Kosztolányi Dezső: A BAJADÉR
Ugaponta közönyösen hevert.
A kapu zárva volt, a lámpa oltva,
az ég bús arca felhőkkel kevert.
egy női láb. Az ékszere dalolt.
A pap ocsúdva látja, lámpa lobban,
s két szem tekint rá, lágyan, mint a hold.
kösöntyü lángolt pálma-termetén
és részegen az ifjúság borától
szólt az alvóhoz: "Mért vagy itt, szegény?
ne a port csókold, adj csókot nekem",
..."Csak menj előre lassan, én követlek,
ha kell, melletted termek, gyermekem!"
és Ugaponta mélázott tovább,
a lány remegve menekült hazáig
és ő szomorún nézte lábnyomát.
és Ugaponta némán megbuvik.
És a tavasz jön tréfás furulyákkal -
akkor a Szent kimegy a kapuig.
ki az, akit az úti por takar,
ki az, kinek kelés nő rózsa-mellén,
s elpoklosítja a fekete var?
Ide kergették a kapu elé!
Nincs egy barátja, aki száraz ajkát
egy korty szelíd vízzel üdítené!
és ült vele az út porába lent
és megitatta és sebét bekente
és megszentelte életét a Szent.
Te jó, miért adsz annyi jót nekem?"
"...Mert megigértem, hogyha kell, követlek,
s most itt vagyok melletted, gyermekem".