világított alá.
A kis királyfi megint a hintóba került. Jobb kezével pát intett a pasáknak és a magyar főuraknak, aztán az aranyos hintó újra megindult a katonák csokjasát viharzó két során fel a budai Várba.
