Franz Eckhart: Die glaubwürdigen Orte Ungarns im Mitteltalter. Sonderabdruck aus den «Mitteilungen des Instituts für österr. Gesc…
Franz Eckhart: Die glaubwürdigen Orte Ungarns im Mitteltalter. Sonderabdruck aus den «Mitteilungen des Instituts für österr. Geschichtsforschung» IX. Ergänzungsband, 2. Heft. Innsbruck, 1914. 166. l.
A hiteles helyek története nemcsak hazai diplomatikánknak egyik fontos fejezete, hanem művelődés- és jogtörténetünknek is, a külföldi gyakorlat szempontjából pedig, bár a franczia officiolátusokkal rokon, mégis teljesen sajátságos, érdekes magyar intézmény; Eckhartnak a hiteles helyek középkori történetét ismertető kitünő munkája tehát joggal tarthat széleskörü érdeklődésre és nagy elismerésre számot. Hajnik alapvető munkája sok adalékkal szolgál szereplésükhöz, nagyon becses Jeyney összeállitása is de alapos monografiánk még nem volt róluk,* mig a közjegyzői intézményről, mely fontosság tekintetében nálunk nem is állitható a hiteles helyek mellé, részletesen irt Érdujhelyi s kimeritően ismertette Nagy Gyula is akadémiai székfoglalójában (Ak. Ért. 1893. 393. l.): Érthető örömmel olvastuk tehát néhány éve Redlichnek, a bécsi Institut professzorának azt a megjegyzését a Below-Meinecke-féle vállalatban megjelent kötetében: Die Privaturkunden des Mittelalters (1911.), hogy a magyarországi loca credibilia ismertetését dr. Eckhartnak köszöni, «a ki történetükkel foglalkozik» (176. l.), mert remélhettük, hogy ő, a ki akkor az emlitett kiváló bécsi intézet tagja volt, alaposan fogja megoldani e kérdést. S ebben nem is csalódtunk.
Stolcz Alfonz munkája: A hiteles helyek és azok jelentősége a középkorban Magyarországon. Újvidék, 1912. egyáltalán nem mondható annak.
A könyv első fejezete a hiteles helyek keletkezése előtti idő okleveleiről szól (I. Die Zeit vor der Entstehung der glaubw. Orte) s itt kiemeljük azt a megjegyzését, a melyet már egy régibb tanulmányában érintett,* hogy t. i. nem csak a tatárjárásnak és a későbbi századok pusztitásainak kell tulajdonitatnunk azt, hogy történetünk első századaiból oly kevés oklevelünk maradt meg, hanem inkább annak a körülménynek, hogy az irásbeliség meglehetős későn terjedt el hazánkban s ez az idő összeesik avval a korral, a melyet «az oklevél elleni visszahatás korának» («die Reaktion gegen die Urkunde») neveznek. Részletesen szól itt a poroszlók intézményéről, a mely a jogügyletek biztositását czélozta a hiteles helyek keletkezése előtt.
A diplomatikai kritika és a hazai okleveles anyag. Történeti Szemle, 1912. 585. l.
Ez vezet azután el a II. fejezethez, a hit. helyek keletkezéséhez (II. Die Entstehung der glaubw. Orte), mert az 1231: XXI. törvényczikk a visszaélések elkerülése czéljából már a káptalanok vagy konventek tanuságára utalja a poroszlókat; ez az idő, a poroszlói intézmény hanyatlása, összeesik az oklevelek nagyobb elterjedésével és értékelésével, a miben nagy része volt a pecsét elterjedésének. Fontos szerepe volt a káptalanoknak az istenítéleteknél is, a hova a poroszlók vezették el a feleket, s ők tanuskodtak, mignem a káptalanok kezdtek róla irást adni. A káptalanok előtt tették le az esküt is s az okiratos bizonyitás elterjedésével a káptalanok s egyéb egyházi testületek nagyon alkalmasak voltak tekintélyüknél fogva a bizonyitásra. De a feleknek is érdekükben állt, hogy a per lefolyásáról oklevél legyen a kezük 140
közt s ezért jelentek meg ők is a poroszlókon kivül a káptalanok előtt; az 1231. törvény tehát már meglevő szokást erősit meg és általánosit, mikor kötelességévé teszi a poroszlóknak, hogy egy közeli káptalaphoz vagy konventhez forduljanak.
Az ezek által kiállitott oklevelek hamar jutnak nagy tekintélyre, teljesen kiszoritják a saját pecsét alatt kiadott okleveleket s a XIV. században már tekintélyben felülmulnak minden mást. Különbség azonban volt a konventek között s ezt véglegesen Nagy Lajos rendezte (1351.). (III. Die Beweiskraft der Urkunden der loca credibilia. Die Entwicklung der Glaubwürdigkeit.)
A IV. fejezet a hit. helyek szerepét mutatja be a törvénykezésben, (IV Die Rolle der gl. Orte im Gerichtswesen.) az V. pedig a királyi hatalomhoz való viszonyukról szól. (V. Die königl. Macht und die gl. Orte.) A hiteles pecsét birtoka kötelességekkel is járt: a sokat hangoztatott communis iustitia nem frázis, kötelesek voltak az előttük tett bevallásokról oklevelet adni, a király s a főbirák parancsait teljesiteni. A felügyeletet is a király gyakorolta felettük, s a mint adományozhatott hiteles pecsétet, ugy el is vehette azt.
A hiteles helyi müködésnek azonban voltak korlátai is: 1. nem voltak kötelesek oklevelet kiállítani, ha az saját érdekeik ellen volt; 2. korlátot szabott nekik az a rendkivül jellemző, s a nyugatival teljesen ellenkező magyar jogi felfogás, mely nem ismerte a saját ügyben kiadott oklevelet, végül pedig 3. voltak területi korlátozások is. (VI. Die Schranken der gl. Tätigkeit. Die Parteien und der territoriale Wirkungskreis der gl. Orte. Ihre Verteilung im Lande.)
Nagyon érdekes a VII. fejezet, mely a hiteles helyek kanczelláriájáról, a személyzetről, az oklevelek kiállitásáról, a registrumokról s a levéltárról szól, végül pedig a hit. helyek oklevélkritikájáról, melyről részletes tanulmányt e lapok hasábjain közölt a szerző. (VII. Die Kanzlei der gl. Orte.)
A VIII. fejezet a taksákat ismerteti (VIII. Die Taxen), a IX. pedig, a legterjedelmesebb, a hiteles helyi okleveleket mutatja be, először általánosságban (privilegiumok, patentes, clausć), majd tartalmuk szerint csoportositva: a fassiókat és relatiókat, bizonyitóerejüket tekintve az eredetieket és transsumptumokat. Szól az oklevelek külső és belső jegyeiről, majd a fassiók néhány fontosabb faját mutatja be adás-vételi, csere, osztály-, záloglevelek, végrendeletek, menedék-, tiltó-levelek és revisionalesek. Külön tárgyalja a relátiókat, kiindulva a királyi parancsból, a birtokbeiktatást, határjárást s a perből folyó jelentéseket. (IX. Die Urkunden der gl. Orte.).
A végszóban (X. Schlusswort.) összefoglalóan szól a hiteles helyek fontosságáról; oly hatalmas volt ez az intézmény s oly nagy volt benne a bizalom, hogy oklevelei teljesen pótolták nemcsak a saját ügyben kiadott okleveleket, hanem a közjegyzőieket is, s ez utóbbiaknak csak az egyházi biróság előtt jutott hely. Ez a körülmény nagy jelentőséggel bir a magyar jog- és állami élet szempontjából. Korán kifejlődött kanczelláriájukkal a magyar jog védői lettek. S hogy a római jognak nem volt az a nagy befolyása Magyarországon, mint külföldön, az E. szerint a hiteles helyek eredménye, a melyek ellenálltak a kánonjogi befolyásoknak. Ez az intézmény volt továbbá az, a mely a konzervativizmusnak annyira jellemző bélyegét ráütötte egész jogéletünkre. Fontos momentum az is, hogy a törvénykezésnek oly biztos és állandó szervezetét tették lehetővé, a milyet alig találunk másutt a középkorban.
A diplomatika szempontjából fontos az a két körülmény, hogy először az egész okleveles anyag – mint sehol másutt – szervezett kanczelláriákban jött létre s igy az «ismeretlen kéz» fogalma nem játszik szerepet, másodszor pedig, hogy a magyar jogi gyakorlat a saját pecsét alatt kiadott oklevelet nem ismeri.
Mindezekben csak nagy vonásokban mutathattuk be e becses munkát, a melynek nemcsak az az érdeme, hogy világos képet rajzolt e fontos intézményünkről, hanem hogy sok evvel kapcsolatos diplomatikai s jogtörténeti kérdést vetett fel és tisztázott, sok problémára felhivta a figyelmet s megadta az utmutatást is megfejtésükhöz. Nagyobb arányu levéltári kutatás sok érdekes apróbb adattal szolgálhat még kétségkivül a hiteles helyekre vonatkozólag, de lényegében Eckhart könyve teljesen tisztázta e fontos intézmény multját mindenféle vonatkozásában.
Természetes ezek után az az óhajunk, hogy magyarul is megjelenjék E. munkája. S mivel ezt bizton reméljük is, nem hallgathatjuk el néhány kisebb megjegyzésünket, a melyek egyáltalán nem érintik a tárgy lényegét, de az átdolgozott magyar kiadásnál esetleg felhasználhatók lesznek. Igy pl. a hiteles helyek pecsétei nem mindig a védőszent képét mutatják (49. l.), mert több konventet ismerünk, a melyeknek pecsétein más alakok foglalnak helyet (zobori, ujudvari, garamszentbenedeki stb.). A kanczelláriai személyzetre vonatkozólag (lector, sublector, notarius stb.) sok adatot talált volna Békefi Remig: A káptalani iskolák története Magyarországon czimü alapos levéltári kutatások alapján készült hatalmas munkájában, a melyben külön fejezet is szól a káptalanról 141mint hiteles helyről (49–51. l.). A váradi káptalan statutuma a XIV. századnak nem a 4. tizedéből való (71. l.), hanem 1374-ből. Mint érdekes dolgot emlitjük meg, hogy a vasvári káptalan 1409-ben latinra leforditva irja át Zsigmond királynak előtte felmutatott német nyelvü oklevelét. (N. Múzeum, Kisfaludy-család levéltára.) A 92–93. lapon arról ir, hogy egyes hiteles helyi levéltárak mennyit szenvedtek tüztől és hatalmas urak pusztitásai révén; a felhozott példák közt nem szabad megfeledkezni a veszprémi káptalanról, a melyet oly borzasztó módon pusztitott el 1276-ban Chák Péter nádor hada, megsemmisitvén a levéltárat is. – Nagybecsü az az összeállitás, a melyet a 87. lapon s ennek 3. jegyzetében ad a megmaradt középkori hiteles helyi régistrumokról. Pótlólag megemlitjük még a budai káptalan protokollumát a XVI. század elejéről, mely a pozsonyi káptalan levéltárában van s a zalavári konvent XV. századi, protokollumának töredékeit, a melyeket az egyik későbbi kötetbe kötöttek bele.
Holub József.
