Ányos Pál: A lenyugovó naphoz
A lenyugovó naphoz
Már Febus eljárván feldünk kerekségét,
Éjszaki tengerbe mártya fényességét!
Bágyodt sugarakkal festi a világot,
Mert már kerék sarkán félig áltol hágott.
A távul kékellő hegyek füstölögnek,
A patakok nagyobb zajjal hömpölögnek,
Minthogy csillapodik a világ lármája,
Mellyet Morfeusnak szunnyaszt álmos fája.
Az izzadó munkás visszatér mívéről,
Csekély eledelét eszi tüzhellyéről;
A szomjus csöcsömős csügg mellyén annyának,
S kapálódzva örül kis vacsorájának.
Ott egy juhász ballag bús furuglyájával,
S közli buját haza ereglő nyájával;
Itt egy pásztor veti tarsolyát vállára,
S bőgő seregével siet tanyájára. -
Az egész természet készül csendességre,
Csak szivünk intetik elmés ébredtségre!
Melly hasznos gondolat jön itt elméinkbe,
Millyen szent irtózás zsibbog ereinkbe,
Ha jól megfontoljuk a nap elenyésztét,
Melly olly gyorsan éri fényessége vesztét!
Ebből vegyél példát ember életedről,
Ez int hathatósan mulandó végedről.
Mert melly nap eltünik, többet nem világit;
Fonnyadt virágocska réteket nem sárgit;
Az elfolyt patakok már vissza nem térnek,
Vén s kiszárodt tölgyfák nyárt soha nem érnek:
Ugy, ha elaluszik életünk világja,
Többet fel nem derül, - mert a sir elzárja!
Éjszaki tengerbe mártya fényességét!
Bágyodt sugarakkal festi a világot,
Mert már kerék sarkán félig áltol hágott.
A távul kékellő hegyek füstölögnek,
A patakok nagyobb zajjal hömpölögnek,
Minthogy csillapodik a világ lármája,
Mellyet Morfeusnak szunnyaszt álmos fája.
Az izzadó munkás visszatér mívéről,
Csekély eledelét eszi tüzhellyéről;
A szomjus csöcsömős csügg mellyén annyának,
S kapálódzva örül kis vacsorájának.
Ott egy juhász ballag bús furuglyájával,
S közli buját haza ereglő nyájával;
Itt egy pásztor veti tarsolyát vállára,
S bőgő seregével siet tanyájára. -
Az egész természet készül csendességre,
Csak szivünk intetik elmés ébredtségre!
Melly hasznos gondolat jön itt elméinkbe,
Millyen szent irtózás zsibbog ereinkbe,
Ha jól megfontoljuk a nap elenyésztét,
Melly olly gyorsan éri fényessége vesztét!
Ebből vegyél példát ember életedről,
Ez int hathatósan mulandó végedről.
Mert melly nap eltünik, többet nem világit;
Fonnyadt virágocska réteket nem sárgit;
Az elfolyt patakok már vissza nem térnek,
Vén s kiszárodt tölgyfák nyárt soha nem érnek:
Ugy, ha elaluszik életünk világja,
Többet fel nem derül, - mert a sir elzárja!
1778
