Csokonai Vitéz Mihály: A REGGEL
A REGGEL
(Seneca)
Egynehány csillagok már pislogva égnek
Hajlott bóltozatján a csillagos égnek.
Halavány tüzeit, kik bújdosnak széjjel,
Öszveszorítja a meggyőzetett éjjel,
Űzi már új fénye, - pirítván az eget
A hajnalcsillag, - a tűndöklő sereget.
A Göncöl-szekere fagyos csillagzatja
Megfordúlt rúdjával a fényt csalogatja.
Tengerszín lovain jövén ég színére,
Mosolyog a Titán Oeta tetejére.
Ma a csipkebokrok, hogy meghintettenek
A nap súgárival, mind veresellenek,
Meghalaványodván arany színű fényje,
Eltűnik a Fébus visszatérő nénje.
Felserken a remény, midőn a gondokat
Előszedvén, mind kinyitja a házakat.
A pásztor, bocsátván legelőre nyáját,
Előszedi zúzzal deredzett táskáját;
A borjú a szabad tér-mezőn játszadoz,
Téjjel barmok tőlgye újolag dagadoz;
A puha gyep-fűvön az anyai téjjel
Jóllakott gödölye futkározik széjjel.
Fújván egy ághegyen, a kis fülemüle
Az új napnak szárnyát vígan ereszti le,
S köszönvén hangosan, a szép fénynek örűl,
Énekel a véknyan szövött fészek körűl.
Körűlte a nappalt bizonyító sereg
Nyelve összvekevert örömnótat pereg.
A hajós életét vetvén vak kétségre,
Hajóját bízza a szélre s a mélységre:
Viszi a félelem színétől kékellő
Tenger, felpuffasztván vásznait bőv szellő.
A halász, függvén a redves kőszálakon,
Igazit a megcsalt halászó horgokon.
Úgy nézi meggörbűlt kézzel nyereségét,
Mely lehúzta rezgő vesszejének végét.
Így vagynak, akik az ártatlan életnek
Csendes békessége alatt legelhetnek,
Akik bírván kevés magok vagyonjokat,
A mezőn építik reményoszlopokat.
Reszkető félelem, nyughatatlan remény
A városban legtöbb s legsűrűbb vetemény.
A pénz az uraknak kevély palotája
Makrancos ajtaját álmatlan strázsálja.
E boldogságának véghatárt nem vetvén,
Az aranyra újabb aranyt gyűjtögetvén,
Több kincset kincséhez kíván, amellyel lett
Szegény a halmozott aranyhegyek mellett.
A holdnál ingóbb név kedvének szellője
Lett aranynak magos pólcra emelője.
Az áruból veti a lármás tanácsot,
A haragból s perből keresvén harácsot.
De a csendességet kevesen esmérik.
Kik a gyorsan futó időt bőlcsen mérik,
Bírván óráival e rövid életnek,
Amelyeket többé vissza nem vehetnek.
Mindnyájan, míg lehet, víg szívvel éljetek,
Sebes haladással siet életetek.
Hajlott bóltozatján a csillagos égnek.
Halavány tüzeit, kik bújdosnak széjjel,
Öszveszorítja a meggyőzetett éjjel,
Űzi már új fénye, - pirítván az eget
A hajnalcsillag, - a tűndöklő sereget.
A Göncöl-szekere fagyos csillagzatja
Megfordúlt rúdjával a fényt csalogatja.
Tengerszín lovain jövén ég színére,
Mosolyog a Titán Oeta tetejére.
Ma a csipkebokrok, hogy meghintettenek
A nap súgárival, mind veresellenek,
Meghalaványodván arany színű fényje,
Eltűnik a Fébus visszatérő nénje.
Felserken a remény, midőn a gondokat
Előszedvén, mind kinyitja a házakat.
A pásztor, bocsátván legelőre nyáját,
Előszedi zúzzal deredzett táskáját;
A borjú a szabad tér-mezőn játszadoz,
Téjjel barmok tőlgye újolag dagadoz;
A puha gyep-fűvön az anyai téjjel
Jóllakott gödölye futkározik széjjel.
Fújván egy ághegyen, a kis fülemüle
Az új napnak szárnyát vígan ereszti le,
S köszönvén hangosan, a szép fénynek örűl,
Énekel a véknyan szövött fészek körűl.
Körűlte a nappalt bizonyító sereg
Nyelve összvekevert örömnótat pereg.
A hajós életét vetvén vak kétségre,
Hajóját bízza a szélre s a mélységre:
Viszi a félelem színétől kékellő
Tenger, felpuffasztván vásznait bőv szellő.
A halász, függvén a redves kőszálakon,
Igazit a megcsalt halászó horgokon.
Úgy nézi meggörbűlt kézzel nyereségét,
Mely lehúzta rezgő vesszejének végét.
Így vagynak, akik az ártatlan életnek
Csendes békessége alatt legelhetnek,
Akik bírván kevés magok vagyonjokat,
A mezőn építik reményoszlopokat.
Reszkető félelem, nyughatatlan remény
A városban legtöbb s legsűrűbb vetemény.
A pénz az uraknak kevély palotája
Makrancos ajtaját álmatlan strázsálja.
E boldogságának véghatárt nem vetvén,
Az aranyra újabb aranyt gyűjtögetvén,
Több kincset kincséhez kíván, amellyel lett
Szegény a halmozott aranyhegyek mellett.
A holdnál ingóbb név kedvének szellője
Lett aranynak magos pólcra emelője.
Az áruból veti a lármás tanácsot,
A haragból s perből keresvén harácsot.
De a csendességet kevesen esmérik.
Kik a gyorsan futó időt bőlcsen mérik,
Bírván óráival e rövid életnek,
Amelyeket többé vissza nem vehetnek.
Mindnyájan, míg lehet, víg szívvel éljetek,
Sebes haladással siet életetek.
