Reviczky Gyula: Tedeum
Tedeum
Hány magas eszme, mennyi ábránd
Kél s száll szivembe' szerteszét!
De egynek sem tud adni hangot,
Oly árva sokszor a beszéd.
Ügyetlenül vergődik itt lenn
A messze szálló gondolat.
Viszhang a vers; érzelmeinknek
Majd mindig csonka hangot ad.
Kél s száll szivembe' szerteszét!
De egynek sem tud adni hangot,
Oly árva sokszor a beszéd.
Ügyetlenül vergődik itt lenn
A messze szálló gondolat.
Viszhang a vers; érzelmeinknek
Majd mindig csonka hangot ad.
A multból, mint távol harangszót,
Áthallom a bölcs jósigét:
Ne szünj soha jobb korra várni!
Kislelkü! tudsz e hinni még?...
S hinnék; de látom a jövendőt,
A neve vér és iszonyat.
Az örök harcznak, gyötrelemnek
Jó vége soha sem szakad.
Áthallom a bölcs jósigét:
Ne szünj soha jobb korra várni!
Kislelkü! tudsz e hinni még?...
S hinnék; de látom a jövendőt,
A neve vér és iszonyat.
Az örök harcznak, gyötrelemnek
Jó vége soha sem szakad.
Hült vágyak, elzüllött remények...
Mit várjak én még idelenn?
Kinomat zengném, ha találnék
Uj dalt az ócska hangszeren.
Kinos vajúdás, lázas álmok...
Im', ez a dal története,
Egyhangu mind, ah, mind unalmas;
A dalnak sincs már érdeme.
Mit várjak én még idelenn?
Kinomat zengném, ha találnék
Uj dalt az ócska hangszeren.
Kinos vajúdás, lázas álmok...
Im', ez a dal története,
Egyhangu mind, ah, mind unalmas;
A dalnak sincs már érdeme.
Uram! nem átkozódom én, bár
Sokszor sohajtok csöndesen.
Az én beteg szivem fohászát
Ki hallja meg, ha még te sem!...
Tátongó sebemet te látod;
De nem adsz rája balzsamot.
Pedig, hogy nem gyógyul magátul,
Én Istenem, te tudhatod!
Sokszor sohajtok csöndesen.
Az én beteg szivem fohászát
Ki hallja meg, ha még te sem!...
Tátongó sebemet te látod;
De nem adsz rája balzsamot.
Pedig, hogy nem gyógyul magátul,
Én Istenem, te tudhatod!
Egy átok űz! hiába vágyom
Az emberekkel tenni jót.
S ár sujtasz mind a két kezeddel,
Én tűrök, mint a bárgyu Jób.
A porba hullok. Óh, ki merne
Panaszt emelni ellened?
Himnuszt zengek keserveim közt;
Dicsértessék a te neved!
Az emberekkel tenni jót.
S ár sujtasz mind a két kezeddel,
Én tűrök, mint a bárgyu Jób.
A porba hullok. Óh, ki merne
Panaszt emelni ellened?
Himnuszt zengek keserveim közt;
Dicsértessék a te neved!
Ki lát szivembe?... Senki!... mégis
Fölírják, hányszor vétkezik.
Kövezzenek, vagy áldjanak meg.
Ők lelkemet nem ismerik.
De nem haragszom; hisz' az ember
Egymás birája nem lehet.
És a mi fáj, a mit zokogva
Panaszlok, nem a gyűlölet.
Fölírják, hányszor vétkezik.
Kövezzenek, vagy áldjanak meg.
Ők lelkemet nem ismerik.
De nem haragszom; hisz' az ember
Egymás birája nem lehet.
És a mi fáj, a mit zokogva
Panaszlok, nem a gyűlölet.
Szentségem a keserv, s miként a
Katona rongyos zászlaját:
Szivemet annál jobban őrzöm,
Minél több bánat járja át.
S ha eltipor a szenvedélyek
Bősz méne a harcz mezején:
Ne gázoljon szivembe senki;
Maradjon a zászló enyém!
Katona rongyos zászlaját:
Szivemet annál jobban őrzöm,
Minél több bánat járja át.
S ha eltipor a szenvedélyek
Bősz méne a harcz mezején:
Ne gázoljon szivembe senki;
Maradjon a zászló enyém!
Megnyugszom. A nehéz lemondás
Késő korában élek én.
Örültem én is az örömnek
És a mi fájt, megkönnyezém.
S közelg bár nagy idők viharja;
Én csillagomhoz hű leszek.
Tebenned bízom, örök Isten;
Dicsértessék a te neved!
Késő korában élek én.
Örültem én is az örömnek
És a mi fájt, megkönnyezém.
S közelg bár nagy idők viharja;
Én csillagomhoz hű leszek.
Tebenned bízom, örök Isten;
Dicsértessék a te neved!
