Arany János: VÁLASZ PETŐFINEK
VÁLASZ PETŐFINEK
Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;
Hányja veti a hab: mért e nagy jutalom?
| Örűl a szívem és mégis sajog belé, |
| Petőfit barátul mégsem érdemelé. |
Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve...
Máskép szerény művem vetém vala tűzbe,
| Szerencse, isteni jó szerencse nékem! |
| Mert hogyan lett volna nyerni reménységem? |
És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
De hát a ráadás!... Lelkem lelkéig ér.
| Majd elhomályosít, midőn felém ragyog: |
| Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok. |
S mi vagyok én kérded. Egy népi sarjadék,
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
| Ki törzsömnek élek, érette, általa; |
| Otthon leli magát ajakimon dala. |
Akartam köréből el-kivándorolni:
S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
| Jött a sors kereke és útfélre vágott, |
| Tüske közől szedtem egynehány virágot. |
Jöttek a búgondok úti cimborának,
Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,
| Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen; |
| Eltépték füzérem félelkészültében. |
Végre kincset leltem: házi boldogságot,
És az Iza partján ama hű barátot...
| Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni, |
| Nem is mertem volna többet reményleni. |
Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,
Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa,
| Éget és világít lelkemben leveled: |
| Mily igen szeretlek Téged s őt is veled. |
(1847. febr. 11)
