Móricz Zsigmond: A MAGYAR UGAR UJRA ÉNEKEL
A MAGYAR UGAR UJRA ÉNEKEL
Ady Endrének a sírban
Érzem már az olthatatlan vágyat a Holnap után.
Eddig a Tegnapot fájtam.
Tüzek izztanak, lángok gyultanak, füstök vertenek,
Tegnapi máglya nyomoruságiból.
Tüzek izztanak, lángok gyultanak, füstök vertenek,
Tegnapi máglya nyomoruságiból.
Az apám sorsa, az anyám kínja,
a kenyér átka, az ige átka, a vaksors átka,
berakott jajjok, felgórt sikolyok, marcangolt életek,
szivek, nyomorok, rothadó világ
törmelékei lobbantak lángra a
a kenyér átka, az ige átka, a vaksors átka,
berakott jajjok, felgórt sikolyok, marcangolt életek,
szivek, nyomorok, rothadó világ
törmelékei lobbantak lángra a
komor kohóban;
s kiégtek süvöltve, rőtt dühvel, gőgös lángolással,
mindent fölégtek,
mindent fölolvasztottak;
minden salakot kivetettek.
mindent fölégtek,
mindent fölolvasztottak;
minden salakot kivetettek.
Kisírtam magam és most tiszta vagyok.
Átmentem a halál igája alatt és élni akarok.
Összeroppantam, sárba fetrengtem, vonaglottam a sírban.
És kinyújtottam kezemet a meleg után,
kinyitottam szemem a fény után
s szerelmesem hajfonadékába imádkoztam
feltámadás után.
kinyitottam szemem a fény után
s szerelmesem hajfonadékába imádkoztam
feltámadás után.
S lassan lecsuszik felettem a sír röge kétfelé.
Kizsendül felettem a fű töve a nap felé,
s felbubban lelkem egy-egy buboréka opálos ködökben
a mindenség boldog végtelene felé.
s felbubban lelkem egy-egy buboréka opálos ködökben
a mindenség boldog végtelene felé.
Még a tél jege köti karjaimat.
De már az erekben cserdül a vér.
A gondolat bokrain duzzad a rügy.
De már az erekben cserdül a vér.
A gondolat bokrain duzzad a rügy.
Érzem, érzem a távoli dübörgést,
érzem a semmiből felszakadó erőt,
érzem az egekig fellobbanó élet ragyogó kivirulását.
érzem a semmiből felszakadó erőt,
érzem az egekig fellobbanó élet ragyogó kivirulását.
A koporsóm már bölcsőm lett,
áldást suhognak az átokszelek,
reménységgel vetnek a tegnapi kaszások,
s duzzad duzzad a magyar puszták zordon igaza.
áldást suhognak az átokszelek,
reménységgel vetnek a tegnapi kaszások,
s duzzad duzzad a magyar puszták zordon igaza.
Ragyogó, ragyogó, ragyogó Holnap elébe.
1921. február 1.
JAJ
