Kosztolányi Dezső: MAGÁNY
MAGÁNY
Richard Dehmel
Így, csendbe menjünk a ködös mezőn;
itt nem zavarják a nyugalmam üdvét,
érezhetem, mi jó az egyedüllét.
Se szó, se szél; a sápadt este jön,
vastag köpenybe fogja fel a léget
s a mozdulatlan test gyönyörbe réved.
itt nem zavarják a nyugalmam üdvét,
érezhetem, mi jó az egyedüllét.
Se szó, se szél; a sápadt este jön,
vastag köpenybe fogja fel a léget
s a mozdulatlan test gyönyörbe réved.
Csak a szivem hallom; nem életért sír,
a kéj, a kín süllyedve elpihen,
hátam mögött tűn el, mint két vihar,
mely birkózik egymással és kihal.
Mit háborogsz, én lázadó szivem!
a kéj, a kín süllyedve elpihen,
hátam mögött tűn el, mint két vihar,
mely birkózik egymással és kihal.
Mit háborogsz, én lázadó szivem!
Te többet érzel, mint a többiek,
a nő, barát és az összes szivek;
ők is magányosak. Nézd: a sötétség
mélyébe zöld láng lobban félve halkan,
egy pályatűz - nézd: így egész egymagadban.
Tovább, tovább, ahol ember se él még.
a nő, barát és az összes szivek;
ők is magányosak. Nézd: a sötétség
mélyébe zöld láng lobban félve halkan,
egy pályatűz - nézd: így egész egymagadban.
Tovább, tovább, ahol ember se él még.
De mit akartok? El, el! föl a dombra,
mely a homályba duzzad. Félre, arcok!
Követnek; ó szárnyam ha volna! -
Cserjék remegnek a mezők fölött
koboldszerűen, a domb füstölög,
míg a párák nedves, izzadt lidérce
magát a földből jó kövérre szívja;
mely a homályba duzzad. Félre, arcok!
Követnek; ó szárnyam ha volna! -
Cserjék remegnek a mezők fölött
koboldszerűen, a domb füstölög,
míg a párák nedves, izzadt lidérce
magát a földből jó kövérre szívja;
el arcok, félre, félre! Hogy lihegnek!
Követnek! Ó magánynak szörnyű kínja.
Követnek! Ó magánynak szörnyű kínja.
A töltésen leroskadok alélva,
nyirkos sínen parázsló homlokom.
Jaj, jönne csak a tipró vaskerék ma!
A hűs acél agyamba mar mohón,
kezem vonaglik a vastestű pánton;
megszakadok. Figyelj: most: légy erős:
egy öblös fütty üvölt huhogva bántón,
két szem buggyan ki a ködös homályból
és - mit akar az az árnyék, ott távol,
és mért inog az az égerfa, mért?
nyirkos sínen parázsló homlokom.
Jaj, jönne csak a tipró vaskerék ma!
A hűs acél agyamba mar mohón,
kezem vonaglik a vastestű pánton;
megszakadok. Figyelj: most: légy erős:
egy öblös fütty üvölt huhogva bántón,
két szem buggyan ki a ködös homályból
és - mit akar az az árnyék, ott távol,
és mért inog az az égerfa, mért?
Már mozdul és jő; újra éledek,
közel az árnyék és felém sötétlik,
alakba tör - vagy őrület csupán? -
a ködön egy kemény és éjsötét csík.
Fürkész szemem megenyhül szeliden:
köszönt - elűzi bús magányomat:
hahó, egy ember! - Ó magány - szivem -
s kattogva vágtat el a gőzvonat.
közel az árnyék és felém sötétlik,
alakba tör - vagy őrület csupán? -
a ködön egy kemény és éjsötét csík.
Fürkész szemem megenyhül szeliden:
köszönt - elűzi bús magányomat:
hahó, egy ember! - Ó magány - szivem -
s kattogva vágtat el a gőzvonat.
