Juhász Gyula: A föltámadott
Hasadt kárpitja a mogorva égnek,
Már messze, régen elmaradt utána.
És élni, élni jó e szép világon.
Előtte: az öröm mély messzesége.
Úgy hívták, vonták még a földi partok.
S oly szédítőnek tűnt a végtelenség.
És fájó szívvel szállt a szűz magasban.
A Genezáret kékségét kereste.