Madách Imre: Hazdrubál
Ős Róma győzött, Kartágó lehull,
S urának szempilláiról lesi,
Mit adjon még fájó áldozatúl.
Int és hajóhadát felégeti,
S míg fellobog halálszövétneke,
Gúnnyal kacagják győztes elleni.
S a védő bástyák is lehullanak,
Kivánják fegyverét, mert vészes az
Kétségbesőnek és rabszolgának.
Odadja fegyverét is szívesen,
Vélvén urában ember szűt talál,
Ha látja árván, látja védtelen.
Lakván lelkében gyászos sejtelem:
"Vezér ! vezér ! - mond - inkább éltedet
Add, hogyha kell, de kardodat sohsem.
Mely azzá tett, mi most vagy, Hazdrubál,
Mi léssz nélküle ? lapda, melyet a
Negédes gyermek kényére dobál.
Mely hasztalan zúg, ha villáma nincs;
Még ez lehet utolsó frígyesed,
Ki halni tud, annak nincsen bilincs.
Majd keresed tán, s elhagyott az is,
Vagy hogyha egykor hívna a haza,
Védjére Hazdrubál kardot se visz ?"
És messze pusztaságba vándorol,
Szemében láng ég és könnycsepp ragyog,
Ősz fürtinél idegen szél danol.
És oldalán függ megpróbált vasa,
Előtte négy ifjúnyi gyermeke,
Mögötte vérben, lángban a haza.
Vad ünnepekkel a szent sírokon,
Csak lopva, csak titkon törülheti
Könnyűit is a megalázott hon.
Melyen népek türelme menni tud,
De jaj, ki azt hiszi, hogy végtelen,
Jaj, hogyha a kétségbesésig jut.
Nincs áldozat, mely többé fájna már,
És mégis a legkeserűbb kehely
Nem vesztesége volt, nem a halál.
Az önhitt gőg, a gúnyos megvetés,
Mely szolgájára nem csak láncot ver,
De homlokára bélyeget is vés.
Hogy Kartágó majd megtartja szavát,
S kívánja ettől, hogy legnemesebb
Ifjúságát túszképen adja át.
Nehogy hamvából Phőnix támadjon,
S a tengertől távol puszták között
Építhet majd új fészket szabadon.
Megtört, s kezdődött a kétségbesés,
Elszáradt a könny, elhalt a sohaj,
Csend lett mint van, ha közeleg a vész.
Járt-kelt, tett minden ifiú és vén,
Ki sem parancsolt, és nem kérdezett,
De egy szellem lengett mindenikén.
Gerendáikból épült gyors hajó,
Vitorlát szőttek a nők, kötelet
Csavarni gyermek s aggastyán is jó.
Kovácsolta a nő ékszerét,
Hidegül metszé el szép haját,
S buzdító láng villanta át szemét.
Miket áhitatos fiú emelt,
S lett fegyverré annak, akinél
Előbb szentelt emlékkönyekre lelt.
Találékony gond sáncokat rakott,
S a dölyfös ellen, hol csak védtelen
Csordát várt, harcos tábort lele ott.
Ajkán mosoly van, szemeiben vész,
Nem szól, de a hős mégis érti őt,
Midőn némán a rozsdás kardra néz.
Kezében fegyver, szívében harag,
De hol van a vezér, ki halni tud ?
Megdöbbenten minden most kérdi csak.
Még idegen por fekszik saruján,
Még száműzöttnek könnye reng szemén,
De fény csillámlik könnyében, vasán.
S kardommal győz, vagy halni tud e kéz" .
"Elhoztam, - úgymond Tirza - mindenem
Én is", s lángolva négy fiára néz.
Küzd, s harcuk bére a világteke,
S ez sajka lenne, vad tenger felett,
Melyen nem menekül, csak egyike.
Támadja az oroszlánt hős vadász,
Ott már az élet s győzelem csak egy,
Dicsőségért többé egy sem csatáz.
Csak győzni vagy meghalni kész vivó,
Elesnek ezren s nincsen senki is,
Rómának irgalmáért kolduló.
És sáncúl holtak testrakása áll,
Minden ház egy vár, melynek nyitja vér,
S a győztes benn csak hullákat talál.
A város már csak füstös düledék,
De a fellegvár áll, rongálva bár
S kicsíny, de hős had harcol benne még.
Hogyan tartod fel e bősz habokat ?
Eldűlsz, feletted a hab összecsap,
S léssz hasztalan felejtett áldozat.
Elvesszen-é örökre hasztalan,
Hát hogyha kel még hajnal a hazán,
Melyben hős karra még szüksége van ?"
Előtte hullva hullanak a falak,
Bent éhség gyilkol a kis had között,
Kint elleneknek ezri állanak.
Vad puszták közt száműzött életet,
És Róma, mely nehéz győzelmében
Halálra fáradt, mostan engedett.
A súlyos gondtól háta meghajol,
Néz hátra, újra néz, talán könyű
Függ pilláján, azért nem láthat jól.
Hol vannak ők, a bátor harcfiak ?
Hol Tirza és két ifjabb gyermeke
Mert ketten már pajzsokon nyugszanak.
Mögötte a vár lángtengerbe gyúl,
Fokán áll Tirza, tartván két fiát
Vadon felnéz s a lángokba borúl.
Hol a világ a semmiségbe vesz,
És átkot hall nyomában mindenütt,
Lángot lát s fél, hogy martaléka lesz.
Fejét letenni nem talál hazát,
Igy jár, ki a hon végenyészetét
Nem osztja meg, s világát éli át.
Vad ünnepek közt a szent sírokon,
De az utókor ítél, dönt s emel,
Míg szív dobog, és szent lesz e név: "Hon".