Petőfi Sándor: A SZERELMES TENGER
Sziklaparton a tenger fölött,
És akit várt, akiről tünődék,
Kedvesének koszorút kötött.
De a tenger nem gondolt vele;
A leányra nézett kék szemével,
S így sohajta hullámkebele:
Jőj le, ha van benned irgalom,
Jőj s fürödjél bennem... üdvezűlök,
Hogyha kebled megcsókolhatom.
Jőj le, és szeress, légy hitvesem;
Földiszítlek, mint menyasszonyát még
Nem diszíté egy királyfi sem.
Mélységemnek minden gyöngyeit;
S elveszíti ragyogásaiktól
Szeme fényét, aki rád tekint.
Messze viszlek innen téged el
Napkeletre egy szigetbe, amely
Telve a föld gyönyöreivel.
S híg gyémánt a tiszta levegő,
S a mezőnek minden órán új s a
Régieknél szebb virága nő.
S szebb a tél, mint itt a kikelet,
S madarak a hópelyhek... mig esnek,
Zengedeznek tündéréneket.
Jőj le, és szeress, légy hitvesem;
Napkeletre szigetembe viszlek,
Ott élünk örök-szerelmesen.
Ringatom majd oly szelídeden,
Hogy elalszol; és mire fölébredsz,
Ott leendesz a szép szigeten."
A leány nem érté meg szavát,
Nem fejté meg a rengő haboknak
Suttogó, egyhangú moraját.
S akit várt, az ifju megjöve,
És látá az érkezőt a tenger,
S hah miként fölháborult szive!
Eltünének sűrü fák mögé,
S őket a sötétzöld lombozat s az
Éj sötét kárpitja elfödé.
Boldog ifju a tengerre szállt;
És a tenger jókedvvel, nyugodtan
Vitte őt a messzeségen át.
"Sok szerencsét vándorlásodon;
De halálod lesz az óra, mely e
Lyányhoz téged ismét visszavon.
Mert a lyánytól messze távozol;
De ha vissza, a leány felé jősz,
Minden vészemmel találkozol."
Ahol tennap koszorút kötött;
Koszorúja összetépve fekvék
Széteresztett fürtei között.
Végtelenben járt tekintete,
Mint elfáradott galamb, amelyet
A sas helyről-helyre kergete.
Megcsalt; megcsalt! Engem itt hagyott.
Itt hagyott, oh, engemet... kettőnket:
Engemet és a gyalázatot!"
És a tenger meghallotta azt,
És egyszerre nagy birodalmában
Minden alvó habot fölriaszt;
Mely a csábitó ifjút vivé,
S a hullámok a hajót s az ifjut
Egy csapással zúzták semmivé.
Mit teszesz most, mondd, hogy mit teszesz?
Megcsalt téged az, akit szerettél,
Én szeretlek s engem nem szeretsz!
Karjaimba vesd le magadat,
Hadd legyek koporsód... eltemetlek,
Tégedet és gyalázatodat."
Most megérté a tenger szavát;
Leugrott a szikláról, s a tenger
Eltemette őt s gyalázatát.