Dsida Jenő: Alvó ablakok
Alvó ablakok
| Milyen mély a csend. A félreeső tó színére egy-egy akáclevél libeg le néha. A csillagok aranypettyekkel szórták tele a csillámló vizet; az akácok: mesteri ujjak fekete szőttesei - s az országút, mint fehér füstöt, szórja fel porát. A szél átsuhan a fűszálakon, fésüli lágyan a fövényt. |
| Milyen mély a csend! |
| S a házak ablakai mind-mind elfeketültek. Alszanak az elcsigázott emberek, s tündérálmokat ölelnek magukhoz párnáikkal. |
| És én megyek az utcán árnyékommal, mely tréfásan nyomomba szegődött. Az ablakok feketén pislognak, holdfényverésben; elfedte őket a földi fény. |
| Elfeketült ablakok. |
| És egyszerre a falu mélyéről egy utas indul. Ezüst a vándorbotja, hab a szakálla, homlokán málnakoszorú - nyomában csiripelnek a madarak, megcsobbannak a vizek, kibontják szirmaikat a virágok, zümmögnek a méhek - és a vándor megkopogtat ujjaival minden ablakot. |
| És kinyílnak az ablakok, mosolygó arcok bukkannak ki az üvegek mögül, felfénylenek az utcák, csaholnak az ebek, szárnyaikkal verdesnek a kakasok. Jer, vándor, kopogtasd meg lelkem ablakát is. Rezzentsd fel a reggel szavával ájult álmomat. |
| De a vándor a hegycsúcson áll már, napsugárba fogózva az egekbe lép. - Nyomában itt remeg a málnaillat s a szél, mely az erdőket nyugtalanítja. |
