Reményik Sándor: Feketén bólogat
Feketén bólogat
Gróf Tisza József halálára
Nem ismertem. Csak ifjú álmait
Teregette gyöngéd kéz asztalomra.
A vers-soroknak néhol szárnya nőtt,
Véltem: fiók-sas, egykor szállni fog
S átszeli egét: a magyar jövőt.
Amerre fut, kormányon a keze -
És nem a balsors fut szembe vele.
Nagyapjáról írt halkan, hódolattal,
Komor-szerényen s kissé keserűn,
S fájdalmasan, hogy óriás a mérték
S ő hiába nő a kopár gyepün -
A vértanúság roppant árnyékában
Sosem lehet igazán önmaga -
Teregette gyöngéd kéz asztalomra.
A vers-soroknak néhol szárnya nőtt,
Véltem: fiók-sas, egykor szállni fog
S átszeli egét: a magyar jövőt.
Amerre fut, kormányon a keze -
És nem a balsors fut szembe vele.
Nagyapjáról írt halkan, hódolattal,
Komor-szerényen s kissé keserűn,
S fájdalmasan, hogy óriás a mérték
S ő hiába nő a kopár gyepün -
A vértanúság roppant árnyékában
Sosem lehet igazán önmaga -
Ország szemében, övéi szemében
Mindíg csak a nagy-ember-unoka.
Így tépelődött ifjan, mélyre nézve -
S a szörnyű sors valahol máris várta,
Öltözve egy útszéli eperfába:
Jaj, neki csak azzal volt ütközése.
Rohant a hajnalban a gépkocsi,
Kezéből percre kibillent a kormány -
Vajjon nem így billen ki mindenütt
Ország-kormány a legbiztosabb kézből,
Mikor a végzet villáma leüt
S szürkületből feketén bólogatva
Egy eperfa kibukkan?!
Mindíg csak a nagy-ember-unoka.
Így tépelődött ifjan, mélyre nézve -
S a szörnyű sors valahol máris várta,
Öltözve egy útszéli eperfába:
Jaj, neki csak azzal volt ütközése.
Rohant a hajnalban a gépkocsi,
Kezéből percre kibillent a kormány -
Vajjon nem így billen ki mindenütt
Ország-kormány a legbiztosabb kézből,
Mikor a végzet villáma leüt
S szürkületből feketén bólogatva
Egy eperfa kibukkan?!
Ó, eperfa, fekete lombbal intő,
Ki alkony- s hajnal-szürkületben állsz,
Család és ország fölé tornyosulsz
És vágyak fölé és remény fölé -
Ejts hűs lombot e holt ifjú fölé!
S mondd, vajjon nem vértanúság ez is?
Vér-bizonylat, hogy emberek vagyunk,
Esendők, gyarlók, balgák, nyomorultak -
S nem mindegy végül, hogy szembe mi jön,
Ránk fekete fátyollal mi köszön:
Háború harsog, forradalom forrik,
Vagy egy magányos Eperfa komorlik -
S nem lehet kikerülni??!
Ki alkony- s hajnal-szürkületben állsz,
Család és ország fölé tornyosulsz
És vágyak fölé és remény fölé -
Ejts hűs lombot e holt ifjú fölé!
S mondd, vajjon nem vértanúság ez is?
Vér-bizonylat, hogy emberek vagyunk,
Esendők, gyarlók, balgák, nyomorultak -
S nem mindegy végül, hogy szembe mi jön,
Ránk fekete fátyollal mi köszön:
Háború harsog, forradalom forrik,
Vagy egy magányos Eperfa komorlik -
S nem lehet kikerülni??!
Ó, Eperfa, mindnyájunk Eperfája!!
Áll és feketén bólogat a lombja.
Egyszer mindnyájan belé ütközünk.
Áll és feketén bólogat a lombja.
Egyszer mindnyájan belé ütközünk.
"Este van, este van, ki-ki nyugalomba."
1938
