V. Összefoglalás.
V. Összefoglalás.
Akkor, midőn Gyécsa királyfi Görögországba került, a már előtte oda számüzött anyja, Fruzsina, valószinüleg még élt;* az pedig bizonyos, 119hogy III. Béla leánya Margit (kit a görögök Máriának neveztek) akkor már az uralkodó császár (Angelos II. Izsák) neje volt. Már a régibb irodalom tudott arról, hogy a számüzött királyfi uj hazájában vele egyenrangu nővel egybekelt és hogy e házasságból fiak születtek; neveket azonban nem ismernek. Első látszatra azt hihetnők, hogy felesége II. Izsák császár családjában volna keresendő; de ezt a családját ábrázoló nemzedékrendi táblán mai ismereteink nyomán nem tudjuk megerősiteni. Bizonyosnak vehetjük, hogy a házasság törvényes és hogy neje előkelő családból származott, mert ellenkező esetben a magyar országnagyok egy része 1210-ben meg nem kinálta volna Gyécsa fiait a magyar koronával. Ma sem ismerjük neje nevét, de a következőknek alapján hovatartozandóságát legalább sejthetjük.
V. ö. «Az Árpádok családi története» cz. művem 314–315. old.
Az 1282. évi okiratból tudjuk, hogy ugy fia István, mint unokája «Velenczei» András Velenczével annyira álltak érintkezésben, hogy mindketten életük egy részét Velenczében és ennek területén töltötték; ez pedig kétségtelenül azért történt, mert nem csak Andrásnak velenczei neje volt, hanem azért, mert már István bizonyos jogokat és igényeket Velenczében akart érvényesiteni. Miután róla nagy mérvben fel kell tételeznünk, hogy franczia nővel kelt egybe, megmarad annak jogos feltételezése, hogy Velenczével való érintkezése anyai leszármazására vezetendő vissza. Már Mária, II. László magyar király leánya, Gyécsa unokanővére, 1165-ben Michieli Miklós velenczei patriciusnak a neje. Gyécsa idejében a Velencze s Görögország közötti érintkezés oly élénk volt, hogy ahhoz hasonlót sem korábban, sem későbben nem találhatni s egy velenczei patriczius leány a számüzetésbe kergetett és bizonyosan nem gazdag királyfi számára még mindig fényes és egyenrangu házasfél volt.
Hogy mikor halt meg Gyécsa? nem tudjuk; de miután a magyar elégedetlenek 1210-ben nem hozzá, hanem fiaihoz fordultak, bizonyosnak vehetjük, hogy nevezett évben már nem élt. Az 1210. évi okirat Gyécsa fiairól csak általánosságban tett emlitést, a nélkül, hogy nevüket és számát megnevezné; de miután «fiak»-ról szól, legalább ketten voltak. Fentebbi okirati anyagunk támogatja ezt annyiban, a mennyiben az egyikben Istvánra, a Croyak egyenes ősatyjára, a másikban Alexander-re, a Rubemprék ősére ráismerhetünk. Stefan (= István görög név; annyit jelent mint a koszorus, a koronás és ennek még az volt az előnye, hogy 1190 előtt már négy magyar király viselte. Alexander egy még a keresztényelőtti korszakból származó görög név, mely annyit jelent mint «a férfiaknak segitő». A századok folyamán azonban kiszoritotta őt Görögországban a rövidebb alakja, Alexios (= Elek), mi annyit jelent mint «a segitő». Alexander inkább a nyugat vidékén divott. Miután Gyécsa mindkét fia kétségkivül Görögországban született, több mint valószinü, hogy Alexander ott az Alexiosz nevet viselte;* de miután ugy Moreri forrása, mint kétségkivül kortársai is Alexander-nek (= Sándornak) nevezték, én is e névnél maradok.
A mint ezt Nagy Géza úr a fenti Turul-értekezésben helyesen sejti.
Nincs ugyan egyenesen bebizonyitva, hogy Alexander éppen Gyécsának a fia s nem unokája volt; de hogy az előbbi esetet elfogadom, annak a következő az oka. Az 1282. évi okiratban világosan kiemelik, hogy István herczeg (Gyécsa fia) Velenczébe történt elutazása előtt összes francziaországi birtokait és a Croy vár és uradalomra vonatkozó jogait András nevü fiának átadta s ezt egyáltalában egyetemes örökösévé kinevezte; ebből tehát következtetendő, hogy csak egy fia volt és hogy Alexiosz = Alexander csak fivére vagy esetleg névtelen fivérének a fia. Nagy Géza ur fenti értekezésében ezzel szemben meg nem fogható állitást, absolute indokolatlan tévedést találunk. Az állitja t. i., hogy «a XIII. század közepe felé megtelepedett Francziaországban egy András nevü magyar herczeg, ki 1248-ban résztvett szent Lajos szentföldi hadjáratában s ott ugy emlegették, mint «földnélkülit»; erről pedig az eddig idézett forrásaink mitsem tudnak, mert a «földnélküli» melléknév nem Andrásra, hanem Alexander-re vonatkozik és szerző mindkettőt egymással azonos személyeknek veszi, a miről pedig szó sem lehet. Andreas görög név (= a férfias); nem volt tehát egyáltalában szükség arra, hogy abból egy Alexander-Alexioszt faragjanak; a Rubempré-család létét pedig kétségbe vonni lehetetlenség.
120Hogy mely évben hagyták el Gyécsa fiai Görögországot ismeretlen; mindenesetre 1210 után történt és volt ennek kellő oka is.
II. Izsák, a magyar Margit (Mária) férje, 1204. január kezdetén meghalt és halálával még ugyanazon évben a konstantinápolyi császárság a franczia urak kezébe került; ezeknek sorában voltak: a flandriai grófok családjának tagjai, a Capetingok Courtenay nevü ága s Brienne-i János lovag, kinek a rokonát Alexander nőül vette. Mindez lezajlódott 1204-től 1237-ig. Margit még 1204-ben hagyta el Konstantinápolyt, férjhez ment még kétszer, a nélkül, hogy Konstantinápolyba visszatért volna; Gyécsa pedig 1210-ben már nem élt. Fiai, kik ugyan Konstantinápolyba? születtek, atyai származásuk után azonban nem görögök, hanem nyugatiak voltak, az akkor hatalomhoz jutott francziákkal kétségkivül élénk érintkezésben voltak és igy magától érthető, hogy arra elhatározták magukat, hogy Francziaországban uj hazát keressenek. Magyarországba visszatérni nem volt nekik megengedve és lehet, hogy akkor már franczia örökösleányokkal egybekeltek vala; csak igy és nem másképpen magyarázhatjuk meg, hogy mindketten (ha több fia nem volt) Francziaországban felmerülnek és ott közbirtokosok lesznek: Alexander Rubempréban, István az ezzel szomszédos Croy-ban.
Tudjuk, hogy Alexander Brienne-i Éberhard leányát (Izabellát), Rameru urnőjét feleségül vette. Ezen Éberhard unokafivére (János) már 1208-ban Jeruzsálem királya s igy nagyon valószinü, hogy Alexander még keleti tartózkodása alatt e felette előkelő franczia uricsalád figyelmét magára vonta. Mint Rameru ura élénk érintkezésbe lépett a franczia Burgunddal és összes utódsága többnyire Flandriában, Hennegauban és Brabantban töltötte életét. A fent közlött rövid életirási adatokból kiviláglik, hogy utódai felette kedvező házassági összeköttetéseik utján gyorsan igen tekintélyes, gazdag, hatalmas és végre herczegi rangra emelt családot alapitottak, mely azonban már első herczegi tagjában kihalt. Külön története nem képezi jelen dolgozat tárgyát.
Egészen másképpen alakultak István viszonyai. Bizonyosnak veendő, hogy a Croy uradalomnak egyik közbirtokosa lett. Miután az 1282. évi osztálylevélben olvassuk, hogy egy Katalin, Croy részbirtokosa és Airaines urnöje, unokái (Felix és Márk) consobrinájaként (= unokanővér = cousine) szerepel, több mint valószinü, hogy már István azon család egyik leányát nőül vette, annál is inkább, a mennyiben az amiensi törvényszék 1290-ben kibocsátott itélőleveléből némileg kitünik, hogy nemcsak Croy, hanem Airaines is István unokái öröklött birtokát képezte. Élete vége felé (mert akkor már felnőtt fia volt) István Velenczébe utazott és akkor összes franczia birtokait fiának (a később vagy már akkor) «Velenczei»-nek nevezett Andrásnak adta át, a miből azt lehet következtetni, hogy életét Francziaországon kivül, Velenczében vagy velenczei területen végezte be. Már fentebb azon nézetnek adtam kifejezést, hogy ezen velenczei ut azzal lehetne összekapcsolható, hogy anyja velenczei nő volt és hogy István velenczei tartózkodásával az anyjától ráháramlott jogokat és követeléseket érvényesiteni akarta.
Fia András egyik utódjának (a Felix-ágból) tanusága szerint az ősök legkiválóbbjának neveztetik, a mi kétségkivül arra vezetendő vissza, hogy mint IX. Lajos kisérője ennek keresztes hadjáratában részt vett, honnan ama bizonyos gyémántokkal kirakott keresztet állandó családi ékszerül hazahozta. Az volt a szerencséje, hogy a gazdag és előkelő velenczei családból származó Cumani Szibillát nőül kapta, a miből annak egy ujabb bizonyitékát lehetne sejteni, hogy családja illetve ősei Velenczével már korábban is érintkezésben álltak. Ezen házassági összeköttetés valószinüleg annak az oka, hogy András már fiatalabb korában Velenczében tartózkodott; kétségtelen az, hogy utolsó éveit ott töltötte s ott 1278-ban meg is halt, miután ugyanott Foscarini Tamás közjegyzővel végrendeletét megiratta. Bizonyosnak vehető az is, hogy nejével nemcsak készpénzhozományt, hanem földbirtokot is kaphatott, mert az 1279. évi okiratból tudjuk, hogy András 1260-ban Utraicus Konrád közjegyzővel a Brastolaiaknak az ismert legeltetési szerződést kiállittatta, melyet 1279-ben fia Felix megerősitett.* Hogy utolsó éveiben 121Francziaországot elhagyva távol vidékekre ment, azt az 1282. évi darab azzal indokolja, hogy távoli vidéken bizonyos jogait és követeléseit pör utján érvényesiteni akarta, ez pedig csak abban találhatja magyarázatát, hogy e jogai s követelései alatt elsősorban a nejétől, Cumani Szibillától kiinduló velenczei követelései értendők.
Brastola (Saint-Allais szerint) Dalmácziában Spalato és Almissa városok szomszédságában feküdt és ott működött Morosini Roger mint velenczei tengerészparancsnok a genuaiak ellen. Az egyik iró (Henninges, Theatrum genealogicum I. 1143) mondja: «Morosini Roger a 60 három sor evezővel egymás feletti hadihajók velenczei parancsnoka az 1290-ben a genuiak elleni háboruban.» St.-Allais e Rogert Crouy Chanel Felix sógorának nevezi, a mi azon alapszik, hogy III. András király – Felix állitólagos atyja – Morosini Tommasinának a fia. Saint-Allais is hiszi, hogy III. András Felixnek az atyja. Teljesség kedveért legyen azonban még a következő is felemlitve. Erzsébet királyné 1385-ben megtiltja a dalmát városoknak, hogy Raguza rovására sót szállitsanak «ad forum sub castro Brostanik Sancti Michalli appellatum». (Raguzai oklevéltár 107.).
Házasságából Felix és Márk nevü fiai származtak, kiken kivül még egy Péter nevü természetes fia is volt. Mindkét név, nevezetesen Márk minden határozottsággal velenczei eredetre mutat és ha mindkét fivér esetleg franczia földön is született, nevüket kétségkivül anyjuk kivánságára kapták.
András halálával a tőle alapitott család egysége megszünt; alakult a Ctoy és a Croy-Chanel ág, a mi azonban csak 1282-ben történt, mert mindaddig ugy Felix, mint Márk a Crouy-Chanel nevet viselte; a Chanel név magyarázatát már fent adtam.
Máyk, András ifjabbik fia, határozottan több szerencsével dicsekedhetett, mint bátyja. Atyja után Airaines-ben és Croy-ban birtokolt. Ugyanezen területeken Airainesi Hugo birtokos szomszédja is lakott, kinek Katalin nevü örökös leányát nőül vette; ez által anyagi vagyonát tetemesen szaporitotta. A Roquencourt melletti Maisnil-en (= Ménil) is birtokolt. 1282-ben már oly kedvező anyagi helyzetben volt, hogy a Felix kezén volt croyi birtokrészt 1170 ezüst garas árán magához szerezhette; 1284-ben pedig az amiensi székeskáptalant megajándékozhatta. Elhalálozása évét nem ismerjük.
Két fia volt: I. János, ki már 1282-ben felmerül, de ki akkor kétségkivül még zsenge koru lehetett. Vajjon az 1282-ben emlitett ifj. Airaines-Croy Katalint nőül vette-e, nem tudjuk; további történetét a rendelkezésünkre álló kutfőkből nem ismerjük. Márk ifjabbik fia, I. Vilmos nőül vette Rentyi András örökös leányát Izabellát (vagy Erzsébetet), kivel a Renty és Seninghen nevü uradalmakat kapta. Ez ismételten volt egyike azon házassági összeköttetéseknek, mely a család anyagi birtokait jóval szaporitotta.
A család további nemzedékrendjének felsorolása e helyen felesleges, mert ismeretes és minden nagyobbszabású genealogiai műben megtalálhatta. Itt csak az legyen még kiemelve, hogy I. Vilmostól kezdve a legtöbb családi tag élete s működése a burgundi herczegek szolgálatában zajlódott le, hogy legtöbbjök az első s mérvadó urakhoz tartoztak, magas méltóságokat, kitüntetéseket és rangemeléseket kaptak és hogy egy közöttük (Chimayi Fülöp) már száz évvel I. Vilmos halála után (1486-ban) a német birodalmi herczegi méltóságra szert tett. Ily körülmények közt aztán magától érthető, hogy a mesés gyorsasággal magasba röpült ág a homályban élő Crouy Chanel-ággal való közös leszármazást és családi együtt-tartozandóságot elfeledte s feladta.
Felix, András öregebb fia a Cro(u)y-Chanel nevü ág egyenes ősatyja. Ez utóbbi ág viszonyai egészen másképpen alakultak, mint a Croy és a Rubemprééi. Au 1282. évi okirat világosan kiemeli, hogy Felix atyjától már régibb időben kiállitott okiratok alapján az Allevard-i kerület határain belüli összes birtokokat örökölte s hogy ezek ujabb felosztás tárgyát már nem képezhették. Ebből, valamint abból is, hogy a felosztás Allevard-on történt, az következik, hogy Felix Allevardon már 1282 előtt állandóan letelepedett és ott egy nem igen vagyonos hölgyet, de la Chambre Guigonne-t, a 1a Tour en Allevard nevü ingatlan tulajdonosát nőül vette, kiről azonban nem lehet mondani, hogy nem előkelő családból származott. Felix anyagi viszonyai nem lehettek igen kedvezők, mert az 1282. évi birtokfelosztás, melynek értelmében Felix Croy-i részét Márk nevü bátyjának 1170 ezüst garas felülfizetés mellett átengedte, inkább közönséges eladásnak mondható, mint felosztásnak. 1284-ben még beleegyezését adja ahhoz, hogy Márk az amiensi székeskáptalan javára alapitványt 122tegyen; 1286 február 7-én már nem élt.*
Rokona, szicziliai Margit azt mondja róla 1292-ben, hogy élete virágkorában ugy látszik erőszakos halállal mult ki. Margit csak 1290 aug. 16-án ment férjhez és igy nem valószinü, hogy Felixet személyesen ismerte volna; lehet az ember még 45-ik évében élete virágkorában is. A mit pedig Érdi az erőszakos halálhoz füz, hogy ez t. i. a szicziliai-nápolyi trónon ült Anjouk politikai ármányaira volna visszavezetendő, az már több mint álmodozó képzelgés. 1285-ben még IV. László ült a magyar trónon és akkor még senkinek sem lehetett arról tudomása, hogy egyenes fiutódok hátrahagyása nélkül fog meghalni; Felix halálával az Anjouk különben mitsem értek volna el, mert három fia volt és Márk nevü őcscse is a családot folytatta stb.
Három fia volt: Antal, András és János, kik közül Antal még szerényebb házasságot kötött, mint atyja. Neje de Commiers Ambrózia egy Allevardon élt kisebb családból volt, ki a kis Goncelin-ben birtokolt. Házasságukból a következő fiak származtak: Péter, János, Humbert és Simon.*
A három utóbbiról Saint-Allais a következőket mondja:a) János (lovag) feleségül vette Croy Izabellát, Clary urnőjét, kinek nagyszülői Enguerrand, Croy ura s neje Ilona. E házasságra megjegyzendő, hogy itt a Croy-ban törzsökös oly család tagjáról van szó, ki a Chanel-ekkel nem volt nemzetségbeli rokonságban. Ezen Enguerrand-ot különben 1270-ből ismerjük. b) Humbert, ki a latin de Cruce nevet is viselte (a mi a franczia Croy = croix = kereszt-re czéloz), Beatrix dauphine tálnokmestere 1334 és 1335-ben, mely minőségben az 1355 május 22-én elhalt II. Humbert dauphin szolgálatában is állt. Teljesség kedvéért személyére vonatkozólag még a következőt is akarom felemliteni: A pápa 1332 junius 17-én levelet intéz Humbert dauphinhoz (Történelmi Tár 1898. évf. 390.), melyben kiemeli, hogy a hozzáintézett levelet a dauphin követe: dilectus filius nobilis vir Humbertus de Cholay miles hozta s hogy a levél tartalmát még élőszóval is közelebbről magyarázta. Ezzel sehogy sem akarom határozottan állitani, hogy e Humbert lovag Crauy Humberttel azonos; de mindenesetre ki kell emelnem, hogy Cholay nevü helyiség Francziaországban jelenleg ki nem mutatható s hogy igy nem éppen teljesen kizárandó, hogy a pápai levélbe közlési hiba becsuszhatott. c) Simon, ki szintén a de Cruce nevet kapta, jelen volt a Grandes-Chartreuse (ma az Iséremegyében) melletti Mirebel-en összegyült fegyveres gyülekezeten 1348 ápr. 6-án.
Még egyszer úgy látszott, mintha a család fénye királyi leszármazásának megfelelőleg ujra felragyogna; ez akkor volt, midőn Antal fia Péter 1308-ban az országfejedelem és neje, Magyarországi Beatrix jelenlétében (ki magát nyiltan a vőlegény rokonának nevezte) az előkelő családból származott Sassenage-i Ágnest nőül vette s az allevardi fejedelmi kastélyban főnemes családok tagjai mint vendégek és tanuk összegyültek. A dauphin kijelenti ugyan a nyilvánosság előtt, hogy a vőlegény anyagi birtokokkal bizony csak szerényen dicsekedhetik, de mindamellett a nejével tartott rokonság kedvéért mégis részesiti őt különféle kitüntetésekben.
Ugy látszik, hogy az e házassági összeköttetéshez füzött remények nem valósultak. Ugyanezen Chaneli alias Crouy Péter 1327-ben az allevardi kerület vámhatóságának és képviselőtestületének tagja. Fia Vilmos fiatalkorban meghal a Crecy-i ütközetben; ennek a neje is, Ponsi Janka, allevardi származásu. Fiai Aymon és János. A további nemzedék sorrendjének felsorolása itt felesleges, miután az alább következő táblán részben megtaláljuk. János összes utódai az allevardi la Tourban élnek; mindnyájok szerény polgári állásban vannak és királyi származásukat Allevardon annyira feledik, hogy az okiratok őket most már csak egyszerüen mint Chanel urait és elég gyakran mint a Chanel nevet viselő egyszerü allevardi lakosokat emlitik. Rudolf- és Hektorban ujra – de csak végrendelkezésük alkalmával – felébred az előkelő származásról szóló visszaemlékezés, de Hektor fia III. János megint csak a nemes Chaneli János ur. Csak 1598-ban találjuk megint, hogy Lesdiguiers Ferencz tábornok Chanel Claudius századoshoz intézett felette hizelgő levelében czimzettnek királyi származására czéloz.
A XVII. század első felében Grenoble-ban találjuk a családot, melynek egyes tagjai polgári és katonai közhivatalokat viseltek, a nélkül, hogy magas állásokhoz jutottak vagy a család fényét emelték volna. És éppen 1790-ben – elég furcsa dolog – fellép a két fivér, Chanel János Claudius és Ferencz Miklós, mindkettő a grenoblei törvényszék ügyésze, azzal a kéréssel, hogy ugyanazon törvényszék a bemutatott (és az Érdi-féle gyüjteményből előttünk is ismeretes) okirati anyag alapján Crouy-Chanel Felixtől egyenes férfiágon és ez által az Árpádoktól való leszármazásukat hitelesitse, a mit a törvényszék meg is tett.
Az eddigiek alapján megkapjuk tehát a következő nemzedékrendi töredéket, mely többnyire 123csak azon személyeket foglalja magában, kik az összkép ábrázolására szükségesek. Megjegyzendő, hogy dr. Hopf Károly «Historischgenealogischer Atlas» czimü 1858-ban megjelent művében (I. 287.) Saint-Allais 1818-ban megjelent «Nobiliaire universel» (Tom. I. pag. 513. és tom. III. pag. 44) nyomán szintén közölte a Crouy-Chanel (Croy de Hongrie) grófi család nemzedékrendjét. Miután Antal őseit (295. old.) éppen ugy mint a Croyak-éit III. András magyar királytól leszármaztatásuk miatt koholtaknak veszi, a nemzedékrendet csak Antallal nyitja meg.
II. Gécsa király † 1162; Gécsa királyfi megy 1189-ben Görögországba; Croy és Crouy-Chanel.; Rubempré.; István 1210; «Velencezi» András 1260–1278 ~ Cumani Szibilla; Croy.; Sándor (= Alexiosz) 1210–1252 ~ Briennei Rameui Izabella; I. Balduin ~ Ricquigny Mária; Felix † 1285 ~ de la Chambre Guigonne 1286–1290; Péter felveszi a Tarantaise-nevet; Márk 1282–1290 ~ Airainesi s Croy Katalin; II. Balduin ~ Grandpréi Jolánta; I. Antal ~ Coucy-i Marianna; Antal 1282–1308 ~ de Commiers Ambrosia 1308–1309; András 1290; János 1290; I.János 1282; I. Vilmos † 1384 ~ Renty Erzsébet folytatja a családot.; I. János Halluini Janka; Péter 1308–1326 ~ Sassenagei Ágnes 1308; János ~ Croy Izabella; Hunbert (de Cruce) tálnok mester 1334–1335; Simon (de Cruce) 1348; Róbert ~ Riverui Colle; I. Károly ~ Mailly Francziska; II. Antal ~ Croy Jakobaea; Vilmos † 1346 aug. 26 ~ Jonsi Janka végr. 1349.; Aymond 1349; Aymon 1349; I. János 1349–1404 ~ Mailles Richarda; Anna 1349; Janka ~ 1. Crévecoeuri Ferencz ~ 2. Vendomei Jakab † 1524; II. János † 1477; II. János 1401–1404 ~ du Peloux Janka 1401; Janka ~ Mainternei Róbert Ruffin ura; Rudolf 1404–1443 ~ de Claux Margit; II. Károly; Francziska; III. Károly; Adrián † 1558; Hektor 1443–1488 ~ Guiffreyi Katalin 1443–1488; András 1443; Claudius 1443; Beatrix 1443 Montfleuryi apácza; III. János ~ Hamáli Mária; III. János 1488–1530 ~ virivillei Grolée Michaela 1488–1530; Katalin 1488 ~ du Peloux Vilmos 1488; III. Károly ~ Orlayi Francziska; III. Antal ~ Avroulti Mária; Lajos György 1530–1553 ~ Guersi Katalin; Fülöp; Károly Fülöp; Fülöp Antal; IV. János 1537–1557 ~ Pellet Florentia 1537–1568; Claudius Guidó 1537–1568 ~ Salvaing Aymonette 1537; János 1537–1553 jánosrendi lovag; Katalin 1537–1568; I. Claudius 1537–1598 ~ Charra Katalin 1568; János; Lujza Brigitta ~ 1. Salmi Frigyes Károly rajnai gróf † 1696 ~ 2. Mérode Fülöp Ferencz felvette a Rubempréi herczegi czimet; Filibert sz. 1574 nov. 12. ~ du Faure Ilona 1601; Lőrincz sz. 1575 decz. 24.; Ferencz Lőrincz sz. 1603 decz. 30. folytatja a családot.; János
124Felix és családjának az értekezésünkben szereplő vagy jelzett Árpádokkal való összefüggését a következő tábla mutatja.
I. Gyécsa magyar király † 1077; Kálmán király † 1114; Álmos (Konstantin) † 1129; Boris királyfi † 1155; II. Béla király † 1141; Kálmán 1164; II. Gécsa király † 1162; III. Béla király † 1196; Gécsa királyfi 1189; II. András † 1235 (van három neje); Margit (Mária) ~ II. Izsák császár † 1204; István 1210; Alexander 1210–1252; «Velencezi» András 1260, † 1278 ~ Cumani Szibilla; 1-től: IV. Béla † 1270 ~ Laskaris Mária; 1-től: András † 1234; 3-tól: «Posthumus» István sz. 1236, † 1271 ~ Morosini Tommasina; V. István † 1272; III. András király † 1301; Felix † 1285; Márk; Mária † 1323 ~ Sziliciai II. Károly; Antal 1282–1308; András 1290; János 1290; Martell Károly † 1295 magyar trónkövetelő; Margit ~ Valoisi Károly 1290; Péter 1308–1326 ~ Sassenagei Ágnes 1308; Magyarországi Beatrix ~ János dauphin
Ezen tábla megmagyarázza egyuttal azt is, hogy miért veszem az itt tárgyalt családok ősének Gyécsa királyfit és nem Kálmán király hasonnevü unokáját. Tudjuk, hogy Szicziliai Margit 1292-ben «Velenczei» Andrást nagybátyjának, ennek fiát Felixet pedig unokafivérének mondja. Igaz ugyan, hogy ez nála csak általános rokonságot jelent, de miután mindketten egyenesen II. Gyécsa utódai, köztük a nemzedéki távolság mégsem oly nagy, mint a távolabb közös leszármazásában keresendő Kálmánnál; mihez még az is járul, hogy Kálmán király Boris anyját házasságtöréssel vádolta, Magyarországból elüzte, ugy hogy Buris ágát Magyarországban nemigen ismerték el, a mit Margit okiratának tekintetbevételével nem szabad figyelmen kivül hagynunk.
Dolgozatom nem volna teljes, ha a következő kérdésre nem válaszolnék. Ösztönszerüleg t. i. azon már sokszor szellőztetett kérdés merül fel, hogy miért nem érezte magát a nemzet akkor (1301-ben), midőn az Árpádok kihaltak, arra inditva, hogy Gyécsa királyfi utódait az üresedésbe jött trónra meghivja s miért nem érvényesitették ezen utódok jogos örökösödési igényeiket?
E kérdés kétségkivül helyénvaló s válaszra sok anyagot szolgáltat.
Az Árpádok kezdettől fogva nem nyujtották békében együtt élő család képét. Belviszályok és az ezekből kifolyó megtorlások e család keblében mindig napirenden voltak. Már szent I. István megvakittatta nemzetségbeli rokonát Vászolyt, minek az lett a következménye, hogy Vászoly fiai külföldre menekültek. Ezek közül I. Béla fellázadt bátyja I. András ellen; utóbbinak a fia, Salomo, összeveszett unokafivéreivel I. Béla fiaival, mire őt szent (I.) László börtönbe vetette. Kálmán király megvakittatta fivérét Álmost és ennek Béla nevü fiát, minek az lett a következménye, hogy Álmos Görögországba menekült, ott a Konstantin nevet 125felvette s ott meghalt. II. Gyécsa halála után († 1162) fivérei II. László s IV. István unokaöcscsük, III. István ellen léptek fel mint ellenkirályok és igy tehát csöppet sem szabad azon csodálkoznunk, hogy III. István halála után († 1173) fivérei III. Béla s Gyécsa herczeg között nyilt viszályokra került a dolog, melyek később IV. Béla s fia (V.) István között elég erősen ismétlődtek.
A társadalmilag együttélő emberiség első fellépésével egykoru jelenség az, hogy valamely család egyik tagja vagy rosszindulat és valódi romlottságból, sokszor azonban egy kivülről reáható ösztön vagy kivánság leküzdésére hiányzó erejének engedve, oly valamit elkövet, a mi a család érdekkörének árt és a család vezető tagjai részéről a leghatározottabban elitéltetik. Ily esetben felmondják a vétkes családtagnak a családhoz való hozzátartozandóságát és azt tanácsolják neki, hogy a becsületében és tekintélyében általa kárositott család légkörén kivül keressen magának tartózkodási helyet. Addig, mig e kirekesztés kortársai élnek, a ludas családtag nevét, kit a család szégyenfoltjának mondanak, hébe-korba még emlitik. A későbbi nemzedékek szaporodásával ez is megszünik, mert a történtekre való emlékeztetést az utódokban már azért is akarják kiirtani, hogy a kitagadott családi ágról tudomásuk se legyen; de a kitagadott tag sem találja éppen szükségesnek, hogy multja történetét utódaival okirati szigorral közölje. Egy évszázad mulva a család mindkét ága már mitsem tud a dologról.
Hogy ilyen és ezekhez hasonló esetek már az ókor óta uralkodó családokban mai napig elég gyakran előfordultak, számos példával bebizonyitható. Jelen esetünkre nézve azonban a következő a legjellemzőbb.
VI. Lajos franczia királynak († 1137) többiek között egy Fülöp nevü fia is volt, ki neje, Courtenay-i Erzsébet kezével a Courtenay-uradalom birtokába jutott. Számos fiai közül Péter lett Konstantinápoly császára, ága azonban már unokájával halt ki. Péter császár fivérei, Róbert, Vilmos és János folytatták a családot, mely több ágra oszlott és felette számos utódokban tovább virágzott, kik mindnyájan Francziaországban éltek és a Courtenay-nevet viselték. Már most azt hinné az ember, hogy oly családnak az ivadékait, kiknek az uralkodóházból való férfiágon leszármazása minden kétséget kizárt és kik századokon keresztül hazájukban maradtak, minden teketória nélkül királyi herczegeknek elismerték és adott esetben a trónutódlásra jogosultaknak tartották volna. De nem igy volt. Courtenay János, a Champignelles-ág sarja, 1603-ban arra kérte a királyt: ismerje őt el királyi herczegnek; meghalt 2639-ben, a nélkül, hogy kérése teljesitését keresztül vihette volna. Fia Lajos ismételte kérését XIV. Lajos előtt, de őt sem akarták elismerni, mert – igy indokolták – ámbár ősük Péter királyi vérből származott, ezen ős, mert a királyi család nevét és czimerét a Courtenay-névvel és czimerrel felcserélte, magát lealázta. Annyit azonban mégis meg akart a király engedni, hogy a család tagjai a királyi ház liliomait ugy mint annak természetes (= törvénytelen) tagjai bal haránt pólyával átvágják. A kérelmező el nem fogadta a kegyelem e jelét és meghalt 1672-ben. Fia Lajos Károly 1715-ben a párisi parlamenthez egy ujabb tiltakozást adott be, hogy családja számára a királyi ház ivadékainak járó jogokat megszerezze, de ő is meghalt († 1723), a nélkül hogy eredményt elért volna. Ifjabb fiával, Károly Roger-rel kihalt a család fiága 1730-ban. Nővére, Ilona, Beaufremont Lajos neje még egy utolsó kisérletet tett királyi származásának elismerésére, de a párisi parlament megtiltotta neki 1737-ben a királyi herczegnői czim használatát; vele kihalt a család 1768-ban.
Mindezek a fent felvetett kérdés némely pontjaira világitó fényt vetnek.
Vajjon tudták-e Gyécsa fiai, hogy a II. Andrással elégedetlen országnagyok őket a királyi trón elfoglalása czéljából Magyarországba hivták, nem tudjuk; annyi bizonyos, hogy az elégedetlenek a dynasztiát nem akarták a tróntól megfosztani s hogy a koronát csak az uralkodó család egyik oldalágának akarták átadni. Akkor Gyécsa királyfi számüzetése óta csak husz év mult el, a Magyarország és Görögország közötti érintkezések akkor még napirenden voltak; Gyécsa egy vele egyenrangu hölgyet vett nőül és igy könynyen érthető dolog, hogy 1210-ben a számüzöttnek fiaira gondoltak.
Kilenczven évvel később nagyot fordult a világ. V. István leánya Mária († 1323). II. Károly 126szicziliai-nápolyi király neje, kiről határozottan tudjuk, hogy 13 felnőtt gyermeke (ezek között nyolcz fia) volt és azokról fényesen gondoskodni akart, már 1290-ben, fivére IV. László halála után mindent elkövetett, hogy a véleménye szerint megüresedett magyar trónt elsőszülött fiának, Martell Károlynak biztositsa; pedig jól tudta, hogy az Árpádok fiága akkor még ki nem halt. Élt még egy András, kinek atyja István II. Andrásnak az utószületett fia volt és a velenczei doge-családból származott Morosini-leánynyal teljesen egyenrangu házasságot kötött. Az uralkodásra vágyó s felette czivakodós, cselszövő görög Mária, IV. Béla neje, kinek szintén sok gyermeke volt, mindent a mit csak lehetett, elkövetett, hogy az Árpádoknak az utószületett István által képviselt ágát lehetetlenné tegye s sikerült is neki, hogy sem a nemzet, sem a királyi család e királyfi létéről tudomást ne vegyen. Ez azonban 1290-ben mitsem változtatott a dolgon; mindenki tudta akkor, hogy a szomszédos Ausztriában a trón legközelebb várományosa él; azon András, kinek érdekében anyai nagybátyja Morosini Albert már évek óta tekintélye, befolyása s gazdagsága leghathatósabb felhasználásával és személyes beleavatkozásával s tetterejének igénybevételével, a hol csak lehetett, közreműködött. Albert nélkül András sohasem jutott volna trónra és több mint valószinü, hogy az Anjouk a III. András elleni cselszövésükben azért huzták a rövidebbet, mert Morosini Albert az unokaöcscse érdekében hozandó pénzáldozatok ügyében több sikert tudott elérni; pénz nélkül ilyesmi már akkor sem sikerült.
III. András halálával ujra változott a helyzet. Az 1210-ben meghiusult pucs óta kilenczven év folyt le; a nemzet zömében aligha létezett, valaki, kinek az Árpádok életbenlétéről tudomása lett volna s ha valakinek vagy többeknek lett is volna róla tudomása, elegendő okuk volt arra, hogy tudomásukat ki ne kürtöljék. Ákos nb. Borsodi István nádornak, III. András országbirájának, ki az 1303-ban kiállitott és mai napig a kutatók szentirásává lett okiratában oly virágos irályban biztosotja, hogy III. Andrással szent István törzséről férfiágon az utolsó aranyágacska lehullott, elég oka volt arra, hogy a királyi család ki nem haltáról, ha egyáltalában róla tudott, mélyen hallgasson.*
V. ö. a Századok 1907. évf. 481–489. old. megjelent dolgozatommal.
Elsősorban e téren azon kérdés merül fel, vajjon akkor, midőn III. András halálával a királyválasztás joga a nemzetre visszaszállt, senkinek sem jutott-e eszébe, hogy a nemzet kebléből uj nemzeti királyt kellene megválasztani, hisz pályázókban nem volt hiány. Éppen akkor élt Magyarországban három oligarcha: Csák nb. Trencséni Máté, Kán nb. László erdélyi vajda s Héder nb. Güsszingi Iván (= János), kiknek mindegyikéről teljes joggal feltételezhetjük, hogy bármelyiknek az agyában a megüresedett korona megszerzésére czélzó vágy gondolata hébe-korba felvillant. Ha csak egyetlenegy ily pályázó lett volna, talán sikerült is volna a dolog; de mert hárman voltak, nem sikerülhetett.
Az Anjouk már tiz év óta azon voltak, hogy a magyar koronára czélzó vágyaiknak hatalmas kifejezést adjanak, mi által az ország vezetőkörei már hosszabb idő óta azon gondolattal megbarátkoztak, hogy a kihalt uralkodó család helyét külföldivel töltsék be s igy az ország nagyjai csak azzal foglalkoztak, hogy oly külföldi dynasztiához csatlakozzanak, melynek részéről a legtöbb előnyt nyerhették; a külföldi pályázók nem is fukarkodtak a nemzeti birtokokkal, értékes ajándékokkal és – mi a fő – igényeiknek a tömegeknél érvényesitendő erőteljes támogatására szükséges pénzzel.
Azalatt Gyécsa utódai a franczia Picardieban lévő kis birtokaikon ültek és elég szerény életet éltek, miután akkoron sem a Croy-, sem a Rubempré-ág még nem emelkedett vala azon magaslatra, melyen egy századdal később találjuk. A Croy-Chanelek pedig szerény Allevard-i polgárok voltak. Az Anjouk és a Dauphiné uralkodó családjai a franczia király nemzetségbeli rokonai voltak; a magyar korona elérésére czélzó kisérlet eredménytelenségének az lehetett volna a következménye, hogy őket birtokaitól megfosztották volna s esetleg franczia területből örök időre kitiltották volna, a mint ez annak idején ősükkel történt. Hazanélküli bolygókká nem akarták magukat tenni; a fődolog 127azonban az volt, hogy az ily hatalmas vágyak eredményes érvényesitésére annyira szükséges pénzekkel nem rendelkeztek; hisz maga János dauphin hangsulyozza még 1308-ban, hogy nejének rokona, Crouy-Chanel Péter jószágok és ingatlan birtokokban bizony szükölködik, miért is neki s jövendőbeli nejének 50 forintnyi évi járadékot nyujt; hiányzott a családnak egy Morosini Albert-féle nagybátyja. És midőn azon korszak ismétlődött, melyben a nemzetnek ujra kellett volna nemzeti királyt választani, akkor a nemzeti akarat helyére – házassági szerződések léptek.
Elmélkedéseim végére érkezve, még csak a következő mondanivalóm van: Azon okiratot, mely kétségbevonhatatlan valódisággal Gyécsa királyfi valamelyik utódjáról ugy beszél, hogy Gyécsát annak ősének nevezi, nem találtam, de tagadhatatlan, hogy az összetett bizonyitékok nemcsak az igazságszolgáltatásban jutnak érvényre, hanem a genealogiai kutatásban is!
Dr. WERTNER MÓR.
