Arany János: Második szakasz
Fellengő ösvénye lejtővé hajola,
S mintha nyugtanyáján kedvesi volnának,
Mind jobban sietett fogytán a pályának.
Nézve napkeletnek kéklő ormaira,
Nanpkelet tájáról várva segítséget:
Illyésházi Gábort s az erdélyi népet.
Szólván Máriához dörmögő szavával:
"Asszonyom, össze van hordva a gabona,
Mely a hombárokon szétterítve vala.
Hiszem és állítom akárhány hitemmel,
Hogy tíz nap sem eszünk kenyérből eleget,
Tíz nap mulva pedig éhhalál fenyeget."
Egy ostromlott várnak egész századja van:
Várom Illyésházit, az erdélyi hadak
Nem lehet Muránnyal hogy ne gondoljanak.
Hogy most tán elűzi Veselényit cselem
- Legalább nem számit többé az éhségre -
Nem vett-é követje semmi csalást észre?"
Kádas, Máriának leghívebb embere,
"Rakva lőn a magtár, mintha színig volna
Rozzsal a sok hombár, liszttel a sok tonna.
Nézte a gabonát a tele hombárban,
Majd megint járkált a fenékre fordított
Hordók közt, melyeket ujjnyi liszt borított.
Elárul a hordók hangos üressége;
Vagy, ha ujjaival a búzát megvájja,
Csalfa deszka padját benne megtalálja;
Fortélyt észrevenne, vagy tudna keresni;
Összecsapta kezét s esküvék nagy hittel:
Három évig sem fogy az eleség itt el."
Vitéz Kádas Mártont, kit asszonya külde,
Hogy vezesse fel az alvezért, ki hozzá
Veselényi fontos közleményit hozná.
Két lovász egy pár mént vezetvén utána:
Almás szürke, épvér, hatodfű paripát,
Melyekben irigység sem találna hibát.
Váltság gyanánt nyerte Veselényi tavaly
A szolnoki bégért, kit nagyon megszokott
Zsákmánylásin érve körülvett s elfogott.
És fölékesítve csillogó nyereggel,
Ajándékul jöttek Murányba, nehezen
Vergődhetve csak fel a sziklaösvényen.
Szekrény volt az, ékes ajándokkal telve;
Felnyitotta Kádas és kivett egy drága
Páncélt, vérpirosat, vert arany virágra.
Melyet nagy ezüst sas szárnyaival fedett;
Ezt a vezér, alig serdülő korában,
Harcjátékon nyerte volt Lengyelországban.
Melyet drágaköves bársony hüvely takart,
Ritkaszép török mű, úgyhogy árát szabni
Sem lehetne könnyen, nemhogy azt megadni.
Hátul a hadistent képezi tartója
Szerelem-istennőt fedve paizsával. . .
Az óramutató annak paizsán van.
A nyeregszerszámot s a két szép paripát,
És hol a lovakra, hol Kádasra vetett,
Nyugtalan örömmel, kérdő tekintetet.
"Künn a kapuban vár tábori segéde,
Utasítva lévén be sem lépni addig,
Míg ez az ajándék el nem fogadtatik.
Jó neven fogadni e csekélységeket,
Ez pecsét, ez zálog lenne, hogy azontul
Nem tarthat személye semmi bántalomtul.
Úgy magas Murányig céltalanul fáradt,
Benne semmi dolga, s megfordított nyommal,
Ösvenyén, ahol jött, visszatér azonnal."
Az adott kezes szót oly kevésre nézi,
Hogy, szabad járásnak birva is szentségét,
Aljas bántalomtul félti követségét.
Hősi fegyverekben, két szép hadi ménben;
De, főleg, ki kelle elégítni vágyát,
Mivel égett tudni a követség tárgyát.
A fegyvert vitette fegyveres házába,
S küldte Kádast, hogy a tábori segédet
Vezetné elébe kihallgatás végett.
De nem volt ám segéd, sem hadnagy, sem követ;
Szécsi Máriának bajnok Veselényi
Maga állt előtte s igy kezde beszélni:
Veselényi Ferenc köszöntését hozom,
Aki nagyra becsül, nagyon tisztel téged,
Mint magához méltó vitéz ellenséget.
Melyet hős apáktól nemződ örökbe vett,
S mikor első kardját oldalára fűzte,
Példányul magának Szécsi Györgyöt tűzte.
Hol első babérját nyerte homlokára,
S a fényes dicsőség, mely vezérét fedte,
Egy vagy két sugárát őrá is vetette.
Hogy halandó ember istenné ne váljon)
Sokalá a Szécsi névnek dicsőségét
S egy csapással hitte annak vetni végét.
Hogy a Szécsi hír-név mindkét ágat illet,
És ha a fiágat eltörülte végkép,
Nőág örökli a család vitézségét.
Fiágon kihalt a Rimaszécsi törzsök,
S íme a ledölt törzs életerős fát hoz,
Bajnok leányt, méltót a hősi apákhoz. . .
Meghagyá egyszersmind bocsánatot kérnem,
S kimondanom hogy te, nagyságos asszonyom,
Nem haladsz mindenben az apai nyomon.
Bocskainak tartá hajdan koronáját,
De megbánta vétkét s hódolva megtére
Törvényes királya igaz hűségére.
Pártütőkhöz álla igaz fejdelmétül,
S melyen atyja járdalt érettebb korában,
Elhagyá az útat ifju mámorában.
Melyen édes nemződ a sir széleig ment?
Gondolod, hogy az tán nem becsűlet utja?
S honnak ellensége minden, aki futja?
Árulás bélyegét atyja hamvaira?
Vagy, kinek porában áldja jó emlékét,
Képes megátkozni annak véleményét. . . ?
Káromlék ellened és az elhunyt ellen;
Kinek nem pirultál fegyverét fölvenni,
Mért pirulnál annak nyomdokain menni?
Hogy vívó hadával más vidékre térhet,
Mert sziklás Murány, mint asszonyának szíve,
Mától kezdve immár Ferdinándnak hive.
Királyom nevében teljes bocsánatot
Igérek Muránynak, s benne mindazoknak,
Akik a hűségre visszafolyamodnak."
Hogy ráfeledkezett lelke a beszédre.
Másfelé tekintett, elpirult az arca,
Vérrel hintve azt meg pillanatnyi harcra.
Nincs mit szégyenelnem, nincs is mit követnem;
Tette, amit kívánt hona jobb reménye
S az akkori idők súlyos körülménye.
A súlyos körülmény súlyosbbá növelve,
És lábbal tiporva minden ami drága:
Nemzetiség, törvény, s a hit szabadsága.
Békes tűzhelyénél békóvasat verjen?
És, ha kész a békó, járom, vagy kaloda,
Lábunkat, nyakunkat szépen tartsuk oda?
Nézzünk csak a szegény romlott cseh szomszédig:
Amit ottan láttunk, megtanít a példa,
Milyen tervet vettek ellenünk is célba.
Érezzük legalább tulajdon sebünket,
És, midőn naponkint újra vérzik, sajog,
Ne hazudjuk azt, hogy megszüntek a bajok.
Törvényadta módon kardunkat emelnünk;
Miért várnók tehát a szolgaibb napokat;
Mikor lázadás lesz egy szó, egy gondolat?
Hogy nem érzem mélyen, mért kötöttem kardot?
Ha! máskor is harcolt - tudnia kellene -
Hona mellett a nő, de soha ellene.
Mint hogy honvédőbül árulóvá legyek:
Köszönöm tanácsát most egyszer, jövőre
Legyen lovagias megkímélni tőle.
Míg élek, Muránynak urává nem leszen;
Fegyverét sem félem, de ha bízik abban,
Ostromát folytassa minél szorgosabban."
Gyenge mosolyt csalt a vezér ajkaira:
Most komoly szint ölte nemes ábrázata,
S válaszúl a hölgynek ilyen szókat ada:
Hogy kegyes grófnémnak sujtják véleményi,
Mintha ő, azért hogy nem szegett hűséget,
Árulókkal űlne kárhozatos széket.
A nemzet, vélemény, vallás szabadsága
S meghal inkább, hogysem a szabadság ellen
Szentségtörő szókat, kezeket emeljen.
Hogy orvoslatot csak fegyverben találna,
Hidd, vezérem kardja nem vonúlna félre,
Se az ellenséghez nem szegődnék bérbe.
Melyen a remények hozzá csatlakoznak,
S ő lesz első azok közt, akik megóják
A nemzetszabadság sértett lobogóját.
Törvényhozás által segítni a bajon,
Addig a legszentebb ügy elleni vétség,
Pártokra szaggatni az erők egységét.
Mely török kanóctul füstölög még romban,
Melyben amit hagyott a had dühössége,
Azt is elrabolja hűtlen török béke:
Hogy kardját emelte magyar a magyarra
S mihez még török tőr és tatár nyil nem fért,
Kíméletlen önti egymásból ki a vért?
A hazát juttatjuk végveszélyre, meglásd:
Kitépik kezünkből lázongó vasunkat
S foglalt tartománynak nevezik honunkat.
Hogy hazánkat érte ennyit nyomorgassák
S aljas érdek végett, zsarnok önkény alatt,
Keserű legyen az el nem húzott falat. . . ?"
"Óvatos légy itten élni zsarnok névvel,
Mert. . . azonban ez volt követséged tárgya?
Ugy kihallgattalak. Semmi sincsen hátra?"
Nem hajol beszédem józan okaira,
Akor Veselényi - fogadd el asszonyom -
E levélkét hagyta kezedbe nyujtanom."
Utána tekintett a hölgy meglepetve,
S mintha háboritná különös sejtelem,
Tétovázott keze a feltört levelen.
Mintha vére mindjárt csöppenni akarna,
Zavartan tekintett Veselényi után,
Aki épen eltűnt a várnak kapuján.
És kettészakítá minden erejével,
Egyszersmind, darabját jobbra-balra vetve,
Magános lakába ment fel nagy-sietve.
Hogy a történt dolgot észre ne vehesse,
Óvatos léptekkel ballagott most elé
S a roncsolt levelet gyorsan fölemelé.
Rázta fejét, midőn értelmét felfogá,
S elrejtvén az írást dolmánya keblében,
Érthetetlen szókat mormogott mentében.
Járt az teremében fel s alá hevesen,
Hirtelen megfordult hogy Kádas belépett,
S visszatiltva kérdé: "Hivattalak téged?"
Csak nézett merően asszonyával szembe,
S szóla, megfeszítve ujját a kilincsen:
"Nem tudám, hogy szabad járhatásom nincsen."
"Mindenkor szabadon béjöhetsz lakomba,
De most hagyj magamra, látod, semmi kedvem,
Hagyjad a vár gondját egy kissé felednem"...
"Hozta most asszonyom, régi hű szolgádat,
Négyszemközt akartam egyet szólni veled:
Szándékosan dobtad így el e levelet?"
Szégyen és boszúság szelessé tevének;
Milyen vakmerőség. . . ily ajánlat s nekem...
Aztán néma lészesz. . . addsza, elégetem. "
A mécs fölé tartá elhamvadás végett;
De mást gondolt megint: gyorsan visszakapá,
És, hogy olvasná fel, az öregnek adá.
Meg sem érthetém jól fölgerjedésemben,
Most nyugodt a vérem és kacaghatom már,
Mint kellene néki mindenáron a vár."
"Asszonyom, remélem megbocsátasz nékem,
Hogy, ki mind maig nem láttalak tégedet,
Íly uton kerestem ismeretségedet.
Messzehangzó híred elhatott fülembe,
És képzeletemben bálványomul lakott
Amazon szépséged, istennő alakod.
Felruháza téged dicső erényekkel,
S míg felmagasztalta benned saját nemed;
Festé másrészt bátor, férfias jellemet.
Szigorú voltáról női erényednek,
Mely, mikép Murányvár, sőt erősben annál,
Sérthetlen, világos, büszke magasban áll.
Színről színre látnom hóditó személyed,
És aki előtted álla mostan épen,
Veselényi volt az, a követ képében.
Ha hired beszédit tartom mind kevésnek,
S a hallott csudákat a látott valóhoz
Mérve; ámultomban alig jutok szóhoz.
Szólni bájaidról meg nem kísérthetem,
Azt az érzelmet sem bírom kifejezni,
Mely égő lelkemet véges-végig rezgi;
Kérlek a mennybéli örök irgalomra,
Fogadd meg azt a szót, az egyetlen egyet:
Add nekem cserébe kezeddel szivedet.
Várom válaszodnak fejér lobogóját,
Várom azt epedve, harcolok kinommal,
Oh küldj békét nekem, küldj választ azonnal!"
S a levelet záros fiókjába vetve,
"No lásd, hogyan űznek és micsoda szemmel
Láthatóan csúfot ezen gyáva nemmel.
Föl is tenni rólam ennyi gyöngeséget,
Hogy nem látnak által asszonyi szemeim
Jó haszon fejébe csinált érzelmein.
S minden képzeleten felül találtalak!
És mindezt megírja otthonn, jó előre,
Későbbi szerelmét szépen jövendölve!
Ki az efféléknek nem hiszen, nem örül,
Aki, hízelgő szók által elhitetve,
Rabbá nem aljasul, midőn úr lehetne.
"Hogy törvényét szabja férfi kénye, kedve?
Hogy, mikép a kisded, járjon vezetéken?
Szabad akarata megnyügözve légyen?
A cselekvéstérről minket letiltani,
S arra kárhoztatni ártatlan fejünket,
Hogy türésben leljük minden erényünket?
Úgy az amazon-kort ujra felderítném,
S illő tiszteletet vínék ki a nemnek,
Mely most bábja csupán puha szerelemnek.
Oly mélyen szeretne, amint irja tolla:
Hadd bosszulhatnám meg - mit ő tépe széjjel -
A sok nőerényért gúnyos megvetéssel.
Égne százszor jobban annak asszonyáért,
Hogy, midőn falamra nézne bús sóhajjal,
Üzném messze onnan egy éles kacajjal."
Ő is azt akarta, hogy ne máskép légyen:
Mert sehogysem esnék lelke nyugalmára,
Hogy más kézre birjék Murány erős vára.
Hogy szilárddá tegye pártjához asszonyát,
S míg az elmerülve ablakába hajlék,
Kádas ajakiról ilyen beszéd hallék:
Bíbelődni apró, léha szerelemmel,
S négy fal börtönébe hagyva zárni magad,
Élvezni a házi boldog unalmakat.
Nemed szűk körén túl hősi módra tenned,
S míg egyrészt irigyléd a férfi küzdelmét,
Megvetetted másrészt hódoló szerelmét.
Szívvel gúnyolád el számos kérőidet,
És midőn ajtódnál esdett a szerelem,
Mily nyugottan kérdéd: ki az? nem ismerem.
Szüleid reménye, kedve hozzá hajlott,
De atyád parancsi, szilárd akarata
Ellenére, lelked hajthatlan marada.
Harminc napig tarta sanyarú fogságban,
Azt is tűrted inkább, mintsem élethosszat
Férfi uralomnak magad feláldozzad.
Hogy fogadd el érte a reményteljes vőt,
Aki felfrissítse már haldokló vérét,
Gyűrüdet Bethlennel csak akkor cseréléd.
A halál elmetszé kényszerű kötelét;
S most midőn szabad vagy, mint az égi madár,
Nyűgöző kalitkát miért választanál?
Kérdésben, hanem egy még fontosabb dolog,
A veszteség, amely pártodat sujtaná,
Ha Murányt s Balogvárt másnak szalasztaná..."
"Szabadságom ugyan nem hajtom igába,
S nem uralok férjet. . . semmi esetre nem. . .
De van e dologbul egy derék ötletem.
Váramat rövidnap éhség fenyegeti. . .
És melyik csel volna, egy ostromlott várban,
Árulás a vívó ellen irányában?
Rákóczi hadának sokfelé dolga van;
De, bár jőnének is, bár feloldoznának,
Mit magunk kibírunk, mért köszönnők másnak?
Hamar választ kíván kérőmnek levele,
Légy, ha még nem voltál, vénséged korára
Harcias vitézből szerelem futára.
Veselényi még ma hatalmamban leszen,
S a kevély oroszlán, rázza bár sörényét,
Kényszerül követni egy asszony törvényét."
Nem hivé a dolgot, hogy való lehetne.
"Mégsem érted öreg?" mosolyga Mária,
Leült asztalához és levelet ira.
S Kádasnak szeméhez tartá két kezével:
Elolvasta Márton, hanem csak magában,
De még a szava is elállt bámultában.
"Asszonyom nincs párod okos cselvetésre,
Hadd vigyem!" vitte is, azt is alig várta,
Sárga pecsétjével míg a hölgy lezárta.
Mária s a mécsen elégette felét:
A másik darabját, míg amazt égette,
Átfutotta szemmel s halkan visszatette.