Kosztolányi Dezső: A KABARÉ NAGYHETE
fekete ünnepet ülünk.
A getsemáni kertben éj van...
S a budapesti kabaréban
szivarfüst szállong körülünk.
a kabaré oly szomorú.
Fáradt szánk fanyar élcre torzul,
olykor kortyintunk még a borbul.
Sebez a rózsakoszorú.
hétfőn tüzelt tilos öröm;
kedden megöltük, kit szerettünk;
szerdán eladtuk szűzi lelkünk;
henyéltünk nagycsütörtökön.
sátáni kedvvel itt vagyunk.
Véres szemünk tunyán kibámul,
valaki jő az éjszakábul
s megrezzen elpetyhüdt agyunk.
nyüzsögnek a kísértetek
és reggel három óra tájba
elpattan a bús éji lámpa
s a tarka kárpit megreped.
a céda, trágár ária.
A hősnő egy trikós szerepben,
kuszált, kisírt arccal berebben,
mint egy halovány Mária.
morzsolják a litániát;
bűnök fekete olvasóján
imádkozik pár kacagó lány,
hajukba vézna lápvirág.
és mennydörög a borzalom.
Tusakvó árnyak közt remegve
a Megfeszített kín-keresztje
tűnik fel a sápadt falon.
a padlaton hanyatt esünk. -
S fekete kesztyűben, sötétlőn
a diszkrét Konferanszié jön
lefogva üveges szemünk.