Rimay János: [5 EMLÉKVERSEK A KÉT BALASSI HALÁLÁRA]
HALÁLÁRA]
Égből, Úr Isten, mellém,
Ki vezéreljen, s gonoszt
Ne hagyjon jőni felém,
Félelmem ne legyen,
Oltalmába vegyen,
S hozzon szent szívet belém.
Távoztasd el vétekemet,
Ójjam magam tőle,
S gyűlöljem mint mérgemet,
Ne vess el előled,
S el se űzz mellőled,
Halld kegyessen kértemet.
Hogy ki-ki oltalmára
Fegyvert készít, s megyen
Megszabadulására,
Szívem repös, vidul,
S csaknem lábra indul,
Oly víg minden javára.
Láss engem is olly jóval,
Szolgálhassak néki
Értékkel és haszonnal,
Lássam szabadságát,
S bár érje halálát
Vígan éltem azonnal.
Drága ne legyen érte,
Mert nekem mind jovát
S mind sovát elvegy mérte,
Azaz hol vidított,
Hol meg szomorított,
Kedvemet búval érte.
Rongálva édesgetni
Fiát, hogy erkölcsét
Tudhassa ékesgetni,
Hogy lehetnék szelígy,
Engem is ért bús igy,
S akart úgy kesergetni.
Tőle messze nem válom,
Ha egyébbel nem is,
Jó példámmal szolgálom,
Fogyatkozott érték
S értékletlen mérték
Nem bocsát sokra, s bánom.
Nemzetemnek, fogy, apad,
Böcsüllet, szerencse
Rá csak gyengén sem akad,
Amihez kapna is,
S közi nagy volna is,
Előle más elragad.
Végtelen reménségét,
Titkos ohajtással
Kesergi szegénségét,
S az inkább kínozza,
Hogy ölben hordozza
Halálos ellenségét.
Nyomorodott igyünkkel,
S tőled kell oltalmat,
Erőt kérnünk hitünkkel,
Erőnk mert hol fogyott,
Te segélsz, harcolsz ott,
Vagyon régen hírünkkel.
Irgalmad erejével,
Épít egy zászlócskát
Kezem ő elméjével,
Kit kövessen bátran,
Lelkem fáradatlan,
Ha vív ellenségével.
Fejér s éppen vörfölyés,
Rajta Dávid írva,
S hárfájával nagy zöngés:
Keze felemelve,
Szíve kiterjedve,
S abban buzgó könyörgés.
Lágy szívet, engedelmet;
Az vörfölye jegyzi
Az én sok veszélyemet,
Kiben mennyi szöglet,
Bennem annyi döglet
Sebheti én szívemet.
Dávid méltán hadnagyom,
Mert ő életében
Részem sokképpen vagyon,
Számkivetettséggel,
Szántalan ínséggel
Illhetem hozzá nagyon.
Ég felé fel kezemet,
Zsoltárát éneklem,
Hogy bocsásd meg vétkemet;
Áldj is jó voltodból,
Végy ki sok gondomból,
Rémíts ellenségemet.
Hajtsa el hárfa hangja;
Csendeszedjék azzal
Szívem sebhítő langja,
Mint Saul kórsága,
Szívem bosszúsága
Múljék pöngését hallva.
Szálljon lelkem sérelme;
Lám, meglágyult szívem,
Mint kamokának selyme:
Valamint akarod,
Úgy hajtogathatod,
Te légy is segedelme.
Én igyekezetemet,
Meg ne utáld szómot
S felemelt két kezemet,
Kikkel lelkem magát
Adja néked s néz rád,
Vigyáztatván szememet.
Hadnagyomnak példáján,
Sok keserve után
Ki vigadott bév jován,
Gyakorta volt utált,
Szenvedett sok bút, kárt,
Élt könyves étke sován.
Szenved soktól utálást,
Ki-ki őmagától
Eltaszít s ád megválást,
Sok szememben jót szól,
S másutt csapkod arcól,
Fáraszt búval nyavalyást.
Hogy rajtam már nem lehet,
Kit az jó szerencse
És kincs magán viselhet,
Gyűlölség terhell, űz,
Kit szegénység rám fűz,
Alatta alig mehet.
Rajtam jó szánt tanácsa,
Csak lelkemet átok
És kárhozat ne bántsa:
Lelkemet hitemmel
És idvösségemmel
Haragod le ne rántsa.
Christus fondamentoma,
És te igaz hited,
Ki nem lehet megbontva,
Az Christust tisztelvén
És hitednek hivén
Nem lehet rám nem ontva.
Szent kezedhez békélvén
Már útra indulok
Duna mellett lemenvén
Vég Esztergam alá,
Kinek most kőfala
Reng álgyúkkal töretvén.
Szép sátoros tábora
S egyéb sok rendeknek
Sűrő nagy zászlós hada.
Ki sáncot ás, épít,
S ki kart, szívet készít
Igyekezvén ostromra.
Ezeknek törtínetit,
Hogy érhesse ezzel
Hazámnak épületit.
Nézvén szabadságát
S rabságból váltságát
S újjuló szépületit.
És buzgó örömemmel,
Nem gondolván semmit
Kedves veszedelmemmel,
Ám váltsa bár magát,
S nyerje szabadságát
Holtom hozó sebemmel.
Érte kifolt véremet,
S azzal egybe vegye
Híremet és nevemet,
Hogy mivel tartoztam,
Vígan rá osztottam,
Hivén szent Istenemet.
Christus másod személlye etc.
Tekints, s tisztedhez láss,
Jelents itt meg magadot,
Erre rended is int,
S kér is híved, Bálint,
Hogy ne hadd mint szolgádot,
Ki zászlód alatt élt,
Böcsüllett, tisztelt, félt
Sokak felett magadot.
Nagy háborújának
Legyen evvel már vége,
Hogy itt hazájának,
Mint édes anyjának
Szolgálhasson ő vére,
Mellyel az ég alatt,
Míg tart békeség s had,
Folyjon jó híre, neve.
Soha meg nem untam
Az elméjében rakni.
Ért is penig igen
Én ékes nyelvemen
Szólni, mint rajta látni;
Kivel Egeket is,
Földi népeket is
Tud enyhíteni hatni.
Mutatván ezben is
Hozzám s hozzá kedvedet;
Könyörgése haszna
S én elmémnek sava
Hajtsa meg személyedet,
Hogy közöttünk lévén
S örömönkkel élvén
Szemlélhesse színyedet.
Ítíld, kapja-e őt
S böcsülli-e elméjét,
Kit én ékesgettem
S adtam veled ketten
Vitéz karja erejét,
Neki sokban ártván
S gyalázatban tartván
Benne mindkettőnek nevét.
Most jött ideje el,
S helyheztessük rendünkbe,
Imhol jő nagy sebbel!
Lőtt halálos sebbel
Akadjon mi kezünkbe.
Ha ostrom sebheti,
Jó hír is követi
S részt is nyér nemzetünkbe.
Monda: Ez kiáltás
Énelőttem kedvet lölt,
Nagy szánakozásom,
Ki volt ez szolgámon,
Búval már csak meg nem ölt,
Hogy az rossz hitván föld,
Ki rá csak mérget tölt,
Vele semmi jót nem tött.
S kegyes szándékomot
Nem méltó halasztanom,
Sem ő szegény fejét,
Kit ennyi sok kíny sért,
Több búval aggasztalnom,
Sokat tűrt érettem,
Láttam s megértettem,
Kell már felmagasztalnom.
S neki majd meghagyom,
Hogy élete fonalát
Tovább ne eressze,
De gyengén elmesse,
Látván eljött óráját,
Mert Atropos is már,
Azmely nagy búval jár,
Elunta ő sodrását.
Hogy vitéz öccsét is
Ne hadjuk ki közzülönk,
Kit más vénségében,
Ő ez életiben
Vegyen el kedven tűlönk,
Ülje meg székünket,
Bévítse rendünket,
S lakjék ott, hol mi ülönk.
Ez a jele, hogy szán
Életem igen téged;
Hogy vérem hullását,
Azkit két szemed lát,
Nem kéméllettem tőled,
S jobb immár meghalnom,
Hogynem búdot látnom
Vagy elszöknem mellőled.
Oly nehezek, bár hidd,
Hogy nagy méregnek tetsznek,
S ez mostani sebnél,
Kiben még lelkem él,
Sokkal élesben metsznek,
Azok ölnek is meg,
Mondván: jer, fojtsuk meg,
S halálomra kérdeznek.
Rossz tanácsra osztott,
Árva, puszta hajlékom,
Reménségével csalt
S bolondságtól áltfalt
Testnyugotó árnyékom,
Ha tér meg nyavalyád,
Hol gondodhoz az lát,
Ki nőtt fel csak játékon?
S nehéz, hogy nem látok
Szabadságodban módot,
Mert azkit vitézül
Anya világra szül,
Hogy igazgassa jódot,
Nem szólhat dolgodhoz,
Ha szól, haragot hoz,
S félben vész, azmit mondott.
Hogy megszabadulj már,
De nehéz azt elhinnem;
Noha koporsómban,
Kévánt lelki jómban
Kell már testemet vinnem,
Mert maga hasznával,
Préda kapásával
Szívét hízlalja minden.
Megszűkült magyarim,
Isten légyen hozzátok!
Lelketek javáért
S jótok áldásáért
Vétkim megbocsássátok,
Hazátok oltalmát,
Mint Isten erőt ád,
Ne hagyjátok, lássátok!
Kiknek már sok híja,
S te is, jó vitéz öcsém,
Nemzetem szépsége,
Holtom ékessége,
Minden kedvem, szerencsém,
Kitől való váltom
Mind nehezebb átkom,
Úgy tetszik, s terhem sincsen.
Veletek maradjon,
Szívetekben biztasson!
Jó hírt halálomban,
Tőletek váltomban
Ti fületek hallhasson,
Értem szátok áldást,
Örök magasztalást
Istenteknek adhasson.
S jóban részesítsed,
Úr Isten, az ő lelkét,
Mert Tebenned bízott,
S Te igéddel hízott,
Téged magasztalt, félt, kért.
S noha vétkes fiad,
Mégis hozzád híjjad:
Lám, már bűnéből kitért.
Hol bátran, hol féltem
Kedvvel, búval, panasszal,
Hol méltó vádlásban,
Több rágalmazásban,
Mert egész föld foly azzal.
Vétkemben rettegtem,
Jómban örvendettem
S vigadtam az igazzal.
Hogy itt is fektemben
Istent megkövethettem,
Minden utált gonoszt,
Ki Istentől megfoszt,
Szívemből kivethettem,
Dávidnak könyvéből,
Merítvén szívemből,
Ím, ezt énekelhettem:
az Béza verseiből
ő maga fordította
ki csak halála előtt
való betegségébe
Ó, te nagy hotalmú
Isten, légy már irgalmas!
Onts ki mindenestől
Jódot rám kebledből,
Mert la, mely veszedelmes
Bűnöm miatt lelkem,
Ki titkon rág engem,
Mert nagy sebbel sérelmes.
Kit lelkem alig vár,
Mosd el bűnöm rútságát,
S együtt az rút hírrel,
Mint rút bűzt enyíszd el
Förtelmem büdös szagát,
Esmérem vétkemet,
Kiért nap engemet
Rettent, mutatván magát.
Bűnt ellened töttem,
Ó, kegyelmes Istenem,
Kit semmi ravaszság
Nem csalhat, s álnokság
Rejtve előtted nincsen,
Mert az nagy kék égből,
Mint királyi székből
Látod, mit mível minden.
Reám eresztesz kínt,
Vesszek s jaj, hová legyek?
Ha teljes éltemben
Bűnt tettem mindenben,
Bizony, pokolra megyek.
Mert még létem előtt
Testem megfertözött,
Ó, Istenem, már meggyek?
Anyám éltetett el,
Méhében hogy hordozott,
Vétket te penig bánsz,
Igazt szeretsz, kívánsz,
Ki tiszta szívvel hozott;
Hogy életre adál,
Azonnal oktatál,
Mint értenem titkodot.
Azért, foghatatlan
Isten, hozzád kiáltok,
Tisztíts izsópoddal,
Irgalmasságoddal,
Mert la, ki nagy ként vallok,
Hogy undok vétkemből
Megtisztulván belől
Legyek szépb, hogysem vagyok.
S örömmondásoddal
Tölts be az én fülemet,
Élemíts elmémet
Küldvén örömedet,
Ne száraszd ki velőmet
Csontomból bánattal,
Ne nézz rám haraggal,
Mosd el inkább vétkemet.
Teremtő Istenem,
Tiszta szívet kegyessen,
Fúdd belém ismegént,
Hogy nagy szívem szerént
Lelkem igazt szeressen,
Engem, romlott szegént
Rossz érdemem szerént
Haragod el ne vessen.
Sőt idvösségemről
Mondj örömet már nekem,
Szentelő Lelkeddel
Hadd épüljön meg fel,
Mint azelőtt, bús lelkem,
Hogy sok tévelyedtek
Tehozzád térjenek
Követvén bízvást engem.
Jó kedvet nem hozhat,
Jól tudom, Uram, néked,
Mert ha az kellene,
Örömest tisztelne
Bús fejem azzal téged,
Töredelmességgel,
Buzgó könyörgéssel
Beszéllem azért néked:
S teelődben hoztam
Fene ötte sebemet,
Kit csak te gyógyíthatsz,
Életre fordíthatsz,
Szánd keserves fejemet,
Bűneim kínjával,
Testem fájdalmával
Ne gyötörd életemet.
Sőt hozzád fogadtad,
Tehát mostan se hadd el
Jó voltodból szegént,
Jó szokásod szerént
Sion falát támaszd fel,
Hogy mint áldozatot,
Adjak úgy hálákot,
Ki néked leginkább kell. Eddig az Psalmus
Temérdek kőfalt is
Szokott meghasítani;
Ez könyörgésnek is
Eleji s vége is
Kezde mennyekben hatni;
Csendeszség lőn mennyben,
S az Isten ekképpen
Kezde szájával szólni:
Hittel rakva s merő,
Hatá meg füleimet?
Miképpen tűrhessem,
Hogy földre ne vessem
Most az én szemeimet?
És meg ne tekintsem,
Vagy illykor ne mentsem
Meg az én híveimet?
S többet semmi sem hat,
Mint az keseredett szív,
Ki hivén hitemnek,
Sok esküvésemnek,
Szükségében hittel hív;
Minden kétségével,
Pokollal, vétkével
Igém fegyverével vív.
Mely órában hozzám
Felkiáltand az bűnös:
Nem lehet olly vétkes,
Oly undok, fertelmes
És megsenvedett büdös,
Hogy kedvvel ne lássam,
S róla azt mondhassam,
Hogy jómra nem érdemös.
S lelkét, még aki él,
Vedd csendeszen el tőle,
Immár hozzá készült,
Énnékem megfeszült,
Előttem kiterüle,
Vígy neki kegyelmet,
És ne hagyj félelmet
Sohol lenni körüle.
Rajta sok tűz gyúla,
Raphael elérkezék,
Mint testi ruhából,
Minden tagaiból
Az lélek levetkezék,
Méne fel mennyekbe,
Ábrahám keblébe,
Kin menny megörvendezék.
Nagy háláadással
Isten székit meggyűlé,
Az Úrnak jótétét,
Bűnösnek megtértét
Vigadással örülé,
Föld megszomorodék,
S holtát ez vitéznek
Siratá, keserülé.
Irist szél lábain Tauricába küldé,
Pontus tenger szélit mind békerülteté.
Tatár nemzet készül, török is azközött,
Sok nyíllal, puzdrával, karddal fegyverközött.
Hogy Magyarországot dúlja szörnyűséggel,
Fűzvén prédájából magát nyereséggel.
Fegyvert készít, s vívni akar hazájáért:
Ferenc is meghalni, mint Hector Trójáért.
Harca közt sok pogány érkezék ellene,
Csak egyedül szakadt, nincsen segedelme.
Végre egy nyíl hatá keresztcsontja táját,
Bélivel foglalván öszve ő ágyékát.
Örök életire dicsőséggel hasznos,
Mert lőn földön, poklon, testen diadalmos.
Abban emlékezem bévebb haláláról
És sokakkal együtt érdemlett dolgáról.
Terjed is hírében böcsült nevezeti,
Holt meg Istenének, s mennyben felvezeti.
Diana miserabili Balássiorum ac praecipue junioris (quo venatore saepissime utebatur) interitu exacerbata, relicto phano in Hungariam sumptis sagittis et arcu accelerat. Quo cum pervenisset, omnes oras finitimas sanguine Juvenis cruentatas et interitu notatas, atrocissimis diris implendo, fruges earum se tempestate eversuram solique omnem pinguedinem depopulaturam severissime edicit. Cuius luctuosis quaestubus ac lachrymis pene intolerabilibus Mars permotus, correpta lancea, ad consolandam eam se coelo demittit. Qui quidem cum variis argumentis eo loci gloriosum iuvenis obitum jussisset habendum, ut in ipsius meriti aestimationem gratulatio potius quam lachrymae essent adhibendae, eam tandem a luctu levavit. Cui Apollo etiam amborum defunctorum Praeses ac tuto superveniens, coelesti detinatione utrosque fratres sursum raptos, Deorumque immortalium numero indigatitatos esse affirmat. Qui nimirum mortalium consortium luculentissimis suarum virtutum meritis luce hac perosa, longe superrassent ac antecessissent.
Jöve Nyír földére rongyossan, fáradva,
S leülvén panasszát így kezdé el sírva:
Kin hadát folytatta széllel dühödt tatár,
Ne szálljon rád soha ékes szavó madár.
Ne ontsa egy fű is rád semmi virágát,
Hogy így vőd el éltem ragyagó villámát.
Ki vadászim között volt főbb hívem s képem,
Elvesztéd előlem rontván csudaképpen.
Hogy ezt érdemlette volna tőled teste,
Mint ím, történt szörnyű sebekben eleste.
Kik laknak Napnyugtig kezdvén Napkelettől,
Gyümölcsed rontatik kőessős fellegtől.
Dárdája kezében, égből leérkezék,
Az Nap is azonban fölyhőben röjtözék.
Látod, ezen az Nap mint háborodék meg,
Én szívem is mint jég, úgy hűle búmban meg.
De én hívem is volt, zászlóm alatt is élt,
Szablyája szélinek én köszörültem élt.
Ellene sok ember vagy megholt, vagy kitért,
Megölte haragja, ha kihez közöl fért.
Vitézséghez mi kell, mindent tudott, látott,
Jelt arról éltében gyakran is mutatott.
Mert mindenikében magunk személye élt,
Meghaladták volt már ők az emberi célt.
Térjen munkájoknak így immár meg hasznok,
S ne bánjuk, hogy eljött földi szép halálok.
Kit az ifjabbikon szemeimmel látok,
Azt se véld, hogy volna ártalom vagy átok.
Azki mennyországot kezdi hágni, ülni,
S kellett nékiek is így ahhoz készülni.
Így nyitván testeken nehéz vérek kútját,
Bocsátván véreknek ki testekből rútját.
Sírástoknak, úgymond, hagyjatok ti békét,
Mert én elmémnek is ezek bírták fékét.
Azzal garádicsot ide felénk raktak,
Az emberek között mert már untig laktak.
Mennyországhoz vonszon, s arra töreködik,
Mi nyájasságunkban lelkek dicseködik.
Lött az mindnyájunknak egy végezéséből,
Közzénk jőnek majdan föld kerekségéből.
Elkészítem nekik, mi kell az útokhoz,
Ti is menjetek már vígan hazátokhoz.
S ez két benne fekvő sebes test hogy ki volt?
Sebessen s véressen mindkettő így mért holt?
Egy testvérszeretet gyűlöl bév s tág helyet,
Öszvefoly, s imitt is foglalt egy kis vermet.
Mert én nemcsak földi neműknek vallhatom,
Fellyülhaladták azt, bízván ajánlhatom.
Mit gondolt vagy szóllott, volt azokban része,
S mindkettőben tetszett Antenornak esze.
Cupidónak íja, Herculesnek bajja
Volt bennek, örömmel, búnak is nagy jajja.
Mert bűnökből sebbel s vérrel kiváltoztak,
Christusnak sebvérért seb- s vérrel áldoztak.
Szitkodtól, átkodtól igen megőrizd, ódd,
Sőt szép áldásiddal böcsületit toldd, foldd.
S bölcseségvirágink szaga viselői,
Apollóval vagyunk testeknek őrzői.
Ki véghezvitetvén, vesszük fel kezünkre,
Helyheztetvén őket éltető örömre.
Ő piros vérekkel eget, földet festnek,
Kiben rész nem juthat tudatlannak s restnek.
[Saját nótára]
Szerencsénk mint forog,
Bűnünk ebben csak az ok,
Hogy bűn ily sok,
S Isten hozzánk nem fog.
Ki nem tud megtérni,
Istenét szívből félni,
Kedvén élni,
Után menni s kélni.
Mit nyertünk vétkünkkel,
Földünk mint pusztula el,
Sok rendeknek
Nagy veszedelmekkel.
Gondold, mely kárára
Esék s nyavalyájára
Országunknak,
Kik éltek javára.
Idejekkel ifjak,
Rendekkel voltak urak,
Sok jót tudtak
S naponkint tanultak.
Katonanevelő,
Minden rendet böcsüllő,
Közte élő
S miben nem dicsérő?
Nem fizet érdemre,
Oszt jót embertelenre,
Mint herére
Több részt mér, mint méhre.
Mérge hallhatatlan,
Nem örül senki javán,
De sőt kárán,
Vesztén s nyavalyáján.
Jót ingyen sem esmér,
Nagy érdemet földhöz vér,
S egy pénz sem ér,
Akit miért feddni mér.
Ez úrfiak éltén,
Kiknek sok szép jótétén
Nem örvendett,
Nekik böcsöt tévén.
Értéktől fosztotta,
Búval őket kínozta,
S reménségben
Csalárdul hordozta.
Hanem országoknak
Éltek, sem tárházoknak
Vagy hasoknak,
Ki szokás másoknak.
Ha kivel jól tettek,
Szegény legént felvettek,
Segítettek,
Mint arra termettek.
Hogy éltek nem élhet.
Földünk soká kik helyett
Mást nem lölhet,
És nem is nevelhet.
Ránk Istentől hozva,
Csak ez is súlyos pózna,
Hogy így lettek
Tőlünk eltávozva.
Mint édes anyjoknak,
Ők amivel tartoztak,
Megáldoztak,
Vért vérért rá hoztak.
Jó hír örök árok,
Idvösség jutalmok,
Isten atyjok,
Így tért meg munkájok.
Nyugosznak egy sérben,
Hasomló törtínetben,
Véres sebben,
Örök reménségben.
Áldd meg halálokot,
Szenteld koporsójokot,
Ő hunjokot,
Hol várják bátyjokot.
Ki volt bizodalmok,
Mindenben oktatójok,
Kalaúzzok,
Kiből áldás buzog.
Őrizd földünket is,
Bocsásd meg vétkünket is.
Érezhessük,
Hogy hatalmad nem kis.
Mint egy ijesztő vázt,
Én szívemen viselvén:
Ez két vitéz urat,
Kiket lelkem óhajt,
Verseimmel kesergém,
Minerva anyámmal
Őket lavreával,
Mint tudám, ékesgetém.
Mint ép tagon vad hús,
Ki akarsz itt lenni,
Zoilussal káromlást
S nem Platóval áldást
Szeretsz inkább hinteni,
Cous táblájával,
Ne feljebb kaptánál!
Tud téged meginteni.