Szentpétery Imre: Chronologia (A magyar történettudomány kézikönyve, II. kötet, 5. füzet) Budapest, 1923, 42. l. és 2. mell.
Szentpétery Imre: Chronologia (A magyar történettudomány kézikönyve, II. kötet, 5. füzet) Budapest, 1923, 42. l. és 2. mell.
Nem is szólva a külföldi oklevelek dátumának megfejtési nehézségeiről, hazai okleveleink datálásainak feloldása is sokszor fáradságba kerül. S innen van az, hogy nem egy oklevelünk dátuma vitára adott alkalmat. A középkori időszámítás bonyolult volta nélkülözhetetlenné teszi a chronologiai műveket, mert a diplomatikai naptár segítségével megtudjuk ugyan fejteni a dátumokat, de ezzel még nem ismernénk meg azokat az alapelveket, amelyek szerint keltezték az okleveleket. Hazánk chronologiai irodalma nagyon szegény, hiszen mostanáig Knauz Kortanára volt utalva az, aki a chronologiával behatóbban akart foglalkozni és 1877 óta csak elvétve látott egy-egy kortani tanulmány napvilágot. A szerző e téren kifejtett hosszú munkásságának eredménye Chronologiája, amely a többi idevágó dolgozataival együtt egységes képet nyujt a kortan tudományáról.
A Chronologia hét fejezetből áll. Az első fejezet magában foglalja a chronologia fogalmát, a közép- és újkori időszámítás fejlődését és irodalmát.
Az emberiség mindig törekedett arra, hogy az eseményeket valamiképpen időbe helyezzék. Később az időmérést és időszámítást tudománnyá fejlesztették és ez a tudomány a kortan. Az időmérés eszköze leginkább az égitestek látszólagos és valódi mozgása és az ezek okozta fényváltozások volt. A keresztény középkor az időszámítás elemeit nagy részben az ókori népektől vette át, de részben maga fejlesztette ki. A keresztény időszámítás központjában a husvétszámítás áll. A husvétszámítás ugyanis sok vitát eredményezett egészen a 325-iki nicćai zsinatig, ahol meghatározták azokat az alapelveket, amelyek szerint a husvét időpontját megállapították. Ez azután nagyban fellendítette a chronologiát. A husvét időpontjának egy-egy ciklusra való kiszámítása a husvéti táblák készítésére adott alkalmat, amelyek közül Dionysius Exiguus római apát műve volt legnagyobb hatással az egész középkor időszámítására. A husvétszámítás mellett az időszámítás más tényezőit a computisták művei tárgyalták, akik közül a legnevesebbek Sevillai Isidorus és Beda Venerabilis voltak. Az időszámításban előforduló hibák kiküszöbölésére való törekvés teremtette meg XIII. Gergely pápa naptárreformját 1582-ben, amely a chronologia tudományának fejlődésére is nagy hatással volt.
A második fejezet az időmérés tényezőivel foglalkozik. Időmérésre a nap látszólagos mozgása és a hold fényváltozásai szolgálnak. A nap látszólagos mozgásával való időmérés eredményezi a 24 órából álló napot, illetve a tropikus és syderikus évet; a hold fényváltozásaival pedig a synodikus hónapot. A nap és a hold mozgásával való számítás a középkorban 38nem volt pontos. Julius Caesar az évet 365 1/4 nap hosszúnak vette. A negyednapok elhanyagolásával keletkezett zavart Julius Caesar szökőnapok betoldásával igyekezett kiegyenlíteni. A Julius Caesar-féle naptár egészen XIII. Gergely pápa naptárreformjáig volt használatos. A husvétszámítás céljaira szükséges a tropikus évnek a holdévvel való kiegyenlítése. Már Meton rájött, hogy a hold fényváltozásai 19 év elmultával esnek a tropikus év ugyanarra a napjára. Ez a 19 évi időköz a cyclus decennovennalis.
A harmadik fejezet a keletjelölés elemeit tárgyalja a közép- és újkorban. A keletjelőlés a középkorban többféleképpen történt. Az évet ritkán számították a középkorban ab Urbe condita, de az ókorból átvették azt a szokást, hogy az év megjelölésére az uralkodási évet használják és mivel ez nem esett össze az évkezdettel, ismernünk kell az epochalis napot, amelytől az uralkodó, vagy egyházfő uralkodását számította. Másik évjelölés volt az indictio szerint való számítás. Az indictio 15 éves ciklus, de ennek kiszámítását az komplikálja, hogy csak az indictión belül jelölték az évszámot tekintet nélkül a ciklus számára. Ezenkívül megnehezíti a számítást, hogy többféle indictio volt gyakorlatban (görög, Beda-féle pápai indictio), amelyeknek évkezdete más-más napra esett. Ezeknél a számításoknál fontosabb volt az ćraszámítás, amelynek eredete az ókorba nyúlik vissza. Különféle ćraszámítási módok voltak használatosak a középkorban, de valamennyit felülmúlta jelentőségben a keresztényćra, amelyet Dionysius Exiguus alkalmazott először. A keresztény évszámítás kezdete Krisztus születése, de az évkezdet (stílus) nem mindenütt volt azonos. Így az évet január elsejével, március elsejével, március 25-ével (s így is kétféleképpen, firenzi és pisai mintára), husvéttal, szeptember elsejével és karácsonynyal kezdték: Ez utóbbi évkezdet volt nálunk általános. Már a rómaiak is 12 hónapra osztották fel a napévet. A hónapok nevei Augusztus császár alatt állandósulnak. A latin elnevezés mellett nemzeti nyelveken is nevezték a hónapokat. A hónapok napjainak száma Julius Cćsar óta 30, 31, 28 illetve 29. Az évszakok az évnek négy részre való osztásával keletkeztek és ezekkel kapcsolatosak a kántorböjtök, amelyeknek nagy szerepük van a középkori dátumokban. A hét eredete egyiptomi és zsidó. A középkor megtartotta a hét napjainak egyiptomi neveit, később emellett a feria névvel jelölik a napokat. A keltezésekben sokszor találunk nálunk is a héttel kapcsolatos octava és quindena kifejezést. Mivel a napok egyik évből átmennek a másikba, szükség volt valamilyen segédeszközre, hogy megállapíthassuk, hogy az év valamelyik napja milyen hetinapra esik. Ilyen segédeszköz a vasárnapi hetű. A napok jelölése sem volt egységes. A római számításnál a napok a hónap három főnapjához kapcsolódnak (Calendae, Nonć, dus). Jelölték a hónap napjait sorszámmal is, de ez csak a XIV. század óta fordul elő sűrűbben. Az olasz számítási mód a hónapot kétfelé osztotta és az első fél hónap napjait sorszámmal látta el, a másodikét pedig a hónap végétől visszafelé számították. Leggyakrabban pedig a keresztény egyház ünnepei szerint jelölték a napokat. Az ünnepek nagy része azonban nem állandó, hanem a husvét idejétől függ. Azonkívül az egész keresztény világon elismert ünnepeken kívül vannak, pl. speciálisan magyar egyházi ünnepek (Szent István király napja, stb.), amelyekkel okleveleinkben gyakran találkozunk. Az egyházi ünnepek szerint való keltezés a XIII. században terjedt el. Az ünnepek nagy számát mutatja, hogy egyes oklevelekben előfordulnak több ünnep által meghatározott dátumok. Legnehézkesebb napjelölés a Cisioianus szerinti. Ezek tulajdonképpen az ünnep neveinek szótagjait magukban foglaló emlékeztető hexameterek. A mi gyakorlatunk ismeri a residentia exercitus szerint való napjelölést. A hadbavonult nemesség peres ügyeinek elintézését a hadoszlás idejére halasztották. Hogy az ezzel meghatározott dátumokat fel tudjuk oldani, ismernünk kell a hadoszlás idejét. (Az ismert hadoszlások idejét megtaláljuk Szentpétery: Oklevéltani naptár 30. és 31. oldalán.)
A husvétszámítást a negyedik fejezet ismerteti. A husvét ideje a zsidó passah ünneppel esett össze kezdetben, de lassanként a passahtól függetlenül számították ki a husvét idejét. Az így keletkezett zavarokat a nicćai zsinat határozata szüntette meg, amely szerint a husvétot a tavaszi ćquinoctiumtól számított első holdtölte utáni vasárnapon kell megünnepelni. Ezek szerint a husvét az év 35 napjára eshetik március 22-étől kezdve április 25-ével bezárólag. A középkorban a husvét ciklikus kiszámítására törekedtek és itt figyelembe vették a 19 éves ciklust, az aranyszámot és hogy az év melyik napjaira esik újhold és holdtölte. Ez utóbbira szolgáltak a lunaris betűk. A XI. századtól a lunaris betűk helyett az örökös Julianus naptárt használták a holdfényváltozások kiszámítására. Ezek mellett előfordulnak még más adatok is, mint az epactak, amelyek megmutatják, hogy a hold az év bizonyos napján hány napos; a concurrensek azt mutatják, hogy március 24-e milyen hetinapra esett, továbbá a regularisok (r. solares, lunares és Paschć) és a claves terminorum, amelyek a husvéttól függő változó ünnepek idejének meghatározását könnyítik meg.
Az ötödik fejezet a XIII. Gergely-féle naptárreformról szól. Julius Cćser reformja nem volt tökéletes, mert az évet a ténylegesnél hosszabbnak vette, ami századok folyamán több nap különbséget tett ki és különösen a husvétszámítást tette pontatlanná. XIII. Gergely pápa az addig keletkezett 10 napos különbözetet úgy szüntette meg, hogy 1582 október 4-e után október 15-ét iratott. A szökőévek közül minden 400 évben hármat elhagyott. A holdciklus szerinti számítás hibáit kiküszöbölendő új epactarendszert alkalmazott (Lilianus-féle epacták). Az új naptárt nem fogadták el mindjárt, különösen a protestáns rendek voltak ellene. Nálunk a XVI. század végén elfogadják az új-naptárt, de még a XVII. század elején is használták az ó-naptárt.
Az újabb naptárjavítási kísérletekről emlékszik meg a hatodik fedezet, amelyek közül mindenesetre érdekes a francia forradalom naptárjavítása. A konvent által a naptárreform kivitelére kiküldött bizottság megváltoztatta az év és a hónapok beosztását. Azonban ez a naptár már 1806 január elsején kiment a használatból. Gyakorlati szempontból jelentősebb a zónaidő behozatala. Ez már a legújabb kor vívmánya. A greenwichi délkörtől kiindulva 15 fokos zónákra osztották be a földgömböt. A szomszédos zónák időkülönbsége egy óra.
Az utolsó fejezet a török időszámítás elemeiről ad rövid áttekintést. A török hódoltság idejebeli keltezések megértésére szükséges ismernünk a török időszámítás 39elemeit. A török időszámítás alapja Mohammed futásától számított holdév, amely 12 felváltva 30 és 29 napos holdhónapból áll. Minden 30 évből 11 szökőév.
A kortan tudományának körülbelül minden kérdését tárgyalja a Chronologia s bárha kissé nehézkessé teszi a mű olvasását a különböző számítások magyarázata ez még sem volt elkerülhető a Chronologia meg nem értésének veszedelme nélkül. Kár, hogy a szerző csak hivatkozik a magyar időszámítás gyakorlatának a középkori gyakorlattal megegyező vagy eltérő voltára és így nem alkothatunk összefüggő tiszta képet a magyar gyakorlatról, mivel magunk vagyunk kénytelenek a hivatkozásokat egésszé fűzni. A műbecsét emeli a gondosan kiválogatott irodalom összeállítása, úgy, hogy készen kapjuk a legfontosabb kiindulópontot a chronologia területén való kutatásra.
–s –a.
