Juhász Gyula: TAKARODÓ
TAKARODÓ
Hugo Victor
Havazott. A saját győzelme verte szét.
Most hajtá le a sas először a fejét.
Gyásznapok. A császár csöndben hátrálni kezd,
Moszkvát otthagyta már, e füstölgő tüzet.
Havazott. A fanyar fagy ömlött, áradott,
Fehér puszták után más fehér puszta volt.
Nincsen már ezután zászló és kapitány,
Tegnap: a nagy sereg, ma: kis csapat csupán.
Látni se lehetett: hol a szárny, a közép.
Havazott. Levágott lóbőrbe öltözék,
Aki sebet kapott. Az üres őrhelyen
Látni a trombitást, fagyottan, mereven.
Némán nyergében ül, szürkén, miként a dér,
Kővé fagy ajaka, ha trombitához ér.
Golyó, patron, sörét hull a fehér mezőn.
És a gránátosok hidegtől reszketőn
Járnak gondolkodón, bajuszuk csupa dér.
Havazott. Havazott. S egyre fütyült a szél.
S a télnek közepén, ismeretlen helyen
Nem volt már kenyerük és lábuk meztelen.
A jókedv tovatűnt, a harci nép oda.
Bolygó álom járt a hidegben, bús csoda,
Árnyék-processzió a sötét ég alatt;
Az iszonyú magány nézése kárhozat.
A néma bosszuló közöttük megjelent
S mind tudta, hogy a vég: a magány és a csend.
Az ég szép csöndesen fehér halált adott,
Szörnyű békóba vert egy szörnyű csapatot.
E gyászseregre két ellenség karja csap:
Az Észak és a Cár... Észak hatalmasabb.
Az ágyúk talpait már mind fölégeték.
Meghalt, ki megpihent. És megszökött elég.
A puszta elnyelé a pártos csapatot
És hogyha valaki szétvonhatná a hót,
Látná, hogy aluszik amott a regiment.
Oh Hannibáli vég! Oh Attilai csend!
És minden éjszaka: Előre! Támadás!
Ily fantómok raja száll szuronyukra. Más
Rejtelmes árnyakat ugatva, szállva lát,
Hadesz hadtesteit, szörnyeknek rohamát.
Ím egy egész sereg: éjben elveszve itt
S a császár, aki most állva körültekint.
Ez óriásra, kit a Nagyság bámul itt,
A Végzet, ez a vak favágó, rásuhint
S e tölgy, melyet komor bosszú fejszéje üt,
Reszketve lát letört fatörzset mindenütt.
Vezérek, katonák, mind holtan. És nekik
Sátrát, kik élve még, rajongón környezik,
Úgy látszik, árnya jár köpenybe', nem maga,
De azt mind hiszi még: nincs veszve csillaga!
Felségsértő a sors: vallják ez emberek.
- Ő érzi hirtelen, hogy lelke megremeg,
Bénán a bú miatt, most már Isten fele
Fordul a császár, a dicsőség embere.
Érzi Napoleon, hogy itt a pillanat,
Mely engesztelni készt. Sápadtan elhalad
A légió előtt, mely havas rögbe vész
S szól: Hadak Istene, ez hát a büntetés?
Most hajtá le a sas először a fejét.
Gyásznapok. A császár csöndben hátrálni kezd,
Moszkvát otthagyta már, e füstölgő tüzet.
Havazott. A fanyar fagy ömlött, áradott,
Fehér puszták után más fehér puszta volt.
Nincsen már ezután zászló és kapitány,
Tegnap: a nagy sereg, ma: kis csapat csupán.
Látni se lehetett: hol a szárny, a közép.
Havazott. Levágott lóbőrbe öltözék,
Aki sebet kapott. Az üres őrhelyen
Látni a trombitást, fagyottan, mereven.
Némán nyergében ül, szürkén, miként a dér,
Kővé fagy ajaka, ha trombitához ér.
Golyó, patron, sörét hull a fehér mezőn.
És a gránátosok hidegtől reszketőn
Járnak gondolkodón, bajuszuk csupa dér.
Havazott. Havazott. S egyre fütyült a szél.
S a télnek közepén, ismeretlen helyen
Nem volt már kenyerük és lábuk meztelen.
A jókedv tovatűnt, a harci nép oda.
Bolygó álom járt a hidegben, bús csoda,
Árnyék-processzió a sötét ég alatt;
Az iszonyú magány nézése kárhozat.
A néma bosszuló közöttük megjelent
S mind tudta, hogy a vég: a magány és a csend.
Az ég szép csöndesen fehér halált adott,
Szörnyű békóba vert egy szörnyű csapatot.
E gyászseregre két ellenség karja csap:
Az Észak és a Cár... Észak hatalmasabb.
Az ágyúk talpait már mind fölégeték.
Meghalt, ki megpihent. És megszökött elég.
A puszta elnyelé a pártos csapatot
És hogyha valaki szétvonhatná a hót,
Látná, hogy aluszik amott a regiment.
Oh Hannibáli vég! Oh Attilai csend!
És minden éjszaka: Előre! Támadás!
Ily fantómok raja száll szuronyukra. Más
Rejtelmes árnyakat ugatva, szállva lát,
Hadesz hadtesteit, szörnyeknek rohamát.
Ím egy egész sereg: éjben elveszve itt
S a császár, aki most állva körültekint.
Ez óriásra, kit a Nagyság bámul itt,
A Végzet, ez a vak favágó, rásuhint
S e tölgy, melyet komor bosszú fejszéje üt,
Reszketve lát letört fatörzset mindenütt.
Vezérek, katonák, mind holtan. És nekik
Sátrát, kik élve még, rajongón környezik,
Úgy látszik, árnya jár köpenybe', nem maga,
De azt mind hiszi még: nincs veszve csillaga!
Felségsértő a sors: vallják ez emberek.
- Ő érzi hirtelen, hogy lelke megremeg,
Bénán a bú miatt, most már Isten fele
Fordul a császár, a dicsőség embere.
Érzi Napoleon, hogy itt a pillanat,
Mely engesztelni készt. Sápadtan elhalad
A légió előtt, mely havas rögbe vész
S szól: Hadak Istene, ez hát a büntetés?
S akkor saját nevén szólítja odafenn,
Ki árnyon át beszél s azt válaszolja: Nem!
Ki árnyon át beszél s azt válaszolja: Nem!
1904
