Reviczky Gyula: XLV. Még mostis véled, csak tevéled
Szokott benépesülni álmom,
Az éjjel láttam ujra képed',
Én édes, elhervadt virágom.
Rajtam pihent szelíd hevével;
És hangod, mint csengő madárszó
Áradt a némaságba széjjel.
Lehe nem érte hervadásnak;
Az írigy évek tova tüntét
A régi szépségben kiálltad.
Nem birt megnyilni gyáva ajkam.
Pirulva álltam, elfogódva,
Mint üdvünk szép korába' hajdan.
És szemeim lassan kinyiltak:
Ajkim csöndes hálát rebegtek,
Hogy megjelentél álmaimnak.
Szép húrija, drágább az álom,
A mely téged mutat szivemnek,
Én édes, elhervadt virágom.