Reményik Sándor: Lelkem király...
Lelkem király...
Lelkem király és trónteremben ül.
Aranyos, kongó trónteremben, -
Bíborbaldachin alatt, - egyedül.
Aranyos, kongó trónteremben, -
Bíborbaldachin alatt, - egyedül.
Lelkem király és trónteremben ül,
S a szomszédba, a királykisasszonyhoz
Nagynéha, álmokat küld - követül.
S a szomszédba, a királykisasszonyhoz
Nagynéha, álmokat küld - követül.
És néhanapján követet fogad,
A szomszédból, a királykisasszonytól:
Apródokat, - halkléptű álmokat.
A szomszédból, a királykisasszonytól:
Apródokat, - halkléptű álmokat.
És néhanapján messze-messze néz,
És fáj neki az üres trónterem,
És a fején a korona nehéz.
És fáj neki az üres trónterem,
És a fején a korona nehéz.
De néha jólesik a zord Magány,
S a sisaktalan, bús, fürtös fiú,
Kit hozzá küld a szent királyleány.
S a sisaktalan, bús, fürtös fiú,
Kit hozzá küld a szent királyleány.
E Magány: önként vállalt és akart,
És mégis sorsszerű és kénytelen,
Mint egy Istentől rám övezett kard.
És mégis sorsszerű és kénytelen,
Mint egy Istentől rám övezett kard.
A király udvarmestere a csend,
Ajtónállói: dárdás csillagok,
S az ég az ágya, melyben elpihent.
Ajtónállói: dárdás csillagok,
S az ég az ágya, melyben elpihent.
A király magas trónteremben ül,
S a márványlépcsőn nem száll le soha,
Mert szomorú, de szép így, - egyedül.
S a márványlépcsőn nem száll le soha,
Mert szomorú, de szép így, - egyedül.
