Juhász Gyula: Isten kardja...
Szerelmet és csatát vesztvén, szegény,
Kiment az árva, siket, síri tájra,
Hol hervad a virág meg a remény
Tündöklő és villámló ékszerét
Bedobta a mély óceán vizébe
S meztelenül révedt az éjbe szét:
Fonnyadt lovag, a végtelenbe vágtam
Acélomat s a síri, vak homályban
S míg ajkam némult s arcom egyre halvány,
Ő zeng s ragyog időtlen messzeségbe.