Juhász Gyula: Ballada
Ballada
Tizenkét hószínű ménen
Tizenkét barna lovag.
Mennek a ködben, az éjben
Büszkén és hallgatag.
Tizenkét barna lovag.
Mennek a ködben, az éjben
Büszkén és hallgatag.
Mennek száz pusztaságon
És tüskén, bokron át
S hallanak messzevágyón
Egy mennyei orgonát.
És tüskén, bokron át
S hallanak messzevágyón
Egy mennyei orgonát.
Az üdvösségnek vára
Ki tudja, merre lehet,
Ők mennek télbe, nyárba,
Űzve a fellegeket.
Ki tudja, merre lehet,
Ők mennek télbe, nyárba,
Űzve a fellegeket.
Már majd valamennyi lovagnak
Galambősz szakálla van
S hogy lóhalálba rohannak,
Az idő velük rohan.
Galambősz szakálla van
S hogy lóhalálba rohannak,
Az idő velük rohan.
És köztük egy fiatal hős,
Ki néha visszatekint
S bámulja a hervatag, rőt
Erdőknek szépségeit.
Ki néha visszatekint
S bámulja a hervatag, rőt
Erdőknek szépségeit.
Valami dallamra gondol,
Dajkája dúdolta talán,
Szeretne leszállni a lóról,
Heverni domb oldalán.
Dajkája dúdolta talán,
Szeretne leszállni a lóról,
Heverni domb oldalán.
Meghalni, ajkán egy névvel,
Mint boldog, balga gyerek.
De tovább ügetnek a vének
És ő is utánuk ered.
Mint boldog, balga gyerek.
De tovább ügetnek a vének
És ő is utánuk ered.
