Garay János: IV. BÉLA.
IV. BÉLA.
1
SAJÓ.
SAJÓ.
Mi rémjelek borongnak az égnek sátorán?
A végitélet napja közelg-e vészlován?
Egyszerre, mintha fátyol borítná az eget,
Nap és hold elborúlnak a Kárpátok felett.
A végitélet napja közelg-e vészlován?
Egyszerre, mintha fátyol borítná az eget,
Nap és hold elborúlnak a Kárpátok felett.
A sűrü, éji fátyol nem éjnek fellege,
Az égre a tatárnak borítja serege,
Mely szép hazánkra hozván rettentő táborát,
Mérföldre fölkavarja az út szálló porát.
Az égre a tatárnak borítja serege,
Mely szép hazánkra hozván rettentő táborát,
Mérföldre fölkavarja az út szálló porát.
Mi az, mi a nagy égen, mint szörnyű vérvonal
Hosszan, végig piroslik szikrázó lángival?
Az a tatárseregnek lángzó szövétneke...
Dult városok s falvaknak világitó tüze.
Hosszan, végig piroslik szikrázó lángival?
Az a tatárseregnek lángzó szövétneke...
Dult városok s falvaknak világitó tüze.
S te felsüvöltő szélvész mi szörnyen orditasz!
Nem, nem! tatárüvöltés s haldoklók jaja az,
Mi mint orkánüvöltés dugúlt fülekbe zúg,
Mi minden kőszikláról mint visszhang visszabúg.
Nem, nem! tatárüvöltés s haldoklók jaja az,
Mi mint orkánüvöltés dugúlt fülekbe zúg,
Mi minden kőszikláról mint visszhang visszabúg.
És már a tűz világa, s a vész orkánszava
Erdélytől a Tiszáig s onnét Pestig juta:
Ott Béla, a vesző hon sujtolt királya jár,
Hadakra a hazából s segédsergekre vár.
Erdélytől a Tiszáig s onnét Pestig juta:
Ott Béla, a vesző hon sujtolt királya jár,
Hadakra a hazából s segédsergekre vár.
Tőn véd- és támadásra lépést a fejdelem,
Mint a hazának atyja, mint hős vagyon jelen.
Királyi köntösére pánczélát ölti föl
Példája vagy gyémántja, mely inkább tündököl?
Mint a hazának atyja, mint hős vagyon jelen.
Királyi köntösére pánczélát ölti föl
Példája vagy gyémántja, mely inkább tündököl?
Hiába! mert az átok megint megújula,
Nemzet s király között a hasonlás angyala!
Az ország főzászlósi sértett érdek miatt
Bélát közös veszélyben ott hagyják Pest alatt.
Nemzet s király között a hasonlás angyala!
Az ország főzászlósi sértett érdek miatt
Bélát közös veszélyben ott hagyják Pest alatt.
Mások, hiú gyanúból s féltékenység miatt,
Hogy kegygyel nézi Béla a hősi kúnokat,
Vak dühvel a kunoknak gyilkolják ezreit,
Kiket közös seregben ő a tatárra vitt.
Hogy kegygyel nézi Béla a hősi kúnokat,
Vak dühvel a kunoknak gyilkolják ezreit,
Kiket közös seregben ő a tatárra vitt.
Igy áll viharban a tölgy a róna síkjain,
Mig nap sütött, kerestek enyhűlést árnyain,
De most, midőn sudárán villámok dörgenek,
Messzére elkerűlik a gyávák s hűtlenek.
Mig nap sütött, kerestek enyhűlést árnyain,
De most, midőn sudárán villámok dörgenek,
Messzére elkerűlik a gyávák s hűtlenek.
De az megedzve állja a zápor ostromát,
Felfogja zöld sudára a villám lángkarát;
Igy Béla a tatárral vérengző síkra kel,
S tábort üt a Sajónál királyi népivel.
Felfogja zöld sudára a villám lángkarát;
Igy Béla a tatárral vérengző síkra kel,
S tábort üt a Sajónál királyi népivel.
Túl rettentő sokával a nagy tatársereg,
Mint áradat közelb és közelbre hempelyeg;
Vezére a viharnak a khán, Batú, maga,
Mint üstökös ragyog ki gyémántos kalpaga.
Mint áradat közelb és közelbre hempelyeg;
Vezére a viharnak a khán, Batú, maga,
Mint üstökös ragyog ki gyémántos kalpaga.
Kezében a vezérkard mint villám tündököl,
Mely megcsillámlik, czikkáz, lesujt és öldököl.
Jaj, a hol a halálnak e rém kaszája jár,
Ott pusztulást s veszélyt szór egy millió tatár.
Mely megcsillámlik, czikkáz, lesujt és öldököl.
Jaj, a hol a halálnak e rém kaszája jár,
Ott pusztulást s veszélyt szór egy millió tatár.
És már a támadásra jelt ád a szörnyü kard
Véres tusára látni fölkelni a magyart.
Mint két üvöltő szélvész, mindkettő iszonyú,
Ront egymás ellenébe hős Béla és Batú.
Véres tusára látni fölkelni a magyart.
Mint két üvöltő szélvész, mindkettő iszonyú,
Ront egymás ellenébe hős Béla és Batú.
Keletről jő az egyik, nyugatról jő emez,
A tengeren mindkettő egymás hajába vesz,
Alattok a hullámok rongyokká hullanak,
Fölöttök a nap és hold rég elborúltanak.
A tengeren mindkettő egymás hajába vesz,
Alattok a hullámok rongyokká hullanak,
Fölöttök a nap és hold rég elborúltanak.
Vad lárma és üvöltés jelentik a vihart,
Sürű nyil-föllegekben tüzes villám a kard,
A dárda s pajzs recsegnek, az élet és halál,
Egymást övön ragadva, véres tusában áll.
Sürű nyil-föllegekben tüzes villám a kard,
A dárda s pajzs recsegnek, az élet és halál,
Egymást övön ragadva, véres tusában áll.
Kálmán királyi herczeg halálra sebesül,
A hid, hiába védé, tatárkézre kerül,
A vad raj elborítja Bélának táborát,
Isten karának érzik elsujtott ostorát.
A hid, hiába védé, tatárkézre kerül,
A vad raj elborítja Bélának táborát,
Isten karának érzik elsujtott ostorát.
Hiába van csatájok, a meggyőzöttek ők,
Hiába van futások, elérik az üzők!
Két napnyi messzeségre nincs más mint holttetem
A harcznak aratása Sajónak mentiben.
Hiába van futások, elérik az üzők!
Két napnyi messzeségre nincs más mint holttetem
A harcznak aratása Sajónak mentiben.
Halotti közt két érsek, sok püspök és apát
A hon nemességével vegyíti hült porát;
A köz halottak számát ki számíthatja meg?
A tenger fövényében ők a homokszemek.
A hon nemességével vegyíti hült porát;
A köz halottak számát ki számíthatja meg?
A tenger fövényében ők a homokszemek.
Csak Béla, a király fut had nélkűl, úttalan,
Királyi lelke törve nincsen, csak sujtva van,
Az alkony végsugára gyászában látja őt,
Hozand-e hajnalával honának jobb jövőt?
Királyi lelke törve nincsen, csak sujtva van,
Az alkony végsugára gyászában látja őt,
Hozand-e hajnalával honának jobb jövőt?
2.
BÉLA FUTÁSA.
BÉLA FUTÁSA.
Csillag futott-e végig az égnek szőnyegén?
Vagy lánglövellő villám rohant át föllegén?
Vagy lánglövellő villám rohant át föllegén?
A csillag és a villám a földre leszakadt;
A magyarok királya tatár elől szalad!
A magyarok királya tatár elől szalad!
Kicsiny kiséretében csak két vitéz üget;
A többi, hű népével, Sajónál ott veszett.
A többi, hű népével, Sajónál ott veszett.
Jobb oldalán az egyik, a másik fut balul;
Utánok a tatárság közelb, közelb nyomul.
Utánok a tatárság közelb, közelb nyomul.
A két vitéz: Forgách volt s Rugacs, két hősi vér,
Mindkettő halni készen a fejedelemér'.
Mindkettő halni készen a fejedelemér'.
«Elő, elő! - kiáltják - van még, uram, remény!»
De a király alatt rogy, s kidől a harczi mén...
De a király alatt rogy, s kidől a harczi mén...
Egy percz is veszteség itt; nem gondolnak soká:
S Forgách lovát odadja a bús király alá.
S Forgách lovát odadja a bús király alá.
«Fuss, fuss l a szent hazáért még néked élni kell;
Éretted és hazámért, hadd, én veszhessek el!»
Éretted és hazámért, hadd, én veszhessek el!»
Szól, és a hű bajtársnak már csak kezével int;
S az és királya szállnak mint szél s vihar megint.
S az és királya szállnak mint szél s vihar megint.
Ő, mint a zúgó árnak a szikla gátot ád,
Perczekre bár, feltartja az űzők táborát. -
Perczekre bár, feltartja az űzők táborát. -
Hiába! a tatárság közelb, közelb nyomúl,
Nyil éri Béla ménét s a mén a földre húll.
Nyil éri Béla ménét s a mén a földre húll.
Egy percz is veszteség itt, segély egy pillanat,
S Rugacs, Forgách hű mása, nem tűnődik sokat,
S Rugacs, Forgách hű mása, nem tűnődik sokat,
Lepattan ön lováról, rá tolja a királyt,
S utána biztatólag szent hűséggel kiált:
S utána biztatólag szent hűséggel kiált:
«Fuss, fuss! a szent hazáért, még néked élni kell;
Éretted és hazámért, hadd, én veszhessek el!»
Éretted és hazámért, hadd, én veszhessek el!»
S az árözönnek ő is egy új sziklája áll;
S ujabb lován megmentve van Béla, a király!
S ujabb lován megmentve van Béla, a király!
Igy ér Pozsony várába, Pozsonyból Bécsbe fut.
De itt - farkastorokból tigriskörmökbe jut.
De itt - farkastorokból tigriskörmökbe jut.
Amott a nyilt ellenség feldúlta táborát,
Itt kincse és javától megfosztja ál-barát.
Itt kincse és javától megfosztja ál-barát.
Szomszédja, Fridrik császár, a nyújtott menhelyért,
Három megyét vesz tőle s gyalázatos hűbért.
Három megyét vesz tőle s gyalázatos hűbért.
S áll Béla, mint viharban hajótört gálya áll,
Mely a vészből kimentve kalóz kezére száll.
Mely a vészből kimentve kalóz kezére száll.
Egy kincse van szegénynek és egy reménye még:
Lelkének öntudatja, s melyben bizott, az ég.
Lelkének öntudatja, s melyben bizott, az ég.
S meglelni a végekben nejét és gyermekét,
A bújdosásnak újra felölti szőrmezét.
A bújdosásnak újra felölti szőrmezét.
Utjára két barátja maradt: az éji vész,
S mely sujtolá és edzé lelkét, a szenvedés.
S mely sujtolá és edzé lelkét, a szenvedés.
Igy jut Dalmátiáig, egy tört, zuzott hajó....
Királyi sors! jó s rosszban emberként osztozó!
Királyi sors! jó s rosszban emberként osztozó!
3.
A HON HELYREÁLLÍTÓJA.
A HON HELYREÁLLÍTÓJA.
Egy férfi lépdel, vándorbot kezében,
Árpád honában völgyön, ormon át,
Vállán biborból elviselt palást csüng,
Fején tövisből hordoz koronát.
Hős Béla tér, a magyarok királya,
Nagy bújdosásból vissza dúlt honába.
Árpád honában völgyön, ormon át,
Vállán biborból elviselt palást csüng,
Fején tövisből hordoz koronát.
Hős Béla tér, a magyarok királya,
Nagy bújdosásból vissza dúlt honába.
S a merre jő, a merre néz szemével,
Romlás a mit lát, gyász és pusztaság.
«Vagy nem hazám e föld s nem ismerek rá,
Vagy nyomtalan kihalt itt a világ!»
Szól és tovább megy és minél tovább ér,
Ajkán eláll a szó, szívében a vér.
Romlás a mit lát, gyász és pusztaság.
«Vagy nem hazám e föld s nem ismerek rá,
Vagy nyomtalan kihalt itt a világ!»
Szól és tovább megy és minél tovább ér,
Ajkán eláll a szó, szívében a vér.
A gazdag Alföld áldott rónaságán,
Hol hónaljig nőtt a dús gabnaszár,
Hol zöld mezőben száz gőböly tanyázott,
Száz ménes ugrált, puszta a határ.
Mérföldre holtak és csontok hevernek,
Vad farkasoknak s éh hollóseregnek.
Hol hónaljig nőtt a dús gabnaszár,
Hol zöld mezőben száz gőböly tanyázott,
Száz ménes ugrált, puszta a határ.
Mérföldre holtak és csontok hevernek,
Vad farkasoknak s éh hollóseregnek.
Az elhagyott út járatlan terűjén
Pergő szekérnek nem hallod zaját,
És mérföldekről mérföldekre nézvén,
Embernek, lónak nem látod nyomát.
Tört nyil, hasadt pajzs födte el a pályát,
Vagy gyepfü rázza szélben gyomszakállát.
Pergő szekérnek nem hallod zaját,
És mérföldekről mérföldekre nézvén,
Embernek, lónak nem látod nyomát.
Tört nyil, hasadt pajzs födte el a pályát,
Vagy gyepfü rázza szélben gyomszakállát.
A városok s faluk hová tünének?
Csak égett, csonka tornyok látszanak,
Ház és lakásnak csak helyét találod,
Hol vértül áznak a feldúlt falak.
Mint a siroknak nincs élő lakójok;
Szél és vihar lett puszta siratójok.
Csak égett, csonka tornyok látszanak,
Ház és lakásnak csak helyét találod,
Hol vértül áznak a feldúlt falak.
Mint a siroknak nincs élő lakójok;
Szél és vihar lett puszta siratójok.
Ember csak itt-ott szédelg bújdosásban,
Kémkedve jár s rettegve néz körül,
S karddal kezében vijja kenyerét ki
Éh farkasoknak rabló körmibül,
Mi szörnyü vésznek járt itt rémes ára?
Mely annyi gyászt borított e hazára?
Kémkedve jár s rettegve néz körül,
S karddal kezében vijja kenyerét ki
Éh farkasoknak rabló körmibül,
Mi szörnyü vésznek járt itt rémes ára?
Mely annyi gyászt borított e hazára?
A vad tatárnak dult itt szörnyü hadja,
Mely irgalmat nem ismer, nem kegyet;
Mely a csatának csak vérét kivánja
Vitéz tusán nyert hősbabér helyett.
Mely mint a hernyó szállván a virágra,
Nem hagyja, mignem össze-vissza rágja.
Mely irgalmat nem ismer, nem kegyet;
Mely a csatának csak vérét kivánja
Vitéz tusán nyert hősbabér helyett.
Mely mint a hernyó szállván a virágra,
Nem hagyja, mignem össze-vissza rágja.
Eljöttek ők, égettek, pusztitának,
Kezökben a kard hóhérkés vala,
Az asszony is, szelíd nemét tagadva,
Bőszül: kezekkel asszonyt gyilkola.
S a gyermek - ég és földnek iszonyára -
Gyermekfejeket tűzdelt dárdajára.
Kezökben a kard hóhérkés vala,
Az asszony is, szelíd nemét tagadva,
Bőszül: kezekkel asszonyt gyilkola.
S a gyermek - ég és földnek iszonyára -
Gyermekfejeket tűzdelt dárdajára.
És a mit ők még el nem pusztitának,
Elpusztitotta azt az éh halál,
Mely annyi inség s veszteség után is
Végső csapásul a hazára száll.
Mióta isten népeket teremtett,
Nem volt ekképen még büntetve nemzet!
Elpusztitotta azt az éh halál,
Mely annyi inség s veszteség után is
Végső csapásul a hazára száll.
Mióta isten népeket teremtett,
Nem volt ekképen még büntetve nemzet!
De a királynak lelke nem törik meg,
Gyémántból alkotá azt a nagy ég;
Magas tökéllet lángja kél szivében,
Tökélletében esküt esküvék.
Rákos mezőjén mondá el imáját:
«Ujjá teremtni hamvából hazáját.»
Gyémántból alkotá azt a nagy ég;
Magas tökéllet lángja kél szivében,
Tökélletében esküt esküvék.
Rákos mezőjén mondá el imáját:
«Ujjá teremtni hamvából hazáját.»
Alant repűl, sarat horzsol a fecske;
A fellegig száll a királyi sas;
Igy Béla lelke, tettpályát keresvén,
Azt nézi a mi nagy, dicső, magas!
Mik Herkules munkái a regében,
A munka mellett, a mit Béla tészen?
A fellegig száll a királyi sas;
Igy Béla lelke, tettpályát keresvén,
Azt nézi a mi nagy, dicső, magas!
Mik Herkules munkái a regében,
A munka mellett, a mit Béla tészen?
Miként a pásztorkürtnek hangzatára
Az elszéledt nyáj egyben összefut:
Erdők s hegyekből a király szavára
Az elriadt nép ujra vissza jut.
Ásót, kapát vesz, szánt és vet vagy épit,
Mint hangya rakja, hordja fel hajlékit.
Az elszéledt nyáj egyben összefut:
Erdők s hegyekből a király szavára
Az elriadt nép ujra vissza jut.
Ásót, kapát vesz, szánt és vet vagy épit,
Mint hangya rakja, hordja fel hajlékit.
S mint jótevő esőre föld öléből
Zölden mosolygva a vetés kibú:
A lelkesítő fejdelem szavára
Föléled újra város és falú.
Az emberek tanyát ütnek; közikbe
Új szorgalommal új lét költözik be.
Zölden mosolygva a vetés kibú:
A lelkesítő fejdelem szavára
Föléled újra város és falú.
Az emberek tanyát ütnek; közikbe
Új szorgalommal új lét költözik be.
Magának a hős, Pestnek ellenében,
A hegytetőn emel fényes lakot,
Onnan tekint el lelke örömében
Az új hazára, melyet alkotott.
S kulcsolt kezekkel kér áldást reája:
«Soká viruljon a magyar hazája.»
A hegytetőn emel fényes lakot,
Onnan tekint el lelke örömében
Az új hazára, melyet alkotott.
S kulcsolt kezekkel kér áldást reája:
«Soká viruljon a magyar hazája.»
