Madách Imre: Az anya végrendelete
Mint hulló rózsaszál,
Felette száraz ág gyanánt
A férj meredten áll. -
S a nő fel-felvidúl,
Egy-egy sugár reng ajkain
Múlt boldogságibúl.
S egy eltévedt sugár
Az estharmat könyűi közt
Még mosolyogva jár.
E földön hasztalan,
Hogy lelke gyermekében él,
És ifiúlva van.
Kezd halkan szóllani.
Hangjában egy hervadt tavasz
Végdalját hallani :
Ne álljon büszke kő,
Ne hozzon ékül rózsaszált
A csendes temető.
Az egyház szent imát,
Ha érdemeltem, úgy az ég
Majd más jutalmat ád«.
És vidéke oly kopár,
Égen földön írva van
Sárga színnel a halál.
Szép álmokkal szendereg,
Mert imáját hallgaták
S teljesíték az egek.
Nincsen büszke kőhalom,
Férje áll ott, s keblében
Megkövült a fájdalom.
Ah, de lánya térdel ott,
Hinnéd angyallá leve
Sírt virasztni a halott . . .
Ott van az ég is jelen,
Lány keblében ág gyanánt
Rejlik a szűz szerelem.
Hamván lent áldás lebeg,
Mert helyette lánya már
Boldogít - hiszen szeret.