A barczasági szászok és e vidék jogtörténelme.
A barczasági szászok és e vidék jogtörténelme.
A német lovagok idejötte és honnan származásáról, viselt dolgaikról, valamint kiüzetésükről is biztos okmányi tudomásunk van. Nem vagyunk azonban ily szerencsések az utódaikként megjelent szászokkal; mert ezek idejöttének körülményeiről és idejéről semmi adattal se birunk. Nem tehetjük fel azt, hogy ezek a többi szászokkal egyidejüleg Géjza alatt jöttek volna be, mert ez esetben, mint a szebeni s többi szászok bejöveteléről emlékezet lenne az adománylevelekben, s különben is, ha a német lovagokat megelőzőleg lettek volna itt, akkor nem mondathatott volna a lovagok adománylevelében, hogy terra inhabitata, hanem bizonynyal egy akkor ott levő német telepről legalább is emlités tétetett volna magában ez okmányban. Némely irónak azon képzelgés és légből kapott állitásáról, mintha az erdélyi németek góthoktól visszamaradt ős lakói lennének Erdélynek*, magok a szász irók is alaposb kritikával irt ujabb történelmi irásaikban kezdenek lemondani; s alig tehetünk fel egyebet, minthogy a német lovagok mint későbbi telephelyükön Poroszországban is tették, a maguk kényelme és szolgálatára hivtak be Németországból, mint hiszik Flandria és Thüringiából* német gyarmatosokat, mert a lovagok mint olyan harczos büszke nép, az akkor kicsinylett és lenézett földmíveléssel nem foglalkoztak, az ott talált székely és bessenyők mint szabad benszülöttek a szolgai szerepre nem vállalkoztak, különben is saját területük művelésével elfoglalva levén, minélfogva a lovagok kényszerülve voltak szolgálatkész németeket hozni be; a kik ugy látszik, letelepülésük után csakhamar tért foglaltak, mert egy 1212-ki okmányban „populus ibidem habitans”, egy 1213-kiban „universis populis ibidem presentibus” előforduló kifejezés* már akkori ott létüket látszik jelölni. Hogy a betelepitett németek meglehetős alárendelt és szolgai helyzetben voltak, s hogy a lovag urak az akkori feudalis fogalmak szerint bántak el velük, tanúsitja egy 1222-ki okmány*, melyben „populi eorum” kifejezés fordul elő, mi szolgai alárendelt helyzetet jelöl; ugyanezen okmányban a barczasági német települőkre vonatkozólag azt találjuk: „Homines num quoque terram inhabitantes predictam ad eorundem fratrum servitium ac utilitatem sine requisitione liberos dimissimus”*, tehát a betelepitettek a lovagok szolgálatjára voltak rendelve, s csak ezen okmány által szabadittatnak fel némileg ezek nyomása alól. Hogy elnyomott helyzetben voltak, mutatja a vizsgálatra kiküldött lilienfeldi, kerczi és egeresi apátoknak 1225-ki jelentése, melyben irva van, hogy a lovagok alattvalóikkal kegyetlenkedtek, a mi természetes is volt, mert világ teremtése óta a papi hatalom mindig és mindenütt türelmetlen és szivtelen volt, s nincs és nem volt a papi zsarnokságnál utálatosabb és gyötrőbb az emberiségre nézve; a bráminok, török kadik, arab kalifák és római pápák e tekintetben hajszálnyira hasonlitottak egymáshoz, s kegyetlenek csak akkor nem voltak, a midőn nem lehettek.
Toppeltin szász iró az erdélyi szászokat a góthok, geták stb. utódainak állitotta, s azt etymologiai leszármaztatással támogatja, például a Detschen, Deutschen elnevezést Deci, Daci, Daciából eredteti; a Moosert a franczai monsieurből; követte őt Tröster, ki Murarából, vagy a németek által hordozott lándzsa nevéből származtatja, s mindennek nagy nyomatékot adtak Bonfin azon állitásával, hogy Nagy Károly a lázongó szászokat legyőzvén Erdélybe vitte; azonban ezen themának tarthatatlanságát az ujabb szász irók magok is átlátták.
Ezt Philippi a barczasági szászok beszédmodora és némely szokásaikból következteti, s abból, hogy a lovagok főnöke Salza Hermán maga is thüringiai levén, alkalmasint földieire is gondolt a gyarmatositáskor. A Királyföldről Gejza király korábbi gyarmatosai közül nem jöhettek, mert Endre adománylevelében határozottan ki volt kötve, hogy onnan jövőket befogadniok nem szabad, ezen mondatban: „Ita ut si aliquis de cetero de nostris hominibus vel hospitibus terrae nostrae pertinentibus ad ipsos transmigraverint statim cum ad notitiam fratrum ex veritate pervenerint eos qui sic intraverint, expellant“. A Királyföldről semmi esetre nem jöhettek, mert onnan jövőknek befogadását szigoruan eltiltotta Endre királynak egy első mint második adománylevele.
Lásd Philippi „Die deutschen Ritter“ 25. lap.
Lásd Philippit u. o. 25. és 35. lap. A gyarmatosok alá voltak rendelve a lovagoknak, azoknak adót, dézmát fizettek, tartoztak várépités és egyéb munkákban dijtalanul, mikor kirendeltettek, dolgozni, a törvénytételt és igazságszolgáltatást a lovagok gyakorolták; a gyarmatosok uraiknak ismerték a rend lovagjait, tartoztak harcz idején támogatni. Ezért faluikban bizonyos önkormányzati jogot gyakoroltak, a birtokolt föld azonban a lovagoké volt, arról fizettek, s utódaikra csak ugy hagyhatták vagy csak ugy adhatták el, ha az utód vagy vevő a lovagok iránti tartozás és szolgálmány teljesitését átvállalta. Lásd bővebben Philippi u. ott. 33–38. lap. Szóval bizony csak olyan alárendelt jobbágyi helyzetben voltak.
Lásd Endre király 1222-ben kelt második adománylevelében, közli Fejér Cod. Dipl. III. 1, 370.
A mit a német lovagok alatti német gyarmatokról felhozék, mind csak vonatkozások, melyek sejtetik a német gyarmatok itt létét; de legelső biztos okmányi tudatunk csak 1252-ből van, mely évben Béla király egy adománylevelében Saxones de Barassu néven határozottan megemlittetnek*.
Lásd Philippit u. ott. 25. lap.
A lovagok elüzetése után a Barczaság ujból visszament a székely ispánok hatósága alá, a hová régen is tartozott, az ott levő királyi várak: Brassobia, Höltvény, Feketeholm, Királyköve (Királkeve) és Törcsvár egyenesen az erdélyi vajdáktól függtek, azok őrizetét továbbra is az ott lakó székely-bessenyő nép (a tiz falu mostani magyar lakói), milita castrensis néven alkotta, s mint ilyen Fehérvármegyében levén beosztva, egyenesen az erdélyi vajda politikai és katonai vezetése és administratiója alatt állott. E várakhoz a már keletkezett Brassó és a szász gyarmatok tartoztak időnként bizonyos összeggel járulni, igy 1430-ban Heltvén, Törcs és Királykeve kir. várak élelmezésére Brassó 100 arany forintot fizet*. Hogy pedig e várak a lovagok kiüzetése után valójában az erdélyi vajdák hatósága alatt állott kir. várak voltak, az majd e várak leirásánál tüzetesen be lesz bizonyitva, itt átmenetileg csak azon egy bizonyitékot hozom fel, hogy a midőn II. Ulászló 1508-ban Törcsvárát 6300 frtért Brassónak elzálogositja, ezen okmányban határozottan felhozza, hogy e várat bozyni és szent-györgyi Péter gróf erdélyi vajdától visszavéve adja zálogra a brassóiaknak, főleg azért, mert Péter vajda Törcsvárában levő várnagyai és más tisztjei a brassóiakat sokféleképpen nyomorgatták, szokatlan vámokkal terhelték, elfogatták, s kiváltságdíjakat szedtek, a szászok közé kiszállva előfogatokat rendeltek, ugy hogy évenkint legalább 60 frt kárt tettek a brassóiaknak, azért a mi országnagyainkkal egyetértve Törcsvárát (Castrum Terch) kivéve az erdélyi vajdák kezéből és hatósága alól, azt Brassónak adjuk 25 évre zálogra stb.* Itt határozottan ki van fejezve, hogy Törcsvára addig az erdélyi vajdák alatt állott.
Lásd Nemere 1871. évf. 95-ik számát.
Lásd ez okmány hiteles másolatát az erd. kormányszék levéltárában.
De hogy nem csak az ott lakó magyarság, hanem a szászok is ez időben, sőt több századon át azután is a többi szász székektől, az ugynevezett Királyföldtől külön állva a székely ispánok hatósága alá voltak rendelve; hogy a Barczaság egészen a nemzeti fejedelmekig a Székelyföld kiegészitő része, annak tartozéka volt, hogy a székely ispánok egyszersmind Brassó és a helyhatóságilag ennek alárendelt barczasági szász községek főispánjai, tehát politikai főnökei is voltak, s hogy ottan hatalmukat odarendelt alispánok által gyakorolták, arra számtalan oklevéli bizonyitékot találhatunk. Én itt csak néhányat fogok felhozni.
1341-ben Róbert Károly, János és Jakab brassói ispánokhoz egy birói parancsot küld*.
Lásd Fejér Cod. Dipl. VIII. 4, 494.
1344-ben András mester székelyek ispánja egy tanulevélben ekként czímezi magát: „Nos Andreas comes trium generum siculorum de Brassow et de Bistricia”*. E czímet használja két más (1349. kelt) itéletben is*.
Ugyanott IX. 1, 263 és Székely oklevéltár I. k. 51. lap.
Ugyanott IX. 1, 734 és 735.
1351-ben István erdélyi herczeg (király öcscse) Miklós székely ispánhoz igy ir: „Nicolao filio Bricii, comiti de Brasschau, nec non vice comiti suo”*.
Ugyanott IX. 2, 85 és Benkő Spec. Tran. és Székely oklevélt. I. 60.
1355-ben Lajos király a székely ispánhoz küldött birói parancsában, ezt ekként czímezi: „Magistro Lewkews (Lökös) comiti siculorum et de Brassou nec non Petro filio Dominici vice comiti dicti comitatus de Brassou”*.
Lásd Fejér Cod. Dipl. IX. 3, 223 és Székely oklevéltár I. 64.
E czímzést ismételten feltaláljuk ugyan Lajos király 1361- és 1370-ben kelt rendeleteiben, ez utóbiban igy: „Magistro Stephano comiti syculorum et de Brassou et ejus vicegenti in Brassow”*.
Ugyanott IX. 4, 227. és Székely oklevéltár I. 75.
1394-ben Zsigmond király a brassai szászoknak adott védlevele foganatositása iránt a székely ispánhoz mint Brassó ispánjához rendelkezik*, egy más levelében a székely ispánt a brassaiak rendes ispánjának (comes ipsorum civium, hospitum ordinarius) nevezi*.
Ugyanott X. 2, 291.
Lásd Szabó Béni „az erdélyi szászok“ 51. lapján.
1438-ban ugyan Zsigmond király Brassó városát és kerületét biztositja, hogy székely ispánokul oly férfiakat küld Erdélybe, a kik jogaikban megtartják, s ellenség ellen megvédik*.
Lásd Székely oklevéltár I. 136–137.
Ezután a székely ispánok czímezésében ugyan ritkábban fordul elő a brassai ispánság, de hogy a főczím utáni etc.-ban az is fenfoglaltatott, mutatja az, hogy minden Brassót és vidékét érdeklő királyi és vajdai intézkedés, szabadalom megtartására és megtartatását tárgyazó rendelet, a brassaiak minden kiváltságai és adományaiba való behelyezés, minden a brassaiakon és vidékieken történt zsarolás, jogfosztás vagy zaklatás elleni intézkedés folytonosan a székely ispánokhoz volt küldve*.
Az erre vonatkozó okmányok nagy tömegéből itten hivatkozom Fejér Cod. Dipl. IX. 4, 499. IX. 4, 227. X. 1, 222, X. 2, 305, 568–569 és Székely okevélt. I. 75, 76, 79, 89, 90, 109, 128, 136 és 140.
A székely ispánok szedték be az adót; befolytak a biróválasztásra, bünügyi és más nagyobb perekben elnököltek, a birságok egy részét vették, harminczad, vám-, és minden királyi jövedelmek iránt intézkedtek*, sőt a királynak fizetett 150 márka ezüst mellett a brassaiak, a székely ispánnak külön adtak évenkint egy 20 frtos lovat, egy ebédet és egy vacsorát*. A székely ispán magát egy alispán által helyettesitette; ezenkivül volt Brassónak választott birája, ki judex, comes terestris, villicus de Brassó néven fordul elő, s ki az esküdtekkel (consules, jurati, seniores) intézte előbb Brassó, később az odacsatolt Brassó-vidéki szász községek belügyeit, s képezte az első foku biróságot, honnan a székely ispánhoz felebbeztek. Nem csak politikailag függött Brassó és vidéke a székely ispántól, hanem törvénykezésileg és hadszervezetileg is, s mig a Királyföldbe kebelezett többi szászok katonáskodástól mentesitve voltak, akkor Brassó vidékének szász lakói tartoztak 50 lándzsást adni az ország hadához, oly esetekben, midőn a király nyugati hadmenetre vezette sergeit, de a midőn a király keletre irányzott hadmenetben személyesen vezénylett, akkor a brassai és vidéki szászok tartoztak lovon- és gyalog fejenként felülni; mi a székelyföldi általános hadkötelezettség elveinek, tehát a székely hadi szerkezetnek alkalmazását jelöli*. Brassó és vidékének a székely ispántól való függésén nem változtatott semmit az, hogy I. Lajos 1377-ben a barczasági 13 szász helységet kivéve a székely ispán hatósága alól Brassóhoz csatolta*, mert ez csak Brassó hegemoniáját alapitá meg, valamint az sem, hogy Zsigmond királytól szabadalmat nyertek arra, hogy polgári pereiket a szebeni birósághoz felebbezhessék, mert ez csak az igazságszolgáltatás egyik ágára nézve függetlenité a székely ispánok alól, s idegeneknek szászok elleni pereiben ezután is másodbiróságilag a székely ispán biráskodott*, valamint a brassaiak a székely ispántól való politikai függése is fenmaradt egészen a nemzeti fejedelmekig, s Brassó vidék soha a Királyföldhöz csatolva, abba incorporálva nem volt, legalább annak törvényeinkben és okmánytárunkban sehol semmi nyomát fölfedezni nem tudjuk, sőt Brassó különállása biztos jeléül vehetjük azt, hogy a midőn 1492-ben II. Ulászló és Fridrik császár közt a magyar korona öröklése iránti, a magyar nemzet tudta és akarata ellenére kötött szerződést, a királyföldi szászok (csak Szeben és a hétszékiek) aláirták, azok között sem a beszterczei, se a medgyesi, se a brassai és vidéki szászokat nem találjuk, mivel ezek akkor sem tartoztak a Királyföldhöz*.
Lásd Szabó Béni „az erdélyi szászok“ 51, 59.
Ugyanott 54. lap.
Ez ugyan később megváltozott, mert Mátyás király átlátva, hogy a szászoknak had idején nem sok hasznát lehet venni, a hadi segély pénzbeni megváltását rendelte, a mint ezt alább tüzetesebben kifejtendem.
Lásd ez okmányt Sieb. Quartalschr. VIII. 253.
Lásd Szabó Béni „az erd. szászok“ 59. Mert a perek felebbezése nem vonta maga után soha a politikai egyesülést, hisz Hunyadi János is megengedte a beszterczeieknek a Szebenbe való felebbezést. Kolozsvár is egy ideig oda felebbezett, de azért azok nem tartoztak a Királyföldhöz, ily felebbezést királyaink másutt is engedélyeztek, mit Kőszegnek Sopronhoz, a Kis-Szebenieknek Kassához, a nélkül, hogy az a külön állást megszüntette volna. Láss erről többet Szabó Béni idézett munkája 117. lapján.
Lásd Szabó Béni ugyanott 117–118.
Tagadhatlan azonban, hogy az erdélyi szászokban meg volt az egyesülési hajlam, valamint elvitázhatlan az is, hogy századok hosszu során át az erdélyi szászok jellemző szivósságuk és ismeretes circumspectusságuknál fogva mindent elkövettek arra, hogy a Királyföldtől geografiailag teljesen elkülönitett, Erdély ellentétes két szögletében fekvő és a székely ispánok alatt álló Beszterczét, valamint Brassó-vidékét magukhoz vonják; azon különös Szt.-Istvántól öröklött vonzalom és jóindulat, a melylyel az Árpád-házból, s utánok a vegyes házakból való királyaink a német települők iránt viseltettek, erélyesen ki lett zsákmányolva; minden kiváltság, szabadalom és adománylevél egy-egy lépés volt a kitűzött czél elérésére. A hon szerencsétlenségét, az uralkodók gyengeségeit vagy szorultságát mindig hasznukra tudták forditani, egy-egy darab föld, terület vagy jog megszerzésére hasznositani*. Igy I. Lajos király azon engedélyt, hogy a barczai 13 szász falu törvénykezésileg Brassó alá rendeltetett Brassó vidékének kikerekitésére; Zsigmond király azon engedélyét, hogy polgári pereiket Szebenbe felebbezzék, a Barczaságnak a Székelyföld politikai kötelékéből való kiszakitásáig tudták fokozni, II. Ulászló pénzzavarait pedig akként hasznositák, hogy Törcsvárát zálogra adta nekik, mi a Törcsvárához tartozott 10 magyar falunak a magában jelentőtlen kiterjedésű Brassó vidékhez való csatolását, és e faluk szabad népének lassankénti leigázását és jobbágygyá tételét eredményezte*. Mindezen fokozatos, kiszámitás szerinti térfoglalás – mi ha önzetlen hazafiságra nem, de nagy életrevalóságra mutat – közelebb vitte a nemzeti egységhez, s a mit parányiságuk a nagy Magyarországon elérni nem tudott, azt meghozta nekik a nagy nemzeti vész: a mohácsi véres nap, a mely a nagy Magyarországot három darabra szakitván, a kis Erdély különválásának s önálló országgá constituálásának lett okozója. Az ekkor kifejlett nagy nemzeti tusában megkisérték ugyan előbb a Ferdinánddal való szövetkezést; de legyőzetvén, s átlátván, hogy Zápolya nélkülök is Erdélyben szilárd állást foglal el, hogy trónját erős, leghazafiasabb és mindenre kész erős párt támogatja, a körülmények kényszerüségével könnyen megalkuvó jellemüknél fogva, a fait accomplit elfogadták, sőt a helyzet előnyeit ez alkalommal is ki tudták zsákmányolni. Erdély különállása oly helyzetet biztositott e kis országban számukra, mi százados törekvésük főczélját, a szász nemzeti egység létrehozatalát nagyon megkönnyitette. A székely ispánok hatósága alatt levő Besztercze Medgyes és a Barczaság beolvasztásának procedurája nagyon meg lett könnyitve az által, hogy a székely ispánság eltöröltetvén, az a fejedelmekre szállott át, ezek pedig országos gondjaik s a trón miatti tusák közepette, nem mindig érkeztek rá a politikai határok fentartása felett őrködni, sőt gyakran pénzzavarban levén, az ezt kizsákmányolni tudó szászoknak elnézték azok megsértését. Igy volt ez a királyi várokkal és tartozandóságaikkal is, melyek az erdélyi vajdák hatósága alól szintén a fejedelmekre szállván, ezek elnegligálták annyival inkább, mert a törökökkel – kik ellen e várak leginkább emeltettek volt – Erdély szövetség- és baráti viszonyban levén, e várak jelentősége megszünt; s igy a fejedelmek jóindulatát vagy pénzzavarait mindig felhasználni tudó, vagy a trón feletti vitáikban a keritett városaik miatt jelentékenynyé vált szászok csatlakozását szükséglő fejedelmek elnézését könnyű volt kinyerni, s igy a Barczaságnak a Székelyföld kötelékéből való kiszakitása, az ottani királyi várak és tartózandóságaiknak elfoglalása és a Királyföldhöz való csempészése csak idő kérdésévé vált.
Igy csatolták az eredeti hét székhez, később a két széket Medgyes és Selyk (ma Nagy-Sink) széket, a később keletkezett Szászváros széket, Szelistye széket, a kerczi apátság és Talmács vár területét.
Ezen procedurát majd Hétfalu leirásánál tüzetesen fogom tárgyalni.
Erdély nemzeteinek különleges jogviszonyai és hadszervezete alapján, nem volt nehéz azon a szászok agyában megfogamzott diplomatikai eszme kivitele, hogy Erdély nemzetiségek vagy inkább nemzeti területek szerint szerveztessék. 1542-ben a tordai országgyülésen a szászok Erdély harmadik nemzeteként jelennek meg s kötnek szövetséget a magyar és székely nemzettel. Az 1545-ki tordai országgyülésen ez nemcsak megujittatott, hanem a közterheknek a három nemzet általi egyarányos hordozása is kimondatott, a mi kétségtelenül elein nagy pénzbeli áldozatot rótt a csekélyebb számu szászokra – mit különben a hadviselésben való csekély részvét nagyon is ellensúlyozott – de megteremté az erdélyi szászok egygyéolvadásának, az addig különállott Besztercze és Brassó-vidéke Királyföldhöz való csatolásának mulhatlan szükségességét; a mi ekkor ha törvényileg nem is, de tényleg – mint a tordai határozat logikai következménye – létre volt hozva, annyival inkább, mert a reformatio már megteremté a vallási egységet.
Szükség volt azonban egy oly testület vagy hivatalnokra, a ki a nemzeti egység központját képezze, s erre a szebeni egyetem és királybiró szemeltetett ki. Szeben hegemoniája a hét szász szék felett már régóta meg volt alapitva, ezt csak ki kellett a bekebelezendő Besztercze és Brassó vidékre terjeszteni, hogy a szász nemzeti egység valóságos ténynyé váljék, s e művelet kellő óvatossággal lett végrehajtva.
Látók fennebb, hogy a szebeni egyetem (universitas) mint másodfoku biróság már létezett, ennek hatáskörét kellett bőviteni, mit Báthori István jóindulata alapján ki is eszközöltek, mert ezen fejedelem 1583-ban február 18-án egy elébe terjesztett statutumot erősitett meg, a mely a szebeni egyetemet a szász nemzeti vagyon kezelésére feljogositotta, s mely a kormányi rendeletek kihirdetése és végrehajtására nézve e testületet némi helyhatósági joggal ruházta fel, ugy azonban, hogy hozandó szabályzatait és intézkedéseit megerősités végett mindig fölterjeszsze a fejedelemhez.
Ekkor Brassó és Besztercze vidék politikai odacsatolása még nem volt létre hozva, mert Báthori statutumában még csak a hét és két székről van emlités, Brassó és Besztercze vidékről egyetlen szó sincsen; de a mint a szász egyetem lassanként gazdászati és birósági testületből a szász székek önkormányzati jogának confiscatiójával, némileg politikai testületé nőtte ki magát, s a mint az egyetem elnöke, szebeni királybiróból idő folytán az egész szász nemzet ispánjává lett, azon mértékben létrejött a szász nemzet politikai egysége is, mit Brassó és Besztercze vidéknek a Királyföldbe való beolvasztása koronázott meg, midőn az addig ismeretlen és szokatlan „naito saxonica” elnevezés is divatba hozatott*. A Barczaság szászok által lakott része magában csekély volt, a szász nemzet, mely szép menyasszonyát egy gazdag hozománynyal kivánta érdekesebbé tenni, a szomszéd Törcsvár és az ahoz tartozó 10 magyar faluban hitte azt feltalálni, s azért a körülmények eszélyes felhasználásával, Bethlen Gábor jóindulata és II. Rákóczi György pénzzavaraitól segíttetve, kivitték azt, hogy Törcsvára – mely tartozandóságaival Brassó vidék területét jóval felül haladta – 1651-ben csekély összegért inscribáltatott Brassónak azon kikötéssel, hogy az azután is megyeterület, az ott lakók pedig szabad polgárok maradjanak. Ezen törvénybe iktatott kikötések azonban nem sokáig tartattak meg, mert a törcsvári területen lakó szabad magyar népet csakhamar leigázták s jobbágyaikká tették, Törcsvár területét pedig beolvaszták Brassó vidékébe*, mely igy aztán az annectálásnak méltó tárgyát képezte. De valamint az egyetem és a szász ispán jogterjeszkedése csak ugy sutyomba, lassanként, a kedvező momentumok felhasználásával jött létre, ugy a két vidék identificatiója is csak titokban hajtatott végre, ugy hogy Brassó és Besztercze vidéke mintegy becsempésztetett a Királyföldbe, mert tény az, hogy az odacsatolás törvényhozásilag vagy fejedelmi beleegyezés által elismerve és szentesitve sohasem volt, valamint tény az is, hogy ezen odacsatolás – mely véglegesen az osztrákházi uralkodók alatt jött csak létre – Brassó és Besztercze vidék lakóinál sokáig fenmaradt ellenhatást idézett elő, mert mint minden centralisatio, ugy a szász összpontositás is létrehozta azon bureaucratiát, melynek elvi és gyakorlati hűségtelenségét, a kezelésben felmerült jellemző botrányokat és hatalmi túlkapásait, a szabadabb lételhez szokott, és a multban a székely ispánok és fejedelmek fensősége alatt szép önkormányzati jogot élvezett Brassó és Besztercze vidéke nem igen tudta elszivelni, s mihelyt alkalom nyilt, nem is mulaszták el az ellen remonstrálni. 1690-ben midőn a kormányszék kérdést tett, hogy a szebeni királybirót mint a szász nemzet ispánját el akarják-e ismerni? Brassó, Besztercze és Medgyes is az ellen nyilatkoztak, saját önállóságukat követelték, s csak az egyetemi gyülést ohajtották közös érintkezési pontul megtartani*.
Ekkor csinálták a régi szász pecsét helyett, melyen: „Sigillum cibiniensis provinciae“ volt körirva, a hét város uj pecsétét, s oda vésették a hangzatos: „Sigillum nationis saxonicae“ köriratot. Lásd Szabó Béni „az erdélyi szászok“ 114. lap.
Ezt majd a 10 falu és Törcsvár leirásánál tüzetesebben és alaposabban kifejtendem.
Lásd Jakab Elek „Királyföldi viszonyok“ 23–24. lap.
1691-ben a Lipót-féle, Erdély közjogát szervező oklevél is a szászok önkormányzati jogát „jus municipalé”-nak nevezi, s mint ilyet hagyja helyben.
1698-ban, midőn a szebeni duum viratus (azaz királybiró és ispán) hatáskörét* az egész Szászföldre ki akarták terjeszteni, Brassó ez év aug. 1-én az ellen a kormányszékhez egy nagyon erélyesen szerkesztett óvást terjesztett fel, melyben a többek közt ez áll: „Nem hogy valami hatósága lett volna a szebeni birónak, polgármesternek Brassó város és a Barczaság vidéke felett, hanem inkább e szab. kir. város és vidék emberi emlékezetet meghaladó idők óta teljes szabadsággal s a szebeni birótól vagy ispántól független hatósággal birt, melyet a maradékra is épen és csonkitatlanul akar átadni, és semmit inkább nem ohajt mint azt, hogy minden szász város megelégedvén a maga szabadságával, a más buzájába sarlóját ne vágja” stb. Ily értelmű felterjesztést tett Besztercze és Medgyes is. Ezek önkormányzatukat azon időben meg is tartották, s a szebeni szász ispánnak semmi más beleszólási és beavatkozási joga nem volt, mint tisztán birói, azaz, hogy e városok és vidékek is pereiket a szász egyetemhez fölebbezték*.
Hogy a szebeni duum viratus hatáskörét megérthessük, szükségesnek itélem a szebeni ispánságnak, miből a szász ispán időfolytán kifejlődött, rövid jellemzését adni. II. Endre király idejéig, ugy látszik, a több apró törvényhatóságból alakitott Szebenszéknek több apró ispánja volt, ezen uralkodó az ezek zsarolása ellen felfolyamodó szászok kérésére eltörölte, s egyet a szebenit constituálta, mint a király mondja: „quantenus illos (szeben székieket) nullus judicet nisi nos vel comes cibiniensis quem nos eis loco et tempore constituimus“, tehát ezek királyi elnevezéstől függő ép oly ispánok voltak, mint a többi megyék ispánjai, s jó sokáig nem is szászok, hanem más nagy hivatalokat viselő magyar főurak voltak: igy Apor László és Tamás (R. Károly kori) erdélyi vajdák viselték a szebeni ispánságot. V. István idejében Albert tárnokmester, 1272-ben Mojzes nádor, ismét Miklós főtárnokmester volt szebeni királybiró. (Lásd Fejér Cod. Dipl. V. 1, 138, 152, 180, 183, 185, 186, 192, 199, 204, 241, V. 2, 82, 87, 774. 492. V. 3, 61, VI. 2, 396. VIII. 2, 589, 599 és Szabó Béni „Az erd. szászok“ 76 s köv. lapjait.) I. Lajos idejében 1259 tájatt alkalmasint a szászok zendülése miatt a szász székek az erdélyi vajdák hatósága alá rendeltettek, s Szebennek csak birói hatáskörrel felruházott és királytól kinevezett királybirája (judex regius) maradt meg, kinek hatásköre csak Szebenszékre terjedt ki. (Lásd Szabó Bénit ugyanott 91–93. lap) ez megosztá birói teendőjét a választott Szeben tartományi ispánnal (comes terestris, comes provincialis); ezen tartományi ispánságból fejlődött ki később a szász székek politikai egységének kierőszakolásakor a király által kinevezett szász ispán vagy comes nationis saxonicae (mit hibásan neveznek: Graf der säschsischen Nation, mert comes magyarul ispán), ki mellett megvolt a választott királybiró. Ezek ketten alkották a fennemlitett duum viratust. A szászok tervei kivitelében nagy akadály volt az, hogy a szász ispán királyi kinevezéstől függött, azért ezen ugy véltek segiteni, hogy a szász ispánságot és szebeni királybiróságot egy személyben egyesiték, s választás által töltötték be, mignem II. Lipót 1791-ben ezen visszaélést megszüntetendő, a szebeni királybiróságot eltörölte, a szász ispánság betöltését pedig magának hagyta fenn. 1845-ig a szász ispánt Szebenszék választotta, ekkor lett megválasztása a 11 szász székre átruházva. Igy volt ez 1849-ig, mikor Bach eltörölvén a szász ispánságot, a Királyföldet is Bezirkekre osztva kerületi főnökök alá rendelte. 1861. ujból felelevenitette a szász ispánságot, kit az egyetem által (az összes szász székek választottjai közül) candidált három egyén közül az uralkodó nevez ki. Ezen ispán elnököl az egyetem gyülésein, s napjainkban oly hatáskört kezd magának egyetemével vindicálni, minővel sohase birt. Különben Erdély uniója és unificatiója tán se ezen szász ispánnak, se az egyetemnek jogalapja és értelme nincsen; mert épp oly joggal követelhetnék a székelyek nemzeti ispánjaik és nemzeti gyüléseik, valamint az erdélyi megyék is a vajdaság reorganisatióját, mint a minő jogalapon a szász comes és universitas fennáll, ennek és annak is alapja a régi kiváltságolt korban van, annak pedig a teljes jogegyenlőséget megteremtett 1848 után nincsen és nem lehet értelme, nem, főleg a maguknak civilisatori szerepet követelő szászoknál.
Lásd részletesebben Jakab Elek „Szászföldi viszonyok“ 23–24. lap.
Azonban a szász ispán és az egyetem hatalmi terjeszkedése mindinkább absorbeálta a polgári szabadságot, a mi nemcsak egyes városok és vidékek panaszait, hanem a fejedelem haragját is felkölté, főleg az által, hogy az addig szokásos Királyföld elnevezés mellőzésével a Szászföld elnevezést kezdették használni, miért Mária Terézia 1770. aug. 3-án komolyan megfedvén a szászokat, a kormányszéknek a többek közt ezt irja: „Kedvetlenül tapasztaljuk, hogy a szász nemzet a mi – általa lakott – Királyföldünkhöz tulajdonosi igényt s örökjogot formál. Ezen vakmerőség iránti különös roszalásunkat azon nemzetnek a mi nevünkben fejezzétek ki.”
Azonban a fejedelem haragjának hamar villámháritójává lett Bruchenthal, s a szebeni ispán hatalmi terjeszkedése és a szász vidékek önkormányzati jogféltése közt a küzdelem folyt mindaddig, mig József császár egyöntetüséget kereső intézkedése, az egész szász autonomiát megszüntette s a Barczaságot ismét a Székelyföldhöz csatolta, a mennyiben azt Háromszék megyébe beolvasztotta.
1790-ben a hogy a szászok ismét visszanyerték elvesztett autonomiájukat, azonnal kezdetét vette a tusa, ugy hogy az 1791-ik országgyülés szükségesnek látta a szász egyetem túlkapásainak határt szabni, s a XIII. törvényczikk annak vagyonkezelő, a szász székek másod birósági és a felsőbb rendeletek kihirdetése és végrehajtása feletti őrködésben szabta meg hatáskörét.
Egy 1795-ki szabályzat a felmerülő egyenetlenségek esetében békebirói szerepkört enged az egyetemnek, de ugy, hogy ha a kiegyeztetés nem sikerül, az ügy a kormányszék és az uralkodóhoz felebbeztessék*; de mindez nem akadályozta meg a kitűzött czél felé való következetes törekedést, minek következtében egy 1797-ki (febr. 17.) királyi leirat a szász helyhatósági jogokkal való visszaélést komolyan eltiltotta, s elrendelé, hogy az egyetem tagjai csak küldőik irásbeli utasitásában megjelölendő ügyekbe avatkozhassanak s jegyzőkönyveiket azonnal küldjék fel a kormányszékhez*.
Lásd Jakab Elek „Királyföldi viszonyok“ 36. l.
Ugyanott 40. lap.
1848-ban a szász comes és egyetemnek igen nagy része volt abban, hogy a szász nép az absolutismus karjaiba veté magát.
1850-ben aztán a szász egyetem egész a codificatióig ment, s az addig oly féltékenyen védett szász autonomiáról önként lemondva, módot talált abban, hogy a Királyföld alkotmányos intézményeit az egységes osztrák államszerkezettel összhangzásba hozza, s mint constituált hongyülés a választás, közigazgatás és törvénykezésre vonatkozó törvényjavaslatokat alkotott, mire Bach, ki a tréfát megsokalta, egyetemet, comest és Királyföldet – mely ekkor „Sachsenland” büszke néven pompálkodott – halomra döntve, a Királyföldet is beolvasztá az összbirodalomba (1852-ben). 1861 ujból visszahelyezte a Királyföldet alkotmányos jogaiba. A provisorium alatt az egyetem ismét törvényhozási ügyekbe elegyedett, minek következtében 1866. apr. 21-én egy királyi leirat nagyon megrótta, hogy hatáskörébe nem tartozó Erdély közjogi kérdéseivel foglalkozott; határozatait semmisnek nyilvánitá, feliratukat visszautasitá, s az udvarhoz meneszteni akart küldöttségtől a fölmehetési engedélyt kereken megtagadta.
A szász egyetem élén a comessel egy az időből kivénült, s a mult előitéleteivel körülsánczolt az államban államot alkotni akaró testületté fajult, mely a jogegyenlőség és általános szabadság mostani korszakában már azért sem állhat továbbá fenn, mert az a királyföldi másajkú népek kizárásával a szászok részére monopolizál minden jogot, azaz hogy nem is a szász nemzet, hanem az annak életén és szabadságán élődő bureaucratia számára. E testület, mely a korszellemmel kibékülni, megalkudni nem tud, napjainkban lehetlenné tette magát, s azért annak eltörlése hazánk egyik legégetőbb szükségévé vált.
De ha már a szász egyetem politikai szerepkörét itt röviden érintém, képünk kiegészitéseül szükséges, hogy vagyonkezelési eljárását is pár szóval jellemezzem.
