Kosztolányi Dezső: NŐI ARCKÉP A NYOLCVANAS ÉVEKBŐL
A NYOLCVANAS ÉVEKBŐL
elborítva atlaszfüggönyökbe,
melyek az ál-szenvedélyek tompa
pátoszát göngyölték föl körötte;
most egy új asszonnyá ébred ő:
tornyos kontya fáradt és mogorva
búval tűnik el a sok fodorba
s őt vigyázza mindegyik redő,
mint lehetne a világa más:
izgatóbb, valóbb, mint a regénybe,
végzetes, viharzó lángolás, -
s eltehesse az iskátulába,
illatokkal ringatgatva lelkét;
és a naplójába már ne kába
köddé olvad s szertefoszlik nyomba
s hogy egy rózsalevelet tegyen be
a nehéz, üres medálionba,
Hogy az ablakon át egyszer intsen
felgyűrűzött karcsú, kis kezével,
erre vágyik és más vágya nincsen.