Dsida Jenő: Hálóing nélkül...
Hálóing nélkül...
Föl-fölvetem és némán eltünődöm, mi is lelt tegnap este
Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl
Eszembe jutott minden, ami rossz volt,
mely fedez és véd a zord hidegtől,
csak ember, aki minden idegével
| engemet? |
| hálóingemet, egyedül álltam, |
| kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen |
| s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett. |
| Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség, |
| este, melynek már szinte teste van, a pillanatok |
| estek és zuhogtak és én dadogtam: |
| - Késő este van, éjszaka is talán, |
| s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrü sötétre még |
| és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos, |
| fekete sűrüség? |
| rossz gondolat, vers, csók, kihült falat |
| és annyi régi, sápadt ismerősöm, |
| ki messze van, vagy lent a föld alatt. |
| És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt, |
| csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt, |
| nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing, |
| véd és takar magamtól engemet: |
| jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat |
| és védő ingemet. |
| Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik, |
| nem vagyok senki teremtett asszony szeretője, |
| se lapok munka társa nem vagyok, se kártyapajtás, |
| törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok; |
| se vándor, |
| aki meredélyre kaptat se út, se cél - és költő sem vagyok, |
| lágy takaró s melengető vacok után sír |
| és csak áll a nagy sötétben |
| s meztelenül |
| Isten előtt vacog. |
