Politika
Politika
Az 1989-es esztendő derekát megelőző 12 hónap eseményeire az volt a jellemző, hogy minden igazán fontos és kritikus lépésnek abban a szférában kellett – vagy kellett volna – megtörténnie, amely évtizedeken keresztül a belpolitikai strukturális mozdulatlanság területe, valóságos „politikai sivatag” volt. Az alaphelyzet e 12 hónapban továbbra is az maradt, hogy a fejlett tőkés világot, a „harmadik világnak” a fejlett szférába elképesztő erővel berobbanó részét, sőt ez utóbbi szféra meghatározó jelentőségű államait (India, Brazília) is a tőkés modell legitimitásának egyértelmű elfogadása jellemezte. Ez természetszerűen együtt járt a mégoly ingatag folyamatok – vagy netán fordulatok – mögött meghúzódó alapvető rendszerstabilitással.
Ezzel éles ellenlétben a hajdan „szocialista világnak” nevezett – s ma már hitelesen nem definiálható – szférát az általános politikai válság állapota jellemzi. Az események irányától és a modellek különbségétől függetlenül Kínától a Szovjetunión át Lengyelországon, Magyarországon, Csehszlovákián, Románián keresztül egészen Jugoszláviáig a korábbi 12 hónapinál is markánsabban megmutatkozott az egypárti diktatúrára épített modellek teljes politikai és gazdasági csődje, a belső ellentétek szinte robbanásig feszülő fokozódása. Ezen nem változtatott, hogy az egyik országban még az ellenlétek brutális és fegyveres elfojtása, míg a másikban a nyugati mintájú parlamentarizmus irányába történő politikai nyitás van napirenden.
E helyzet következtében a fejlett tőkés világ – s különösképpen annak vezető hatalma, az Egyesült Államok – alapvetően a várakozás álláspontjára helyezkedett, s szkeptikusan tekintett a Sárga-tengertől az Elbáig húzódó válságövezet eseményeire. E szkepszis látványos és tömör megfogalmazását adta az 1988-as amerikai elnökválasztás küszöbén az a közös tanulmány, amelyet 2 volt külügyminiszter, a republikánus Kissinger és a demokrata Vance publikált a kétpárti amerikai külpolitikáról. Ebben a következő alaptézist szögezték le: „Nincs olyan amerikai elnök, aki egy szovjet pártfőtitkár feltételezett szándékaira építheti a Szovjetunióval szemben követendő politikáját. Nem jósolhatjuk meg ugyanis, hogy a főtitkár szándékai nem alakulnak-e át gyökeresen egy belső politikai nyomás következtében. Követője is megváltoztathatja ezt a politikát, mint ahogy ez a múltban már megtörtént. Azzal sem áltathatjuk magunkat, hogy eléggé megértjük a Kreml belső mozgását ahhoz, hogy megmondhassuk bizonyos-e Gorbacsov politikai túlélése és sikere. A glasznoszty és a peresztrojka valójában nagyon vonzó a Nyugat számára, de önmagában még ez sem jelenti, hogy alapvetően meg kell változtatnunk azt a módot, ahogy a Szovjetunióval fenntartott kapcsolatainkat kezeljük.”
Ez a magatartásmodell voltaképpen az egész időszakban jellemző maradt az Egyesült Államok – és árnyalati különbségekkel a vezető NATO-szövetségesek – politikájára. Nyilvánvalóan szerepe volt abban, hogy az Egyesült Államok 1988. nov.-ben a kontinuitást választotta, s jan. végén Bush személyében a republikánus centrum képviselője vette át a Fehér Ház irányítását. Ez a szemlélet és magatartás húzódott meg az amerikai politika szovjet relációjú viszonylagos mozdulatlansága és kivárása mögött. Ennek egyik külső jele az volt, hogy Bush (aki a Távol-Kelettől Nyugat-Európáig utazva több nagyszabású tárgyalássorozatot bonyolított le) 1989. júl.-ig semmiféle kezdeményezést nem tett a szovjet-amerikai csúcstalálkozók felújítására. (Sőt, az amerikai történelemben egyedülálló módon aktív elnökként előbb utazott a Varsói Szerződés 2 legmarkánsabb „reformállamába”, Lengyelországba és Magyarországra, mint Moszkvába.)
Közben a válságszféra központjában, a Szovjetunióban Gorbacsov óriási – s legalábbis a politikai felszínt tekintve eredményes – erőfeszítéseket tett hatalma megszilárdítására és a reform politikai bázisának kiszélesítésére. Már 1988 kora őszén a konzervatív erőket meggyengítő radikális változásokat hajtott végre a politikai bizottságban és a titkárság összetételében. 1989 tavaszán masszív tisztogatást sikerült végrehajtania a központi bizottságban: jórészt generációs okokra hivatkozva kisöpörte „a holt lelkek” nagy részét ebből a bizottságból. Egy hónappal később a népképviselők tanácsa a Szovjetunió elnökévé választotta, s ezzel szervezetileg rendkívüli hatalmat összpontosított a kezében. A nagyon fokozatosan „dolgozó parlamentté” formálódó Legfelsőbb Tanács ülésén már megjelentek a legális keretek között zajló politikai viták; nyílt összecsapásokra került sor radikális reformerek és konzervatívok, radikális reformerek és centristák között. Mindamellett továbbra is egyértelmű maradt, hogy a Szovjetunióban a Gorbacsov nevével fémjelzett átalakulás az egypárti hatalmi monopólium keretei között, annak fenntartásával történik. Legfeljebb arról van szó, hogy a hatalom tényleges menedzselése fokozatosan átcsúszhat az apparátus konzervatív szektorából a „progresszív” szektorba. Netán egy másik változatban a pártapparátus végrehajtó hatalma az ugyancsak pártkeretek között tartott, de mégiscsak választott „Legfelsőbb Tanács intézményesített hatalmává válhat”.
Mindezt azonban továbbra is rendkívül riasztó és ellentmondásos jelenségek kísérték. Ilyen mindenekelőtt a nemzeti-nemzetiségi problémák oly mértékű kezelhetetlensége, amely már a Szovjetunió állami kohéziójának kérdését is felvetette (Baltikum, Azerbajdzsán, Örményország, Üzbegisztán, Grúzia). Olyan események, mint a hosszú hónapokon keresztül felderíthetetlennek bizonyult brutális grúziai sortűz, még azt a lehetőséget is felvetették, hogy a hatalmához ragaszkodó konzervatív apparátus provokációkra és (egyelőre) helyi jellegű összeesküvésekre vagy puccskísérletekre is képes a gorbacsovi típusú reformok megtorpedózása érdekében. Az utóbbi hónapokban egyre nőtt annak a kombinációnak a valószerűsége, hogy a korábbi szovjet szinthez képest is katasztrofális ellátási nehézségek mögött szintén az apparátus szervezett provokációi és szabotázsa rejtőzhetnek.
Ilyen körülmények között a szovjet belső helyzet továbbra is rendkívül veszélyes, bizonytalan és ingatag maradt. Ezen mit sem változtatott az, hogy Gorbacsov gesztusértékű külpolitikai kezdeményezései (egyoldalú, bár korlátozott európai csapatvisszavonás, ismételt leszerelési kezdeményezések, az „európai ház” gondolatának hangsúlyozása) továbbra is általában kedvező nemzetközi fogadtatásra találtak. Teljes mértékben megmaradt, sőt fokozódott az egyensúlykülönbség a szovjet intellektuális és politikai élet – beleértve a külpolitikát is – dinamikus mozgása, ill. a gazdasági és közigazgatási átépítés immobilitása között. Ennek sok oka van, de a legfontosabb kétségkívül az, hogy a közigazgatási és politikai apparátus a maga egészében még a sztálini típusú apparátus, amely egyúttal a hagyományos orosz cári bürokrácia legriasztóbb jegyeinek a hordozója.
A helyzetet bonyolította, hogy ebben az irtózatos méretű, magát makacsul „szocialistának” minősítő – s ezzel a fogalmat kompromittáló – válságövezetben nemcsak a centrum (Moszkva) helyzete maradt ingatag. Az önmagában is világrésznyi méretű Kínában több hónapig tartó, elhúzódó hatalmi harc során a hatalmi monopóliumát őrző párt „sztálini reflexszel” tömeggyilkossággal és perek sorozatával válaszolt annak a radikális reformirányzatnak a fellépésére, amely a korábbi gazdasági reformokat a politikai intézményrendszer átalakításával akarta végre összekapcsolni.
Teljesen más irányú és ennél komplexebb politikai mozgás zajlott le az 1989 nyarát megelőző 12 hónapban Európában. Két országban (Lengyel- és Magyarország) gyakorlatilag bekövetkezett a kommunista pártállam politikai-lélektani bukása – ám anélkül, hogy megváltozott volna a hatalmi elnyomó apparátus tényleges összetétele és kapcsolatrendszere. 1989. jún. elején a lengyel ellenzék elsöprő erejű győzelme a választásokon és azt követő zavara bizonyos értelemben ezért éppen úgy „sajátos figyelmeztetést” jelentett a radikális reformerek számára, mint más vonatkozásban a pekingi vérfürdő. Rendkívül markánsan felszínre dobta: milyen kockázatos és milyen dilemmákat dobhat fel a parlamentáris demokráciába való áttörés kísérlete. Mennyire komplex, átgondolt és újszerű megoldások szükségesek a destabilizálódás elkerülésére.
A már említett kelet-európai komplexitáshoz tartozik, hogy Lengyelországgal és főképpen Magyarországgal szemben kialakult egy NDK–csehszlovák–román–bolgár „tagadási front”. Ez a dolgok természetes logikájánál fogva egyben a gorbacsovi reformszárny ellen is irányul, és természetes szövetségese a konzervatív szovjet apparátusnak. Az említett „tagadási front” számára valóságos „istenáldást” jelentett az 1989. jún.-i pekingi sortűz és a nyomában kibontakozó véres elnyomás.
Részben a távolság, részben a szovjet politika csúcsain kialakult hatalmi helyzet miatt az említett időszakban ez a „tagadási front” a pekingi „injekció” után sem tudott a szó teljes értelmében egységes és a akcióképes erőt alkotni: nem tudta megváltoztatni a kelet-európai „reformtrend” irányát.
Az elvileg szkeptikus, politikai értelemben az egész időszakban „kivárásra játszó” amerikai és NATO-politika a hónapok múltával – de különösen 1989 kora tavaszától kezdve – fokozatosan arra kényszerült, hogy valamiféle koherens politikát (ha úgy tetszik, egy washingtoni „keleti politikát”) dolgozzon ki. Ennek első jele a febr.-ban napvilágot látott Kissinger-terv volt. Ez lényegében 2 pontból állt: 1. A kelet-európai államok nemzeti önrendelkezésébe a Szovjetunió nem avatkozik be; 2. a NATO a maga részéről kötelezettséget vállal, hogy politikailag és értelemszerűen katonailag sem hatol be Kelet-Európába, tehát nem kérdőjelezi meg azt, hogy a Szovjetuniónak e régióban elemi biztonsági érdekei vannak, amelyeket a Nyugatnak tiszteletben kell tartania, s nem vitaija az említett országok alapvető lojalitását a Szovjetunió legitim biztonsági érdekei iránt.
Az amerikai külpolitika a maga vegytiszta formájában nem fogadhatta el a Kissinger-féle megközelítést, mert az nem felelt meg többé a NATO hatalmi realitásainak s a politikai egység felé haladó Nyugat-Európa politikaformáló igényeinek. Washington nem vállalhatja egy második Jalta társszerzőségét, tehát azt, hogy egy nem-európai és egy félig európai szuperhatalom az európaiak feje fölött döntsön az európai régió további sorsáról A hivatalos amerikai elutasítás ellenére a kissingeri gondolkodás alapelemei felbukkannak az amerikai külpolitikában. Magának a visszautasításnak a következménye volt a Carter nemzetbiztonsági tanácsadója, Brzezinski által kidolgozott tézis. Ez határozottan elutasította az új Jalta gondolatát. Ám Kissingerhez hasonlóan a kölcsönös leszereléssel párhuzamosan a NATO és a Varsói Szerződés meghatározott időre szóló fennállását tartja szükségesnek az európai stabilitás fenntartása érdekében. Úgy azonban, hogy a Varsói Szerződés térjen vissza eredeti, szigorúan katonai-védelmi funkciójához. Brzezinski: „A NATO és a Varsói Szerződés ily módon előbb-utóbb a meglévő területi megoszlásban a kölcsönös biztonság koordinátarendszerévé válhat – de úgy, hogy a Varsói Szerződés megszűnik a szovjet ideológiai ortodoxia regionális eszköze lenni.”
Az említetteken túlmutató, hivatalos kormánypolitikának tekinthető doktrína nem fogalmazódott meg Washingtonban. Az év derekán mindenesetre egyértelműnek tűnt hogy a gorbacsovi radikális reformot a Nyugat kedvezőnek, de labilisnak ítéli. Ezért „fel kell ajánlania” Gorbacsovnak a geopolitikai stabilitás ésszerű minimumának és a legitim biztonsági érdekeknek a tiszteletben tartását. Ha ugyanis a helyzet oly mértékben fellazul, hogy a radikális reformerek és személyesen Gorbacsov „az új orosz birodalom felszámolásának” felelőseivé válhatnak, az nemcsak személyes bukásukat, hanem az egész folyamat összeomlását eredményezheti. A varsói és budapesti Bush-látogatás ugyanakkor azt is jelezte – s ennyiben anti-Jalta vonásokat mutatott –, hogy Washington immár nem Moszkván keresztül, hanem közvetlenül kíván tárgyalni a varsói válságrégió reformországaival.
Gömöri Endre
