Gyulai Pál: A BUDAI RÓZSAHEGYEN.
A BUDAI RÓZSAHEGYEN.
Szél rengeti lágyan a kerti fa lombját,
Az alkony elége alatt a Dunán;
Pest ködbe merül, zaja messzi morajfát
Már félbe szakítja tücsök s csalogány.
S im ott ülök ujra, hol annyiszor ültem,
Hol hitvesem annyiszor űle velem,
Hol enyhe kedéllyel, örömbe merülten,
Megálda ezerszer a hű szerelem.
Az alkony elége alatt a Dunán;
Pest ködbe merül, zaja messzi morajfát
Már félbe szakítja tücsök s csalogány.
S im ott ülök ujra, hol annyiszor ültem,
Hol hitvesem annyiszor űle velem,
Hol enyhe kedéllyel, örömbe merülten,
Megálda ezerszer a hű szerelem.
Még minden a régi, mosolygani látszik,
Körűlbe az enyhület árnya lebeg;
A fűben előttem a kis fiu játszik,
A lyányka szökellve, kacagva cseveg.
Oh hol vagyon édes anyátok, oh hol van?
Még hallani vélem a bús siri dalt.
Úgy elborulok s tova mind szomorúbban
Érzem, szivem élete puszta, kihalt.
Körűlbe az enyhület árnya lebeg;
A fűben előttem a kis fiu játszik,
A lyányka szökellve, kacagva cseveg.
Oh hol vagyon édes anyátok, oh hol van?
Még hallani vélem a bús siri dalt.
Úgy elborulok s tova mind szomorúbban
Érzem, szivem élete puszta, kihalt.
Oh hitvesem árnya a csillagos égben,
Oh gyermekim anyja, tekints le reám!
Emelj feI a búba', ne hagyj el az éjben,
És áldj meg, erősits a földi tusán!
Hű, tiszta szerelmed örök sugarából
Ejtsd vissza szivembe a mennyei fényt!
Vezess ki sötét közönyöm vadonából,
S add vissza hitemnek a régi reményt!
Oh gyermekim anyja, tekints le reám!
Emelj feI a búba', ne hagyj el az éjben,
És áldj meg, erősits a földi tusán!
Hű, tiszta szerelmed örök sugarából
Ejtsd vissza szivembe a mennyei fényt!
Vezess ki sötét közönyöm vadonából,
S add vissza hitemnek a régi reményt!
1867
