Tompa Mihály: A CSALOGÁNY ÉS A SAS.
Sz. Dávid.
Busongva ült a néma csalogány;
Meleg sugár, szellő s a buja fák
Énekre most ajkát nem ragadák.
- Szólítá a sas nyájas hangokon -
Tavasz mosolyg; a halmon, völgyeken
Az élet száz alakba' megjelen;
Még a bogár is örömbe merül,
Te vesztegelsz s bánkódol egyedül?
Dalolj, hadd halljam zengő hangodat,
Melyre ezer sziv hű visszhangot ad!'
Keblem dalát én kinek zengjem el?
A szárnyas nép nem, sőt még félreért,
Ki is gunyol gyakran zengelmemért!
E félreértés szívemig hata,
- A dalnoknak nincs mélyebb bánata!»
Álmélkodván, imígyen ad parancsot:
'Holnap, korán hajnalba', szárnyas népem
Magam körűl, udvaromban szemléljem!
Énekelj nekik, hadd lássam meg én:
Mint érez e nép költőm énekén!'
S mind felgyülnek a szárnyas seregek;
Erdők, mezők, vizek madarai
Letepülnek a dalt hallani;
Vén cserágon ül a király maga, -
A bús madárról szól a dal szava:
Vigan futó patak!
Epedve várta szívem,
Hogy ujra lássalak!
Oh régi szép napok!
Akkor szivembe' bánat
Helyett öröm lakott!
A hajnal harmatát;
Minden falomb tanyám volt,
Minden madár barát.
A rét és a patak!
Nem olyan kék az ég is,
Virág, lomb hervatag...
Gyászban foly életem:
Mert ah, szerelmi párom
Többé fel nem lelem!
Szól a király: - a szárnyas nép figyel, -
'Népem! imé dalolt a csalogány,
Biráljátok meg őt egymás után!'
Az ének tárgya nem elég komoly!
De szó mi szó, mondott valamit...
Más sem bárgyu, hogy a célzást ne értse!
Nem leli párját az ének szerént,
No bizony, tán mi ettük meg szegényt!?
Mert ugy boszorkány, - monda a kuvik.
Felhányni a természeti hibát!
A rét felől kicsinylőn énekel:
S ez felboszant sok jó ludat, libát.
Nekem igaz nincs, hanem még lehet!
Jól megnevettetett haha haha!
Mert önfészkét, honát piszkolni szégyen!
- Szemének boszús villogásinál -
'Boldogtalan nép! hát igy hat reád
A dalnok szava? ekkép érted őt?
Nem hallok egy méltányos szózatot?
- Költőm! ne énekelj e nép előtt!
Ti nem vagytok méltók reá, hogy éltek!
Odú, mocsár s ocsmány dög kell tinéktek,
Nem költészet s dal, - ti bárgyuk, vakok...
- Hah! színem elől takarodjatok!!'
Búsongva, némán ült a csalogány;
Napsugár, harmat, szellő és virág
Hangos énekre most nem ragadák.
- Szólítá a sas nyájas hangokon -
Az ökörszem is cirpel és örűl,
Csak te vesztegelsz némán egyedűl?
Dalolj, dalodtól szebb a kikelet!'
«Királyom! - a bús csalogány felel -
Mit keblem érez: kinek mondjam el?
A szárnyas nép nem, avagy félre ért,
Olykor kigúnyol zengedelmimért!»
A sas hallván a bús panaszkodót:
Csodálkozék, s imígyen ejte szót:
«Holnap reggel, a szárnyas seregek
Királyi udvaromba gyűljenek,
Dalolj, hadd hallják, és hadd lássam én:
Mit érez e nép ajkad énekén?»
A szarka másnap nagy gyülést cseveg,
Mind felgyülnek a szárnyas seregek;
Erdők, vizek s rétek madarai:
Letelepülnek a dalt hallani.
Öreg cserágra a sas űl maga,
S imígy zendűl a csalogány dala:
Vigan futó patak!
Epedve várta szívem,
Hogy újra lássalak!
Oh régi szép napok!
Akkor szivembe' holló-
Szinü bú nem lakott!
A hajnal harmatát;
Minden falomb tanyám volt,
Minden madár barát.
A rét, a hűs patak!
Nem olyan kék az ég is,
A rózsa hervatag!
Gyászban foly életem:
Mert ah, szerelmi párom
Sehol fel nem lelem!»
Szól a király: - a szárnyas had figyel -
'Népem! ímé dalolt a csalogány,
Biráljátok meg őt egymás után!'
Az ének tárgya nem elég komoly;
Kár hogy részeges, mondott valamit!
Barna tollunkat mért csúfolta meg?
Természeti hibáját hányni fel!
Hogy tudja, holott rajta nem legelt?
Mert ugy boszorkány! - szóla a kuvik -
Hogy a madár mind barátságtalan!
Engem egészen megnevettete!
Saját erdőhonát mocskolta meg!
Boszús szemének villogásinál -
Boldogtalan nép! hát ekkép hat-e
Lelkedre a költőnek éneke?
Imígy érted, imígy fogod fel őt?
- Költőm ne énekelj e nép előtt! -
Álmos bagoly, sötét oduba menj! -
Hitvány banka, te, rajtad semmi szenny?
Birálsz te fajd, egy szót sem hallva bár?
Menj léha gólya, van férges mocsár!
Élődjetek gyász hollók a dögön!
Fűvelj bárgyú lúd a sovány gyöpön!
Költőm e népnek hallgasson dalod!
Hah!... színem elől takarodjatok...!