Kosztolányi Dezső: IKARUS ÉS DAEDALUS Részlet
IKARUS ÉS DAEDALUS
Részlet
Részlet
Herbert Eulenberg
DAEDALUS
Korbácsotok nem csókolom meg,
ti szájas istenek fenn,
ti fás, ti tompa nézők,
durvábbak, mint az ember,
de nála nem különbek!
Megvert fejedelmek,
drága jogartok
elvettem a harcokon és az enyém lett.
Poseidont hajóm tiporja,
a tarkóján viháncol.
Az égzengést mosolygom,
az éjet lángra gyújtom,
a villám a cselédem.
A bús halál barátom.
Már a halál se árthat!
Mit érdemes élni, a végtelen élet,
az el nem enyész, mint gyenge varázstok.
S mióta a felhőt verdesi szárnyam
a kék levegőn istent riogatva,
mint éji bagolyt a nap ragyogása,
nincs itten oly ember, oly árva halandó,
ki félne titőletek és ne kacagná
a gőgötöket.
Csikorgasd a fogad, Zeusz,
hadd törjem össze koronád!
Nem félek a kíntól,
a harcomat állom,
a bánatot is, mit
lelkemre uszíttok.
Azt hitted, a porba rogyok pityeregve,
rongyokra szakítva-zilálva szakállam,
elbújva a kuckón,
amíg cudarul versz?
Ki vagy te, hogyha nincsen ember!
Ha téged nem gondol az ember,
nem is vagy!
Beírtalak egykor a fényes egekbe,
megsemmisítő mozdulattal
de most kikaparlak,
te ábra, te firka,
én voltam az író.
A semmibe löklek,
aprócska teremtmény,
magzatja agyamnak.
Ha nem hiszem arcod,
nem vagy,
a híg levegőbe
fulladsz.
Már nem nyűgöz engem kósza szeszélyed,
nem kell a kegyed sem,
és nincsen uram más,
pusztán csak a Föld, az édes anyácskám,
amelynek ölébe nyílik ki a sírom,
s testvérem, az ember, a drága rokonvér,
érette vívódom, özönlik a vérem
s dús-nábobi szívem
nem kéri a bérem.
Letérdepel, mintegy a sajátmaga nagysága
előtt.
ti szájas istenek fenn,
ti fás, ti tompa nézők,
durvábbak, mint az ember,
de nála nem különbek!
Megvert fejedelmek,
drága jogartok
elvettem a harcokon és az enyém lett.
Poseidont hajóm tiporja,
a tarkóján viháncol.
Az égzengést mosolygom,
az éjet lángra gyújtom,
a villám a cselédem.
A bús halál barátom.
Már a halál se árthat!
Mit érdemes élni, a végtelen élet,
az el nem enyész, mint gyenge varázstok.
S mióta a felhőt verdesi szárnyam
a kék levegőn istent riogatva,
mint éji bagolyt a nap ragyogása,
nincs itten oly ember, oly árva halandó,
ki félne titőletek és ne kacagná
a gőgötöket.
Csikorgasd a fogad, Zeusz,
hadd törjem össze koronád!
Nem félek a kíntól,
a harcomat állom,
a bánatot is, mit
lelkemre uszíttok.
Azt hitted, a porba rogyok pityeregve,
rongyokra szakítva-zilálva szakállam,
elbújva a kuckón,
amíg cudarul versz?
Ki vagy te, hogyha nincsen ember!
Ha téged nem gondol az ember,
nem is vagy!
Beírtalak egykor a fényes egekbe,
megsemmisítő mozdulattal
de most kikaparlak,
te ábra, te firka,
én voltam az író.
A semmibe löklek,
aprócska teremtmény,
magzatja agyamnak.
Ha nem hiszem arcod,
nem vagy,
a híg levegőbe
fulladsz.
Már nem nyűgöz engem kósza szeszélyed,
nem kell a kegyed sem,
és nincsen uram más,
pusztán csak a Föld, az édes anyácskám,
amelynek ölébe nyílik ki a sírom,
s testvérem, az ember, a drága rokonvér,
érette vívódom, özönlik a vérem
s dús-nábobi szívem
nem kéri a bérem.
Letérdepel, mintegy a sajátmaga nagysága
előtt.
