Arany János: Negyedik szakasz
Csendes, mintha volna halottak tanyája,
Azt hinné az ember, nincs benne más élő
Csak az ezüst mécs, mely függ mennyezetéről.
Gondok között fonta karjait keresztbe:
Gondjai szerzője a hatás lehetett,
Mit a hozott válasz a szép özvegyre tett.
Árázata elhűlt: hideg lőn és halvány;
Fölkelt a nyugágyról, de visszahanyatlék,
S szótlanul fekszik fél dülésben ott még.
Keserves könnyével zokogja azt teli,
Melyet önt szerelem, önt szégyen és harag,
Kik most kebelében együtt viharzanak.
Sűrü zápor könnye tüzét nem olthatja,
- Sűrü zápor könnye még olaj e tűznek -
Meg-megriad, mint kit kísértetek űznek.
"Megérnem a szégyent, hogy jobbomat adjam.
Legyőzve a makacs természetet bennem:
És nyujtott kezemet vissza kelljen vennem!
Miért nem vágtak el. . . miért nem dobtak el. . .
Miért nem születtél nyomorú bénának:
Hadd okoznál undort: így nem gyaláznának.
Mint nagy drágaságot őrzém birtokodat;
Epedve tekintett rád a férfi sereg:
Te hívem maradtál, s büszke voltam veled!
Egy szem-intésemre, egy biztató szómra:
Éltet, becsületet, örök idvességet:
Mindent rajtad kivül. . . hogy birjanak téged.
Még véleményt: egy szót, egy semmit sem cserél!
S midőn engem és a szabadság zászlaját
Együtt ölelhetne, inkább választ halált.
Ismerni szeretném új vetélytársamat:
Mint ama tükörben, szebb-e képe mása?
S én rútabb vagyok, mint ösztövér csontváza?
Képzeli-e fagyos ölét, mely rája vár?
Nem borzad-e vissza, nem fázik-e vére;
Nem vágy melegebb kar hév ölelésére?
Fegyvert sem emelni önnön védelemre,
Zúgó füleiben hallgatni az eret;
Mint háborus örvényt szédült feje felett?. . .
Kiront a piros vér, tóvá kerekedve;
De míg az utolsó csepp vér is elakad,
Szenved. . . ki mondja meg, miféle kínokat?
Hogy azt jegyezéd el, midőn választhatál?
Nincsenek reményid, melyek elhervadnak?
Nincsenek gyermekid, kik árván maradnak?" -
"Amint váz karjait felé kiterjeszti,
Hadd érezze arcán hideg fúvallatát,
Mely egyet lehell még s. . . az ember nincs tovább.
Ha kész. . . közel leszek s uj rendelést adok.
Ne állj meg, ne nézz rám: miért vagy oly halvány?
Vígadni akarok kérőm lakodalmán!"
Nem mintha örűlne Veselényi vesztén;
De nem is fél attól, mert nem hiszi soha,
Hogy pártért szerelmet áldozzon asszonya.
Hogy véleményét a bajnok cserélje meg:
És most e céljához jó eszközi vannak:
Nem a halál, hanem félelmei annak.
Szeme véletlenül egy tükrén megakadt,
Hirtelen megálla, mintegy felijedve,
S monda, képmására mérges szemet vetve:
Melyet, mint egy csudát, kikürtöl és kiált?
Ez hát az a termet - e nyúlánk, pongyola -
Mit tőlem irígyel félország asszonya?
Benne oly férfias, zordon a termetem,
Oly visszataszító. . . hideg, mint a halál:
Ily nőtül a férfi iszonyodik talán."
Mert a szobahölgyek már aludtak mélyen;
Titkába nem akart beavatni nőket,
Azért este mindjárt elküldötte őket:
"Karcsu derekamat páncéllal öveztem.
Rút sisak borítá szép hajfürteimet,
Elfödé homlokom és képemből kivett.
Amikor magam is hiszem szépségemet:
Gazdag öltözetben, mely ékszertül ragyog,
Melyben én a hölgyek királynéja vagyok.
A halál szemébe összeroskadva néz.
Széttekint segélyért s csak a bakót látja,
Mint villog kezében irgalmatlan bárdja;
De az imádságnak egy szavát sem leli,
Ajka értelmetlen zagyvalékot rebeg.
Szólítja gyermekit, de nem láthatja meg:
Új menyasszonyának nyoszolyója lennem:
Hadd érezze szíve, összehasonlítván,
Mit nyert a halálban, és mit veszte bennem.
Önmegátkozásban fognak kirontani -
És az élet sem kell, ha nem nyer szerelmet:
Akkor dobni gúnnyal a hideg kegyelmet. "
Árnyékba fordítá kisírott szemeit,
Mert nem akará, hogy megsejtsék a nyomot,
Dúló könnyek árja melyet arcán hagyott.
Legszebb kösöntyűit, ékszerét hozatá,
Köntöst válogatott, s öltözék gazdagon,
Hogy hódítást tegyen mindjárt. . . a vérpadon.
Melyről semmi szörnyűt nem lehet mondani:
Négyszegű pad, egypár lépcsőig emelve,
Lépcseit és magát födi vérszin kelme.
Mintha nem is volna érző és eleven;
Olyan ottálltában, mint egy vérbe mártott
Kőszobor, mely visel hosszu fényes bárdot.
Sötétebb időknek munkája lehete,
Mikor mintegy házi szükségnek tartatott,
S ily célokra, mint ma, többször használtatott.
Emennek ablaka fátyollal takarva,
Amaz kettős ajtó, a folyosóra ki, -
Keményen csukódvák egymáshoz ajaki.
Arra tekint apró fényes szemeivel,
Látja jőni Kádas megett a bajnokot,
Kit hat erős szolga fegyver közé fogott.
Legrövidebb útján a szörnyű halálnak,
Viselete komoly, elszántsága erős,
Mely a félelemmel távol sem ismerős.
Melyik ezek közzül aki halni megyen,
Változékony arcról vetve hozzá, talán
A bakót magát is inkább választaná.
Kádas megszólítá kérőleg a vezért:
"Ím, látod a pallost; ez nem játék, lovag;
Ne erőszakold ki tőlünk halálodat.
Egy ajkmoccanásba, egy hitvány igébe,
Hogy élet, szabadság, hatalom, szerelem -
Nagyobbá mint valál s boldogabbá tegyen.
Mint a szabadságnak kelned oltalmára?
Miért még akkor is ez árt sokallanod,
Ha Szécsi Máriát fölöslegül kapod?
Tiszta szándokárul ajánlt szerelmednek,
Ha az áldozattal ekkép fösvénykedel,
Midőn nem bűnre készt, sőt erényt követel?
S asszu hamvaidból kihalhat a féreg,
Mégsem hiszi ő, hogy e vakmerő tettet
Nem váráért, hanem szerelemből tetted."
Veselényi szívén nem vágna uj sebet,
Sebjei, amelyek előbb fakadának,
El vannak zsibbadva, és többé nem fájnak.
Kezde lassan-lassan kötni vele békét;
Sőt, mint rossz számoló tévedésből a kárt,
Nyereségnek kezdte számítni a halált.
Élete ezentúl csak gyalázat lenne;
És a szabadsággal, nyerne bár, mit érne?
Csúfos hadi törvényt vonnának fejére.
Annak tisztaságát a világ nem kétli,
Legnagyobb vétkéül vak szerelmét rója,
Hogy oly könnyen hajlott az asszonyi szóra.
Édes bosszut hitt a halálban rejleni:
Méreg-édes bosszut, hogy, ha neki vége,
Gyötri majd a hölgyet kisértő emléke.
És ilyen alakban szokta meg a halált;
De száz rémarca van e rút szörnyetegnek:
Mást mutat, ha egytől a szív nem ijed meg.
Tehát mégsem hinné szerelmét Mária?
Hát csak rajtavesztett kalandornak veszi,
Ki mindezt csupán a vár fejébe teszi?
Hígye, méltányolja, tisztelje szerelmét!
Oda lesz, mint olyan levélnek írati,
Melyet olvasatlan éget el valaki!
A kegyetlen nőben szerelmet költene,
Szerelmet, mely annak, halál órájaig,
Bosszút teremjen: a megbánás kínjait.
Melyet zászlajának hűségére letett?
Elfogadja ez egy gyalázatos útat,
Melyen szerelmének céljához eljuthat? -
Nagyságát, erejét ujfent visszanyerje;
Arca elszántságot öltözék magára. . .
Rendületlen hágott a vérnek padára.
S jobbját ünnepéllyel ég felé emelvén:
"Bizonyságom Isten, aki ottfenn lakik,
Mily igen szerettem. . . amaz egy valakit.
Ha kevésli amit zálogul vetettem:
Szép szabadságomat, reménydús éltemet -
S áldozatul kéri ép becsűletemet:
- Miért tiltakozom Isten s világ előtt -
Áldozatul inkább életemet adom. . .
Mely szerelme nélkül úgyis rideg, vadon."
Istennek ajánlja lelkét egy fohászban;
- Méltóság van arcán, nyugott, lelkigható -
És szól erős hangon: "Most vágj, ha mersz, bakó."
Suhogó selyemben hölgyalak siet be,
Melyen a legtisztább, a legszebb nőiség
Királyilag űli diadalünnepét.
Megáll a hős előtt, és szól kezet adva:
"Vitéz, vedd jobbomat... csudát tesz erényed:
Pártomat elhagyom, hogy kövessek férjet."
Szeme, szíve, vére, elméje elakad,
Remegő kezében érzi a hő kezet:
Összefoly lelkében remény, emlékezet.
Hogy élő embernek ily álma lehetne:
Hát majd, ha föleszmél hogy való amit lát,
Megbirja-e szíve üdvének rohamát?
Hogy ily boldog legyen s mégse repedjen el,
Mégse váljon mennye küszöbén semmivé,
Csak az oly erős, mint a Veselényié.
A valóért, melyet a jelenben talált,
S gyötrelme feloszlott e pár feddő szóba:
"Oh Mária, miért e kegyetlen próba!"
Mosolygva emelte föl a térdepelőt:
Fölkelt Veselényi, a délceg levente,
S tündöklő aráját szívéhez ölelte.-
Hogy a dolgok itten ilyeténkép folynak,
Bosszusan vakarta üstökének helyét,
Köszörülte torkát és csóválta fejét.
"Asszonyom" zsémbele, "ez igen jól vagyon,
Igen szépen vagyon, én megnyugszom benne,
Ha nem nyugonnám is, tudom egyre menne.
Ha belé egyez-e Muránybeli nép,
Hogy a várt, melyet ők védnek, más kézre add
S vele ráadásul őket mint juhokat.
De Rákóczi birja a katonák szivét:
Csak egy lázasztó kell. . . aztán ki bir velek?
Isten óhat ugyan, de én nem felelek."
Hanem Veselényi megragadta karján:
"Itt maradsz," mennydörgé, "te itt fogsz maradni,
A többi nép alszik, nem ér rá lázadni.
Mint ura e várnak, nektek parancsolom,
Fegyver közzé mindjárt e vén árulóval
S le kell vágni, ha zajt ütne csak egy szóval.
Vissza kell sietnem váró seregemhez;
Jó erős a hágcsó: ha megbirt engemet,
Miért ne birna meg egy csapat emberemet."
De bezzeg kihült a szegény Kádas vére,
Kit a hajduk s bakó, mint hiv új cselédek,
Fegyver alá venni legott sietének.
Rajta járt a keze, mégsem lelte csatját,
Megtalálta végre, búsan kipeckelé
S fanyalogva nyujtá Veselényi felé.
Lábak topogása kezde hallatszani:
Megnyilt a nagy ajtó és rajta bejöttek
Solymosi, Vadászi, Gábor Pál és többek.
A vezérre győztes, büszke tekintetet:
"Uram vezér, téged szabadítni jövénk:
Jer velünk, szabad vagy, a vár pedig miénk."
Amint hű vitézi begyülekezének;
Meglepetve kérdé: az égből estek-e,
Vagy honnan teremtek ily váratlan ide?
"Inkább mély pokolbul vergődtünk ide fel. . .
Ámbár, amint sejtem, már szükségtelenül.
De hisz elbeszélnem semmibe sem kerül.
Másnak és magának van csupán terhére,
Sokat fekszik, mégis keveset alhatik, -
Tán, mivel majd ráér az itéletnapig.
Hol egyik, hol másik nyilallás kezdi rá,
Sebje, amit egész éltében felszedett,
Meg-meg újul, mint a fájós emlékezet.
Irtózva fut tőle, hiába kergeti:
Ellenben az ifjat ölébe fogadja,
S arcát símogatván szépen elaltatja.
Hogy oly sokat nézett élte világába,
Nem akart alunni tegnap egy mákszemnyit,
Soká nézte fájva a fekete semmit.
Ott vártam az álmot egy part megé dőlve,
Láttalak, vezér, a vár felé sietni,
Unatkoztam úgyis, kedvem jött követni.
Hallom a siket zajt a rés közelében;
Gondolám: vigan megy ottfenn a lakoma!
De az ördög benne a násznagy, a koma.
Vadászit az Isten útamba rendelé,
Így s így van a dolog, elbeszélem neki:
»Megmondtam« kiált ő, »hogy most nyakát szegi!«
Egy pillanat is sok a sopánkodásra,
Ott a kötélhágcsó, készen vár bennünket...
Vagy rabbá hagyjuk-e lenni vezérünket?«
Vezesse hadunkat fel, a vár elébe;
Kis csapatunk pedig némán indul, halad,
Mint fellegek árnya, mely a mezőn szalad.
Feljutunk a hosszu régi folyosóra,
Ott bevárjuk egymást és nyugodva késünk,
Míg lecsillapodik fáradt pihegésünk.
Hogy zajt, verekedést ne idézzünk elő?
Lármát kiált az őr, ez éji vészkakas:
Kibúnak a baglyok, s fogva marad a sas.
Hogy ne háborítsa a csendes éjszakát;
Titkon elfoglalni minden őrhelyeket,
Fegyver alá venni az őr vitézeket.
Megnémítá azt a halálnak félelme.
És most nagy fordítást tenne e kis csapat. . .
- De, sejtem, nagyobbat tettél, uram, magad."
Megrázta erősen az ősz bajnok kezét,
A jobbot; - szabadon lévén pedig a bal,
Letörlé az öreg hév könnyeit avval.
Nyájasan fordulva, szavát fölemelé:
"Bajtársak! a hajnal, mely imé ott derül,
Emlékezetes lesz Murány hőseirül.
Hogy babérotokat megosszátok velem:
Ki ily erősségnek lettem hódítója,
Mikép. . .? Isten annak a megmondhatója."
Jobb karjára fűzte mosolygó aráját:
Megnyilt minden lélek, megnyilt minden ajak,
S a szép párnak öröm-éljent riadtanak.
Nézvén szomorúan a nemes vezérre,
Ott tartá, leoldva, fegyverét kezében
S mindenféle dolgot forgatott eszében.
"Hagyd ez ócska vasat felkötnöm helyére;
Már kopott: de van még belőle valami,
Hűségem irántad megbizonyítani."
"Kösd fel, öreg," monda Mária nevetve,
"Most legyőzeténk, de csak azért hódolunk,
Hogy biztosabb legyen egykor diadalunk."
Harsog hahotával a réz tárogató,
Felriad az őrség. . . markában fegyvere:
De nem viaskodni, hódolni jön vele.
Röptében pihenni száll magas Murányra,
Csattogó zászlókat, mint győzelmi jelet,
Lobogtat a hűs szél a nyilt kapuk felett.
Nem ültek menyegzőt e baljós nap miatt.
Murányt Veselényi két éjen, két napon
Megrakta Fülekről éléssel gazdagon.
Rákóczi zászlai, Illyésházi népe,
Fenn mozsarak zúgtak s tomboló vitézek
Termetes kupákkal leköszöngetének.
Nem jön az áldomást elfogadni kedve:
Mély völgyén Muránynak, mint tolvaj, elhalad,
Meg sem áll hadával, a büszke vár alatt.