Kosztolányi Dezső: FEKETE VÉNUSZ
Zsoltár
szállt szívemre éjszínű denevérként
s kárhozott vággyal dalolok tenéked,
Fekete Vénusz.
asszonyok gyűlnek fekete misére,
a papod vagyok s te az éjkirálynő,
Fekete Vénusz.
hódolok neked szomorú szavakkal,
illatos tömjén hízelegve bódít,
Fekete Vénusz.
új szerelmeknek diadalma zendül
s véres ujjakkal verem egyre lantom,
Fekete Vénusz.
Táncok éjszakája
ily lázas álom nem gyötört soha.
Bús áldozattal hull könnyünk a porba,
gázolva testünk, lelkünket tiporva
uralkodik az éj úrasszonya.
láttára elsápadnak a szivek.
A kereveten ül, kezébe korbács,
csípője lágy, szelíd bokája formás,
szemébe hűs tűz s forraló hideg.
kéjes gyönyörtől hervad a virág.
Az asztalon vágy-éhes tearózsa,
a levegőben égve száll a csókja
s dacolva dallal húzzuk az igát.
mi, rettegő komor bohócai.
Szájunkba vértől tajtékzik a zabla,
gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja
és nincs erőnk széjjelszakítani.
felvesszük, mint a gyöngyöt az arab,
szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr.
Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor
és táncolunk, loholva, balgatag.
a trónja talpát rázom mérgesen.
S búsult tüzével a hült üstökösnek
feltépem a szivem- egy nagy, vörös seb -
s eléje vágom maradék-eszem.