Dsida Jenő: A vak
A tavasz virágai közt hevert a vak, és fűszálakkal játszadozott. |
Mosolya, mint az ég mosolyának tükrözése. |
Hozzáléptem, és félénken kérdeztem: |
- Miért mosolyogsz? Látod-e a szépségeket? |
- Látok sok virágot... és a szeretet tavában az élet hattyúja fürdik... A túlsó partról fények küldik illatukat, és Pán sípja vijjog, és a szerelmesek ölelésekkel csalják meg a pillanatokat... Sudár márványtalapzat fölött kék madarak énekelnek, és rabszolgák és rabszolganők táncolnak az asztal körül, amely bortól, gyümölcsöktől roskadozik: ezüstserlegektől, amelyekben nagy gyémántok csillognak, mint a reggel |
És mosolygott a vak és kérdezé: |
- Hát te? Te mit látsz? |
És halkan válaszoltam: |
- Templomot látok, amelynek tornyáról lezuhant a kereszt, oltárán pedig a Sátán csókolózik a Háborúval, s a karzaton csontvázak kórusa énekel. |