Kosztolányi Dezső: ZARÁNDOKLÓ FÁK
ZARÁNDOKLÓ FÁK
Émile Verhaeren
Mikor a haldokló sugárnyaláb
a vérző, őszi föld szívébe markol,
az ónszínű, kopár keresztutakról
zarándokolni indulnak a fák,
a vérző, őszi föld szívébe markol,
az ónszínű, kopár keresztutakról
zarándokolni indulnak a fák,
a bánatuktól nagyra nyúlanak,
jámbor, szelíd, kegyes, gondolkodó mind,
a levelük sír, sír és egyre bólint,
szomorú lombjuk könnyez, hallgatag.
jámbor, szelíd, kegyes, gondolkodó mind,
a levelük sír, sír és egyre bólint,
szomorú lombjuk könnyez, hallgatag.
Amerre nézel, mennek mindenütt
kettős sorokban, ó vajon mióta? -
A fényt keresi a fák légiója,
a nap, a nap hatalmas mágnesük.
kettős sorokban, ó vajon mióta? -
A fényt keresi a fák légiója,
a nap, a nap hatalmas mágnesük.
A köpenyeik csupa aranyok,
rájuk esik az alvó, csöndes, esti
fény és a szélük haloványra festi,
a poros úton tömjén kavarog.
rájuk esik az alvó, csöndes, esti
fény és a szélük haloványra festi,
a poros úton tömjén kavarog.
Haladnak a hegy bús szikláin át,
láttukra az ember döbbenve hallgat.
Titokzatos tanyák és törpe falvak
lerogynak és úgy mondanak imát.
láttukra az ember döbbenve hallgat.
Titokzatos tanyák és törpe falvak
lerogynak és úgy mondanak imát.
