Garay János: AZ ÁRPÁDOK-BÓL.
AZ ÁRPÁDOK-BÓL.
VEZÉRHANG.
Sötét enyészet néma éjjelében
A bajnok alszik a föld mély ölében,
Sírjára, mert nem tudja senki hol van,
Nem hull a bánat könyje szent titokban.
| Temetve fekszik a hajdan kora; |
| Ki tudja merre hamvad hült pora? |
Nem hull a bánat könyje szent titokban.
Csak a süvöltő vésznek orgonája
Vagy a Regének tünde szép nymphája
Melyből susogva csergedő pataknál
Füzért kötözget méla holdvilágnál. -
| Zúg el fölöttük néha sírdalúl; |
| Szakaszt virágot sírjok hantirúl. |
Füzért kötözget méla holdvilágnál. -
Megjártam a hont, ősim temetőjét,
Hallám a vésznek rejtélyes zenéjét,
Hoztam virágokat, mik a Regének
Tündér kezétől sírjokon növének.
| Andalgtam a hősök dicső porán; |
| Melyet süvöltött gyászos éjszakán; |
Tündér kezétől sírjokon növének.
S mint áldozó pap bor s kenyér szinében
Lelkembe vettem hagyomány jelében
S mentem, miként pap Isten trónusához,
Az ősz Történet gyémánt csarnokához.
| Buzgón magához vészi istenét: |
| E szent ereklyéknek mind kettejét. |
Az ősz Történet gyémánt csarnokához.
Kapúja megnyilt zörgető hivének -,
S az ős vezérek mint napok kelének,
Hosszú sorokban koronás királyok
Mint annyi üstökös szállván utánok.
| Egy ezredév nyitá meg kebelét, |
| Lerázva sírjok korhadt födelét; |
Mint annyi üstökös szállván utánok.
Árpád apánktól Endréig füződik
Mindegyikének arczán tűkröződik:
Ennek borostyán, annak pálmafája,
Másnak tövisből volt a koronája.
| Az ősi árnyak hosszu lánczszeme; |
| Mi volt éltében sorsa, érdeme; |
Másnak tövisből volt a koronája.
De mindegyiknek fény ragyog nevéről,
S kinek tettéről nem, dallok hiréről,
Mult és jövő közt hídúl áll az ének
Közötte a valónak és mesének. -
| S mindegyikének nyertem válaszát, - |
| A mint adák Történet s Monda át |
Közötte a valónak és mesének. -
Az elnyugodt nap bíbor fellegében
A félhomály bájt hint el a vidéken,
Ekkép a multnak tisztes fátyolában
Saját varázsban szebb, saját világ van!
| Elvész a fény vakító aranya, |
| S szebben ragyog fel a táj alkonya: |
Saját varázsban szebb, saját világ van!
A fény ragyog, de nem vakít tüzével,
Nagyság, erény, úgy a bün és a tévely,
S a képre, mint szelíd hold éjszakára,
Leng kegyelet s emlékezet sugára.
| A seb biborfolt, vére megszünik; |
| Sallang és czifra nélkül feltünik. |
Leng kegyelet s emlékezet sugára.
Avvagy ha már az ő nevök se gyúlaszt
Melyekkel és melyekben nemzetegység
Mid van, mi még, hazám! mi lelkesíthet?
Mi e kuszált jelenben egyesíthet?
| A legdicsőbb mult annyi szent neve? |
| Volt nemzetnagyságunknak talpköve: |
Mi e kuszált jelenben egyesíthet?
Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S ha a jelennek halványúl sugára:
A régi fény ragyogjon fel honára!
| Csak elfajult kor hős elődöket; |
| S gyújt régi fénynél új szövetneket. |
A régi fény ragyogjon fel honára!
